Nyissuk ki szívünket az emlékezés pillanataiban is, így talán másképpen élhetjük meg gyászunkat!
Remegő kezemmel előveszek egy gyufaszálat: sercen, ellobban másodjára is, majd nehezen, de meggyullad végre a harmadik szál… és lobog előttem a gyertya… fényében keresem Aki már nincs velem, Aki már nem ölel át, Aki már nem mondhatja lelkesen a magáét, Akit már nem hallgathatok meg, és mégis sokat beszél most, Akinek nem mondhatom már el mi bánt, azonban ezekben az emlékező pillanatokban (meg sokszor) velem vannak. Kizokogom lelkem minden fájdalmát: könnyeim megerednek és medret vájnak cserző arcomba. A gyertya fénye elkápráztat, és ebben a Fényességben meglátom élő szeretteimet is. Mindenki velem van, fogják kezemet, nem engedik el, ebben a gyengéd fényölelésben ringok most és még egy darabig…
Lelkem minden fájdalmát kisírom ezekkel a gondolataimmal:
Az út, amin járok, nem könnyű, különösen az az út, amely a fájdalomé, a bánaté, a gyászé. Nincs mese, mennem kell ezen is, nem kerülhetem el, amerre csak éppen tudok: sietve vagy éppen lassan. Ha megrettenek olykor, visszafele fordítanak erők, események, egyéb emberi dolgok, akkor is az enyém, az én utam, nem mehet rajta más… Óriás falak tornyosulnak előttem, buckák, amelyekben megbotlok, mind-mind gátolnak előrejutásomban. Sőt: megállítanak, lelassítanak, eltompítanak, elhomályosítják tudatomat, elveszíthetem önmagamat… de alá kell merülnöm a mélybe, talán nevezhetnénk pokolnak is, a föld sáncos gyötrelmeibe: ahol ott tanyázik sok szenvedés, a fájdalom, a bánat gyűrűző tengere, a megváltoztathatatlan… de a segítők mellettem állnak, ha szükséges…
Mindenki másként éli meg gyászát, a lelkiismerete, hite, neveltetése, érzelmi kötődései, lelkének edzettsége szerint. Amúgy minden gyászt, szeretteim elvesztését is másképpen éltem meg.
Ha nagyon erős szálak, energiák kötnek Valakihez, akkor életem sok-sok pillanatában feltörnek, megjelennek, hiszen az emlékezés rejtekéből gyakorta előhívom őket.
Nem is kell hívni őket, hiszen jönnek, sokszor kéretlenül… de az erőteljes emlékképek megerősítenek, megedzenek, láttatják velem a gyarló ember minden nyavalyáját, a sajátomat is, ahogyan élek, ahogyan belemerülök az anyagba, amiképpen beleveszem a sűrű mátrixba. Paradoxon, de azért megélhetem azt a csodát, hogy Ember is lehetek, hogy egyben – EGYben tarthatom MAGam -, az élők és holtak által, Isten Végtelen Kegyelméből.
A fájdalom, a gyász a legsanyargatóbb mélybe taszított már engem is, nem voltam képes ebben a mérhetetlenül nagy béklyóban felfedezni LÉNYEMET, amely révén másképpen tudom elfogadni az elfogadhatatlant, az ismeretlent.
Mert az Ismeretlen, végső célom felé is haladok, a kiismerhetetlen, a legtitokzatosabb dimenzió felé.
Számomra az Ismeretlen a legnagyobb, megfoghatatlan valami, amelybe csak akkor törődhetek bele, és hozhat megnyugvást, ha feladom MAGamat! Igazi lényem akkor is megmutatja magát, ha mások, szeretteim ugyan fizikai valójukban nincsenek már velem, azonban olykor éltetem őket, ők engem, és a vigasz, az Isteni Ígéret sem maradhat el.
Hiszem azt, hogy a halál nem fáj – csak nekem, élőnek -, a Nagy Találkozás, az Ismeretlennel, a Szeretteimmel nem marad el, amikor eljön az idő, hogy nekem is mennem kell!
A gyász emlékező pillanatait élem meg így vagy úgy: most és sokszor! Hihetetlen erőt, energiát ad Az, AKI ismeri szinte minden rezdülésemet… és ez a Valaki az Úr … és Ő küldött nekem/értem egy Testvért, Aki Életem legfájdalmasabb pillanataiban is velem van. Hiszem és tudom, hogy Minden Kedves Testvéremnek – Neked is – létezik egy Segítője…
Kedves Látogató!
Nézz az élőkre, lásd azt a csodát, amiért jöttél e Föld nevű bolygóra, értük élsz és halsz, ahogyan fordítva is igaz!
Azt kívánom, hogy találjad meg ÖnMAGodat, menj ki a temetőbe, bárhova, gondolatban, szóban és cselekedetben! Egyedül, vagy bárkivel: csendesen vagy hangosan: emlékezz!
Idézd meg őket, akik elmentek már, lásd őket olyannak, amilyennek életükben is megtapasztalhattál, vagy olyannak, amilyennek szeretnéd!
Lásd, érezd, hogy Valaki fogja a kezed, nem engedi el, emel, felemel oda, ahol a helyed van, a Ragyogó Fényben, ebben a Tündöklő Fényességben, ahol Veled lehet Mindenki, Aki követ Téged, bárhol is jársz!
Megérint a FÉNY! Öleld át, szorítsd MAGadhoz! A FÉNY becsomagol Téged!
Az Úr, Szeretteid: Barátaid, lelked társai, Lélektestvéreid melletted állnak… megsimogatják arcodat, megérintik lelked legmélyebb zugát is, behatolnak, látják szenvedésedet, ha nem szólnak, némán is megértik azt, amit hangtalanul elmesélsz… és Te is vigaszt adsz másnak, ha akarsz, ha kell!
Ölelj és ölelj!
Szeretettel és Fénnyel ölellek én is Téged!
Visó
nhmus.hu
Mihály István fotója
