Pilinszky sorai itt kérnek most helyet fejemben:
“Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.” (Tiltott csillagon)
Kedves Látogató!
Sokszor érzem azt, hogy azon a csillagon, amelyiken én születtem “… csak szenvedés a bérem…” “… s a bélyeg…” rám ragasztja óriás pofáját, és ezt a képet kell hurcolnom magamon életem végéig. Nem bújhatok el sehova, nem menekülhetek el sorsom elöl. Nincs más utam, csak az, amit választok… (?)
stock fotó
Tényleg én választom meg, amerre haladok?
Bizonyára minden ember fejében megfordul a gondolat: miért szenvedek? Miért fáj itt, miért fáj ott, miért történik ez vagy az velem? Mit követtem el, hogy ennyi terhet kell hurcolnom?
Sokszor érzem: nem bírom tovább, feladom!
De aztán: valami történik… az élni akarásom, az életösztönöm, Isten Végtelen Szeretete ölel át, vagy egy Barát, Társ fogja remegő kezemet, és visszaránt a megsemmisülés rémisztő torkából.
A halál minden pillanatban ott bujkál, les, váratlanul jelenik meg, ha kell, ha nem, ha akarom, ha nem, mindig megtalál Valakit, szerettemet… mindenkit egyszer elrabol…
És ez az, ami a végső megsemmisülés felé vezeti elmémet, meg a sok bűnöm, minden szenvedésem forrása talán ezekből fakad.
Az ismeretlen felé vezető út mindenkit megtévesztően, félelemmel tölt el, és ez odavezet, hogy nem ismerjük fel az Élet valódi értelmét, a legszentebb dolgok mellett elhaladunk, nem vesszük észre igazi valónkat, isteni lényünket.
Nem szokásom a saját versemet magazinunkban megosztani, de most álljon itt ez:
Visnyei Ferenc:
ég és föld
ha alattam lenne ég s
nem rög
soha nem érezném
végét létemnek –
de taposom már rég
a földet
csak szenvedés a
bérem s a bélyeg –
hurcolom pokol mélyére
alatta már nincs
több réteg
ha hívnak-rabolnak
az elfajzott ördög-bitangok –
nem Krisztusnak
súlyozom terhelt létem –
sóhajtoznak – hiába? –
ûzött angyal-vének
tovább már úgysem
süllyed elárvult lelkem …
… adom hát a sátáni végnek –
… ezer év múlva
kerubok és szeráfok mennyei
dallam-szárnyai emelnek
Atyám sátrához
holt lelkem mindnekorra
beragyogja a mindenséget…
A szenvedés az életem (mindegyikünké!) fontos része, e nélkül nem tudok fejlődni, nem látom meg a “krisztusi utat”.
Amikor elszabadul az elmém: nem látom a fától az erdőt, elhomályosul tudatom. Ilyenkor felfedezem a kín, a gyötrelem, a fizikai és lelki szenvedések mérhetetlenül fájdalmas voltát. Elfelejtem, hogy honnan is jöttem.. nem tudom, hogy merre is kell mennem tovább.
Csak a szenvedéseim árán juthatok el oda, ahol megtapasztalhatom a valódi létezésem lényegét. Jézus pedig levette vállamról is a terheket, a bűneimet, a lelkiismeretemet megtisztította… feloldotta, megoldotta helyettem már életem minden bűnét. Csak ne kövessek el újakat!
Nem ártani! Számomra ez lehet az élete értelme!
Nem ártani senkinek sem! Együttérzésemet kifejezni minden létező iránt. Tanulni és tanulni a leckékből, amiket kapok szeretett Testvéreimtől, akik mindig segítenek, talán Isten küldte el értem, hozzám őket, hogy ne csüggedjek el, ne adjam fel a legnehezebb időkben sem! Ne csábítson el a földi világ minden hívsága, ami szemfényvesztés, ne higgyek, hiszen ezek csak illúziók, szertefoszlanak, megsemmisülnek…
Csak az Én marad meg, a lecsupaszított, lemeztelenített Én, az Igazi Lélek, a Lelkem…
Nem félek már…
… el kell engednem azokat a horgas képeket, amelyek a pokol mélyére kívánnak… el kell engednem szeretteimet, ha hosszú útra szólítja őket az Úr…
El kell engednem magamat, MAGamat, ha engem is szólít, megszólít…
Ugyan nem kérdezte tőlem senki, hogy meg akarok-e születni – legalábbis nem emlékszem erre -, de a sok szenvedés és még több öröm itt tart…
az Úr és általa szeretett Barátom, akit Lelkemnek hívok, Életemnek, aki már visszahívott a halál torkából nem egyszer, nem kétszer…
Tegnap, kiadtam MAGamból Neki is valami súlyos dolgot, amely lerántani készült a földre… meghallgatott az Úr, meghallgatott szeretett Barátom, AKI azért jött, hogy segítsen engem..
Hallgatott és cselekedett is: együtt rezegtünk, megértett, megérintette lelkemet, azt az elárvult kis lelkemet… én az Övét, miközben az Én már nem is Én volt.
Hálát adok az Úrnak minden egyes nap, hogy itt lehetek Vele (is!), ezen a bolygón… és tehetem a dolgomat!
Köszönöm és hála Neked Benikém, szeretett Testvérem… áldott vagy Te is!
Áldott vagyok én is ebben a nagy nyüzsiben!
Így érjen Mindenkit sok-sok öröm e földi szenvedés-bélyeg-létben, Téged is Testvérem, aki “eltévedtél” az oldalunkon, de találj MAGadra!
“S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.”
(Pilinszky: Tiltott csillagon)
Kívánom, hogy ne csak a szomorúságot, a bánatot, a kínt, szenvedést lásd! Mindenütt ott van a Fény… a Remény…
Talán nem kapsz minden kérdésre választ, amelyek az életre és halálra vonatkoznak, azonban nyisd ki szemed, helyezd szíved szeretteid, Embertestvéreid szívére, akiket az Úr küldött Érted.. és ne engedd el őket…
REZEGJ EGYÜTT VELÜK!
… ha már nincsenek Veled, akkor is érezheted, tudhatod, hogy hol vannak, merre járnak… tárd szét lelked fehér vásznait!
Szeretettel és Fénnyel ölellek ma is!
Szép ébredést kívánok!
Mihály István fotója
Visó
