Kezdőlap Interjúk “Nem tudnék mit mondani, miről írni, vagy énekelni, ha nem láttam volna...

“Nem tudnék mit mondani, miről írni, vagy énekelni, ha nem láttam volna a dolog mögé.” – Interjú MIHOLA Péterrel, a The Houdinis együttes énekes-dalszövegírójával

529
0
#miholapeterinterjukultkocsma

“…Mert mindenki megérdemli, hogy szeressen, és mindenki megérdemli, hogy szeressék.” (MIHOLA Péter)

 

 

Az ember életében sokszor sző olyan tervet, ami az is marad, ha ráhagyja, azonban mégsem akarja feladni. Sőt, valami ősi, megmagyarázhatatlan vágy hajtja, hogy igenis, megvalósítsa, nem csak magának megmutatva, hanem a világnak is. Beérik minden, ha nem is egyből és ha nem elsősorban a siker, az érvényesülés, a hatalom megszerzése és egyéb dolog motiválja, mint inkább valami magasztosabb, nemesebb cél. Az optimizmus, a céltudatosság, az egészséges önbizalom, a kemény munka, a tehetség mind szükséges ahhoz, hogy egy olyan életet éljen az, aki kicsit többet szeretne adni magából, egy kicsit másképpen, őszinte hittel, hitelességgel és tiszta szívvel. MIHOLA Péter, a THE HOUDINIS együttes frontembere, énekes-dalszövegírója a fentiekkel felvértezve áll ki magáért, együtteséért, hogy a mai értékek zűrzavarában megajándékozzon minket. A kétgyermekes apa jelenleg a HBO kreatív igazgatója. „A Hűség és a szabadság” városában született, „multi-instrumentalista zseni” bepillantást enged mozgalmas, tartalmas életébe.

 

 

 

Ez egy profilkép (is) Petiről

 

Visó: Kevés anyagot találtam rólad az interneten. Mi lehet ennek az oka?

Mihola Péter: Igazából nem nagyon tudom, mi az oka. Az biztos: nem feltétlenül teszek meg mindent azért, hogy az első három találati oldalon én legyek. Most már legalább eggyel több lesz. 🙂

 


Ajándékok és Játékok nagy választéka, alacsony árakkal és időgarantált 1 munkanapos szállítási opcióval”

 

 

Peti: “Sopron egy különleges gyémánt a szívem közepén.”

 

 

Sopronban cseperedtél fel, nyitottad tágra szemedet erre a világra. Mire és kire emlékszel leginkább e csodás városból?

Nagyon szeretem Sopront. Az az a hely, ahol gyalog bárhova odaérsz 15 perc alatt. Ott mindig volt Milka csoki, meg osztrák tévéműsor még a nyolcvanas évek végén is. A város mérete és habitusa egyben az egyik hátránya is volt, ezért is éreztem mindig úgy, hogy Sopron nekem kicsi. Nem éreztem nagynak, azonban mégis úgy voltam vele, hogy túl nyugodt az én tempómnak. De ismerem minden szegletét, és mindig is soproni maradok.

 

A The Diamonds Band

 

Itt alakult az első zenekarom, a Diamonds, 1994-ben, ami azért tartott egy jó tíz évig, ebből ötöt Ausztriában játszottunk egy elég jó buliszettet. Tíz év alatt megszámlálhatatlan buliban, esküvőn, estélyen léptünk fel, sokszor 8 órában mérve, ami azért megedzi az embert, ott aztán látsz mindent. Játszottunk egy ebreichsdorfi esküvőn, aztán a budapesti Médiabálon, aztán a bécsi Villamosművek éves bálján, majd egy falunapon Müllendorfban. Ott is volt minden. Sopron egy különleges gyémánt a szívem közepén.

 

Soerii & Poolek

 

Természetesen tt kötöttünk egy hosszú és kölcsönösen értékes barátságot Kovács Gerivel (Soerii & Poolek, Volkova Sisters), akivel együtt játszottunk a Diamonds zenekarban, majd később ő a Bells-ben, én meg a Soerii-ben.

 

Soerii & Poolek

 

Izgatottan és kíváncsian várom, hogy kicsit többet tudjunk meg rólad, hiszen őszintén szólva: számomra példaértékű az, amit teszel a magánéletedben, de zeneileg, ugyanakkor a munkádban is. A Kis Petike vajon mindig határozott, őszinte és szókimondó volt, mint most?

 

A kis Petikét sűrűn kitolták a színpadra

 

A kis Petike eléggé félénk gyerek volt, akit születése után nem sokkal már ki is toltak a színpadra. Ha valahol kellett énekelni, szavalni, akkor én voltam az, aki kéznél volt. Ugyanakkor az is világos volt a szüleim oldaláról, hogy első a munka, a tanulás, és utána lehet „produkálni magunkat”. Szóval, teljesíteni kell, és nyilván a szüleim példája azt is mutatta, hogy a sok munka meghozza a gyümölcsét. Senki sem tud úgy hajtani a munkában, mint én magamat. Főleg ezért meg kellett tanulnom, hogy nem kell mindig mindent a maximumon teljesíteni, nem kell mindig mindennek sikerülnie.

 

A The Bells

 

Valami azt súgja nekem, hogy szüleidtől elég szigorú, de következetes nevelést kaptál. Mit örököltél tőlük? Mennyire támogattak bármiben is, amit tervként dédelgettél magadban? Mi volt a véleményük az éneklésedről?

A szüleim mindig is maximálisan támogattak. Édesapám a GYSEV-nél volt üzletkötő 42 évig, édesanyám a mai napig szemorvos Sopronban. Nagyon sokat dolgoztak és jó életet biztosítottak nekem és a nővéremnek. A teljesítésvágy, a tempó, amit említettem, eléggé jelen volt a mindennapjainkban, nyilván adott volt onnantól kezdve, hogy kinyitottam a szemem. Amellett, hogy meg kellett felelni az iskolában, azért mindig voltak saját kis kreatív dolgaim: történeteket írtam szuperhősökről, házi videókamerával forgattam újra filmeket a haverjaimmal, zenélgettem. Ez persze sokszor ellene ment a jegyeimnek, de sose voltam hülye. Gimibe Kőszegre jártam, ahol a koleszban indult be igazán a gitározás, meg az éneklés. A zenét egyébként apai ágról örököltem, nagypapám hegedült (Mihola Gyuszi) és a dalai még mindig termelik a jogdíjakat. Ő műdalokat, csárdásokat írt és járta az országot a zenekarával, ahol hegedült. Sajnos nem ismerhettem őt. Édesapám gitározott és énekelt egy darabig, gimnáziumban zenekarával fel is lépett a hatvanas években. A lelkesedése mind a mai napig megmaradt. Nagypapám és Édesapám is a zenei pályafutásuk után értelmiségi munkában találták meg a helyüket, de már nem zenéltek. Én a zenélési időt egy kicsit kitágítottam magamnak. Persze közben jártam a Külkerre is, meg a Média Intézetbe okosodni.

 

Mihola Gyula művei

 

 

 

Olgi néni titkos családja

 

 

Sík Olga tanárnőt azt hiszem, hogy nem kell bemutatnom senkinek. Abban a szerencsés helyzetben voltál, hogy ő tanított énekelni. Sőt, a vizsgafilmedet, egy portrét is sikerült vele készítened. Ha jól tudom, akkor ez volt az utolsó riport vele. Az éneklésen kívül többet is kaphatott az, aki járt az óráira. 

 

 

Olgi néni egy csoda volt. Valószínűleg az egyik legjobb dolog, ami életemben történt velem. Egy zeneiskolai tanárnőm jelezte, hogy Olgi nénit telefonkönyvben megtalálom, ez még ’98-ban volt. Elmentem hozzá, két dalt kellett énekelnem. Aztán megkérdezte, hogy „Te értelmesnek tartod magad?” Igent mondtam. Azt felelte, hogy „Akkor jó, mert az énekléshez ez elengedhetetlen”. Elvállalt. Akkor volt 87 éves. Majdnem 10 évig tanultam nála. Klasszikus hangképzést tanított és mindenki hozzá járt.

 

Olgi néni óráján (2002)

 

Az órákon mindig együtt voltunk a többi tanítványával. Hihetetlen dolog az, ha hallod mások skálázását, hogy ők mit csinálnak jól, rosszul. Tanulsz belőlük, de ők is belőled. Volt olyan nyár, hogy mindennap megjelentem Olgi néninél. Gyakorlatilag család volt. Egy csodaédes, keménykezű tanító nagymama. Nem csak az éneklés technikáját adta át nekünk, hanem ezt is: olyan nincs, hogy valamit csak elénekelsz. Olyan van, hogy előadod a dalt szívvel-lélekkel. Mert egyébként nincs értelme kinyitnod a szád. Aki egyszer odajárt, onnantól kezdve ennek a titkos közösségnek a tagja lett. Egy titkos család része.

 

 

Olgi néni rakta össze az akkori Cotton Club Singers zenekart, de az egyik, nekem nagyon kedves énekegyüttest is, amiben közreműködtem 8 évig. Ez volt a Bells.

 

 

Itt aztán megtapasztaltam az a capella éneklést, meg a zenekaros harmóniázgatást is. Ez egy olyan doo-wop zenekar volt, az ötvenes évek énekegyüttese és nagyon jól működött, amíg tartott. Velük két lemezt vettünk fel, zenéltünk hajón, klubokban, a Hot Jazz Banddel és a Mystery Ganggel is. Itt nagyon sok jó zenésszel játszottunk együtt, Bacsa Gyula (ex-Hiperkarma), Nemes Zoli (Jambalaya, A Kutya Vacsorája) vagy éppen Tamási Laci (ex-Mystery Gang). Szóval, ez az iskola megnyitott kapukat. Nagyon szerettem Olgi nénihez járni, még akkor is, amikor már nem igazán tudott tanítani. Amikor elment, olyan volt, mintha a családom egy részét vesztettem volna el.

 

The Bells

 

Amiben biztos vagyok: szereted azt, amit éppen csinálsz. Mindig az hajt, hogy adjál magadból, kicsit többet, mint mások? Jól gondolom?

Mindig is azt mondtam, hogy azt csinálom, amit szeretek, és azt dolgozom, amit imádok. Abból a szempontból szerencsés voltam, hogy mindig megtalált egy olyan lehetőség, vagy olyan munka, ami pont ahhoz kapcsolódik, amit szeretek csinálni. De ez elég lokális szerencse, ami bejön, valószínűleg sosem fogok nyerni egy nagy összeget a lottón – cserébe mindig megtalálom az elveszett kulcscsomómat.

 

Humor, móka, kacagás: ezek nélkül nem is tudom elképzelni Mihola Pétert. Bár van egy olyan nézet a pszichológiában, hogy ez egy „védekező, elhárító mechanizmus” valójában, egyfajta én-védelem. Gyermekeiddel együtt sűrűn átadod magad az öröm pillanatainak!:-) Sőt, Marcival még dalokat is előadsz.

Jelenleg is tart egy önismereti utam, ami azért jó, mert szinkronba kerül az általam elképzelt és a valós személyiségem is. Azért is akartam ezt megcsinálni, hogy a gyerekeimmel tényleg olyan kapcsolatom legyen, amilyet szeretnék. A feleségemmel nem erőltettük, mégis mindkét gyermekünk imádja a zenét. Mondjuk tőlem inkább a rockosabb, feleségem oldaláról pedig a népzenei vonalat kapják, és mivel nagyon sok barátom dolgozik a szakmában, elengedhetetlen volt, hogy előbb -utóbb betévedjenek egy stúdióba. De no pressure! (Nincs nyomás!) Nagyon szeretem, hogy a gyerekeimnek van igényük a művészi önkifejezésre. Az idősebbik fiammal, Marcival már több számot is felvettünk, a kisebbik, Bence éppen most fejezte be az Imagine Dragons BELIEVER hangfelvételét. Szóval, nem unatkozunk.

 

Marci:

 

Több diplomával, képességgel, készséggel is rendelkezel, mint valami „multi-instrumentalista zseni”, amit Orbán Gyula dobosotok ragasztott rád, és ezzel egyet kell értenem.

Gyuszi bácsi eszméletlen jó fej, és mindig olyan megugrandó dolgokat állít elém, aminek azért neki kell rugaszkodnom. A „zseni” azt hiszem, kicsit távolabb áll tőlem, kivéve ha előtte van a „meg nem értett” jelző. 🙂

 

Ami lerí rólad: nagyon szereted és élvezed az életet. Mi lehet az oka annak, hogy annyi energiával, elsöprő lendülettel teszed minden téren a dolgodat, és sikert, sikerre halmozol? Mindenhez, amihez, hozzányúlsz, annak előbb-utóbb beérik a gyümölcse.

Ahogy írtam az elébb, sokszor voltam jó helyen és jó időben. És olyan emberek vannak körülöttem, akik inspirálnak és segítenek. Szerintem ez a titka. A pozitív gondolkodást egyébként tanulni lehet, de nyilván nem könyvekből. Én az Egyesült Államokban érettségiztem, ott töltöttem majd egy évet cserediákként, megcsináltam mindent, amit az amerikai filmekben a tinik. Az egyik dolog, amit magamba szívtam, az a pozitív gondolkodás. Szöges ellentétje volt a kilencvenes évek magyar mentalitásának. Nekem mindenesetre felmérhetetlenül sokat adott.

 

Mit tartasz a legfontosabbnak amit elértél eddigi életedben?

A legfontosabb dolog az életemben a feleségem és a gyermekeim. A családom.

 

Ha kudarc ér, mert valami nem úgy jön össze, ahogyan szeretnéd, miképpen éled meg?

Régen borzasztóan rosszul éltem meg a kudarcot. Mindig magamban kerestem a hibát – mindig volt valami kifogás, hogy valami többet tehettem volna. Elég sok idő kellett, mire rájöttem, hogy a hiba nem mindig az én készülékemben van. Így sokkal nehezebb mérgelődni, meg önostorozni magad, ha először a megoldásra koncentrálsz és csak aztán analizálsz.

 

Work

 

Nekem az egyik vezető kereskedelmi csatorna első kreatív igazgatója jut eszembe, amikor megtudtam, hogy Te is ez vagy a HBO-nál. Mi a konkrét munkád amellett, hogy vezetsz egy csapatot? Szigorú vezető vagy? Karrieristának tartod magad?

 

Work

 

A filmes karrierem az HBO-nál kezdődött 2003-ban, ahol a Sony-nak csináltam film -és sorozatelőzeteseket. Teljesen zöldfülüként cseppentem bele ebbe, egy PestiEstben láttam a hirdetést, megtetszett, aztán jelentkeztem. Ez volt az első munkám. Iszonyatosan tetszett, full más volt, mint bármi, amit eddig láttam. Aztán egy 16 éves Sony-s (AXN, VIASAT csatornák) kitérő után, ahol másztam a szakmai létrán felfelé és nagyon sok szuper kampányt csináltunk, 2019-ben visszatértem az HBO csapatába. Itt most három kreatív igazgató egyike vagyok és azért felelek, hogy Európa legtöbb országába eljusson az a promó, az az előzetes, az az üzenet, ami felkelti a célközönség figyelmét. Ez a hivatalos forma. Valójában azonban tényleg azzal foglalkozom, amit imádok: meglévő filmekhez, sorozatokhoz találok ki rövid történeteket a kreatív csapattal és így a kis Petike is azt csinálhatja, amiben mindig is jó volt. Én mindig dolgozni szerettem, meg alkotni. Történeteket mesélni. Munkámban viszonylag erős tempót diktálok, ami karrieristának tűnhet, de valójában ez volt az, amit otthonról hoztam. Jó akartam lenni abban, amit csinálok. Általában szeretek magam kitalálni, megcsinálni, megalkotni dolgokat, de maximálisan csapatjátékos vagyok. Több szem mindig többet lát.

 

Work

 

Peti a zenében mindig először a fődallamot keresi

 

 

Gondolom, hogy sok zenei stílust kedvelsz, mégis melyik az, amelyik igazából ad neked valami pluszt? Megemlítenél magyar, vagy külföldi zenekart, előadót, akik hatottak rád? Ma miképpen hallgatsz, nézel meg egy klipet? Mire figyelsz elsőként?

Zeneileg mindenevő vagyok. Mindig is az voltam. Ezt próbálom átadni a gyermekeimnek is. Az egyik legmeghatározóbb duplalemezt nagybátyámtól kaptam, ez egy Creedence Clearwater Revival Hits volt, az egyszerűen csodálatos volt, előről-hátulról. Hozzám nagyon közel áll még az Eagles munkássága, ezenkívül a nyolcvanas évek második, a kilencvenes évek első fele úgy együtt, főleg a filmzenék. Magyarból a Heaven Street Seven áll hozzám a legközelebb. Nyilván. 🙂 Zenében mindig a fődallamot keresem. Ha az működik, a dal működik. A klipekkel kapcsolatban meg úgy vagyok, hogy mindig a videó sztoriját hasonlítom a dalszöveghez.

 

HS7:

 

Immár hat éve a The Houdinis együttes énekes-frontembere vagy, egyben a dalszövegek szerzője is. Hogyan találtatok egymásra?

Nagyon jóban voltam a Soerii és Poolek zenekar révén a Jappánnal (Takács Zoltán) és a Szűcs Krisztiánnal. Gyakorlatilag ők találták ki, hogy szükségük lenne vokális megoldásokra HS7 koncertekhez. Én meg előbb egy komplett kórust szerveztem össze a MÜPÁ-ba, aztán meg ott találtam magam a színpadon velük. És nagyon jó koncertek voltak. Jappival vokálilag nagyon jól kiegészítettük egymást ott hátul.

 

 

Búcsúkoncert a HS7 együttessel

 

Aztán mikor a HS7 befejezte pályafutását, egyszer csak felhívott GyB (Orbán Gyuszi), hogy a Houdinis újraéled és kéne egy énekes. “Asszem”, a másik kiszemelt a Siklósi Örs volt, ő valamiért nem vállalta. Én meg igen. Két dalt kellett betanulni, és nagyon izgultam. De úgy átmentem, mint kés a vajban. 🙂

 

Milyen volt, amikor Kiss Tibi és testvére is benne volt a csapatban? Pazar lehetett ennyi tehetséges zenésszel játszani.

Nekem nem volt szerencsém a Houdinisban játszani 2015 előtt, de ismerem a Kiss tesókat. Tibivel először a Pannónia fesztiválon találkoztunk, ők a Quimbyvel, én akkor a Soerii és Poolekkel játszottam ott.

 

Peter Ogi koncerten

 

Aztán felléptünk együtt Peter Ogi (Kretens, Spions) életműkoncertjén is. Nagyon bírom őt. Endrével meg a HS7 búcsúkoncertjén találkoztam. A Houdinisban előttem még megfordult Iván (Ivan and the Parazol) is a mikrofonnál. Meg a Líviusz is (Varga Líviusz, Quimby). Szóval, elég sok prominens állt már a Houdinis élén, mindegyikkel nagyon jóban vagyok a mai napig.

 

Soerii & Poolek Live:

 

A szövegírás neked jól megy, mégis: miképpen áll össze egy dal szövege benned? Amikor elkészülsz, általában nagy az összhang? Mindenkinek tetszik, vagy vannak, akik módosítani szeretnének, konkrétan javasolnak mást? Az együttesen kívül másnak is írtál már dalszöveget. Öt évvel ezelőtt Csondor Katának. Ő keresett meg? Ki írta a zenéjét a 2017-ben született dalnak?

A karantén előtti időkben főleg angol nyelven írtam dalokat. Angolul egész egyszerűen gyorsabban, összetettebben gondolkozom, vagy írok. A mai napig. Angolul percek alatt írok szöveget. Mondjuk elvonulok, magamba mélyedek és jön… a történet. Na pont ez magyarul sokáig nem ment. Aztán sok elfuserált és klisés próbálkozás után a Houdinis-szal írtam életem első igazán jó magyar szövegét, a VÉGE című dalhoz. Az kb. két és fél óra alatt jött ki, és utána gyakorlatilag órákig remegett a kezem. Mint egy mentális szülés. Írtam szövegeket másoknak is, Csondor Katával még Olgi nénis időkből ismertük egymást, énekeltünk is együtt és többször megkeresett, hogy dalaihoz írjak angol szöveget. Nekem nyilván fontos ismernem azt, akinek írok, de nem feltétlenül helyezem magam a másik bőrébe, hogy átérezzem, ő mit szeretne. Mindig magamból indulok ki, hogy belőlem milyen érzést hoz ki a dal, majd megírom, és a történet jó lesz neki, de nekem is, mert az érzés hiteles és univerzális. A karantén óta eléggé megszaladt a kezem a magyar nyelvű dalok terén is.

 

 

Egyik dalotokban énekelsz arról, hogy „Vár az idő… a bánat jeges kezei…” Nincs ember, aki ne élne meg ilyen időszakot, sőt, ma talán még többet, mint valaha.:-( Gondolom, hogy ez is egy hiteles szöveg, nem csak leírtad, hanem számtalanszor megélted te is ezt?

Ez az egyik angol nyelvű dalunkból van, a Hard Beatingsből. Nekem ez a dal személyes kedvencem (Nekem is! Visó). Amikor szövegírás után megcsináltam a klipet, végig az járt a fejemben, hogy a téma a családon belüli erőszak: amikor az idő megáll, a fejedben vagy, és gyakorlatilag elszeparálod magad a fizikai fájdalomtól. Kellett hozzá egy önismereti utazás, hogy rájöjjek: ez inkább az érzelmi elzárkózásról, a regresszióról szól. Hogy van egy biztos hely, egy zárt ajtó mögött, ahol nem érhet se fájdalom, se csalódás. Ezt pedig megszámlálhatatlanszor átéltem. Ez a jó a szövegekben, hogy amikor leírom őket, még nem világos a jelentés – csak azt hiszem, hogy az. Idővel pedig rájövök, hogy már akkor is tudtam, hogy miről is szól, habár tudat alatt.

 

Olykor gitározol a csapatban. Tanultad is? Milyen hangszeren játszol még? Mesélhetsz a zenekarod terveiről?

Nagyon szeretek gitározni. Más kérdés, hogy nem tudok. 🙂 De annyira igen, hogy legalább nem rontok bele egy dalba. Sopronban dobolni és gitározni tanultam, amiből a gitár maradt meg. A karantén alatt összeismerkedtem a zenekari hangszerelés digitális technikáival, így most már komplex számokat gyártok – egyelőre még saját magamnak. Zeneírásban is kinyílt a világ előttem – hirtelen borzasztóan sok dalt kezdtem el írni. Aztán kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy annak a halom dalnak a fele a készülő új Houdinis-lemezre készül, a másik fele viszont egyáltalán nem az. Zenéket írtam olyan filmekhez, amiket még nem forgattak le. A saját filmjeimhez. És a legtöbbet magyarul. Úgyhogy most ott állok, hogy van egy zenekarom, akikkel új lemez készül és van egy projektem, ami csak én vagyok a legőszintébb és leggiccsesebb történeteimmel. Utóbbiban most nagy segítőim Jappán (Takács Zoltán) és Geri (Kovács Geri), ex-Soerii partnereim és barátaim.

 

Klipet is készítesz, nem lehet nehéz, hiszen a filmkészítés világa munkád egy részét is kiteszi. Melyik filmedre emlékszel leginkább, amit eddig forgattál?

Nagyon szeretek forgatni, bár mindig úgy vagyok vele, hogy az előkészület, meg az utómunka mellett maga a forgatás csak egy szemvillanás. Túl rövid. Nagyjátékfilmet pedig még nem forgattam, úgyhogy ez van még. Élvezem, amikor a fejemben megszületett képek valóra válnak. Nyilván itt van a legnagyobb szükség az improvizációra, mert az esetek 90%-ban a helyszínen kell javítani vagy módosítani egy jeleneten. Ilyenkor nekem az a feladatom, hogy a lehető legjobban valósítsam meg az elképzelést, vagy legyen erőm engedni. Általában van. Az egyik legemlékezetesebb forgatásom még a Sony-nál volt 2014-ben, egy karácsonyi szpot a belső dolgozókkal, ami aztán adásban is lement. A dalt egy barátommal írtuk, aztán Voga Vikivel fel is énekeltük. Az igazi dolog azonban az volt, hogy mi történjen a klipben. Mert itt aztán lehetett vízben úszó cápától banánhéjon elcsúszó pincérig bármi. És mivel pontosan egy napunk volt mindenre, ezért pontosan meg is kellett tervezni. Az utómunka meg… hát no… szóval, húzós másfél hét volt, szimultán ment a vágás, hangszerelés, éneklés, hangkeverés, hangeffektek, megszámolhatatlan vizuális geg, coloring, stb. Kicsit erős volt, de a végeredmény mindenképp látványos.

 

Sony – AXN Xmas Spot:

 

Másik nagy szerencsém, hogy eddigi életemben két olyan ember is megtalált, akik Nagy Öregei a szakmának. Olgi néni az éneké, Kokas Klári néni pedig a zenepedagógiáé. Egy közös barátunk, Rieger Attila keresett meg, hogy Klári néni szeretné élete művét egy összeszedett kollekcióban bemutatni. Attival pedig nekiálltunk, hogy másfél évig vágjunk, szerkesszünk és gyűjtögessünk.

 

Kokas Klári néni zenepedagógus

 

Klári néni nagyon közvetlen volt. Amikor először találkoztunk, rögtön elkérte a feleségem számát, hogy felhívja és biztosítsa arról, hogy hamarosan hazaérek, csak még fontos dolgokat kell megbeszélnünk. A feleségem pedig pontosan tudta, hogy ki Kokas Klára és majdnem leesett a székről, amikor Klári néni bemutatkozott. Szóval vele kezdtük az anyagot, de nélküle fejeztük be. Szerintem büszke lett volna rá. Ránk büszke volt.

 

Gondolom, hogy nem nagyon veszed fel azt, amit mondanak mások rólad? Ami biztos: nem egy átlagos ember vagy! Nekem azt mondták anno’, hogy különc vagyok a ruházatom, a viselkedésem miatt. A hajad, a szemüveged színe, egyéb külső megjelenésed alapján talán a különc bélyegét aggathatják rád, de te belül alapvetően megőrzöd azokat a személyiségjegyeidet, amelyek téged Mihola Péterré tettek.

 

Peti: “Bennem ezernyi kétség és bizonytalanság van, mégis, ha én képes vagyok arra, hogy két kézzel átöleljem az életet, akkor más is képes lehet erre.”

 

Az már rég rossz, ha a külső alapján ítélnek meg. Régen nagyon fontos volt nekem, hogy belesimuljak a környezetbe, hogy mindenáron részese legyek a fősodornak. A Mihola Péter egy viszonylag nagy személyiség volt az én eléggé bizonytalan belsőmhöz. Hál’ istennek ez mára már nagyrészt elsimult. Amikor a belső rendbejön, a külső is megnyugszik. Nálam legalábbis ez volt. Kivételesen erős a támogatóbázisom, a feleségem és a gyermekeim úgy szeretnek, ahogy vagyok, mindegy, ha van rajtam sapka, vagy nincs.

 

Nem találkoztunk még személyesen, azonban Bánszki Krisztiánék interjúját nézve, olvasva azt gondolom, hogy rendkívül energikus, szeretetet sugárzó, barátságos ember vagy, aki a harmóniára törekszik: zenében, munkában, otthon, életed minden egyes pillanatában.

Igazából még mindig tudok fennakadni dolgokon: „Biztosan megtettem mindent?”, „Elég vagyok…?” Ilyenek. Amúgy hiszem azt, hogy amit adsz, azt kapod. Azt tartom, eléggé rövid az életünk, hogy kamuzzunk, meg lábujjhegyen tojáshéjon egyensúlyozzunk. Én szeretem az életem. Bennem ezernyi kétség és bizonytalanság van, mégis, ha én képes vagyok arra, hogy két kézzel átöleljem az életet, akkor más is képes lehet erre. Borzasztó nagy klisé, de tényleg tudni kell elengedni a bántó dolgokat. Olyanokat, amiktől kevesebbnek tűnsz a magad szemében. Mindenkinek joga van értékesnek érezni magát. Mert mindenki az.

 

Természetes szerinted az a mai világban, ha valakit a jó szándék vezérel, érdekli a mások sorsa? Valamiért azt gondolom, hogy Te is ilyen vagy!

Együtt élünk ezen a bolygón és nem lehetünk közömbösek. Szerintem nem kötelező, de mindenki lehet türelmes egy másik emberrel. Amikor sorbaállok a postán, az ügyintézéskor, akkor kifejezetten kedves vagyok a velem szemben ülővel, mert tudom, hogy rossz napokon még ez is számít. Engem mindig megtalál az utcán kéregető úr vagy hölgy, akinek mindig tudok adni valamit, ha mást nem, egy zsemlét. És legtöbbször beszélgetünk. Bármiről. És mindig beszélgetünk, akár hosszan is, mintha tudná, hogy engem legalább érdekel az, hogy ő mit mond.

 

 

 

Fotó credit: Dávid Zsolt

 

Az nem vitás számomra sem, hogy kiválóan beszélsz angolul és magyarul, elképesztő a kifejező képességed, szinte mesteri a szóhasználatod. Az sem elhanyagolható szempont, hogy hiteddel, szavaid erejével nagy hatással vagy másokra, ezért sem lehet véletlen, hogy énekelsz.

A gyerekeimmel születésüktől fogva csak angolul beszélek. Ez mindent elmond. Nyilván most már sokkal jobbak, mint az apjuk. Nekem az angollal eléggé belsőséges viszonyom van. Persze segített, hogy Amerikában töltöttem egy évet. A nyelvekkel amúgy is jóban vagyok, soproniként például németül előbb beszéltem, mint magyarul. Érdekes viszont, hogy írásban sokkal egyszerűbben megy az önkifejezés, mint szóban. De nyilván ezen is, mint mindenen, dolgozom majd.

 

Biztosan megfordult már a feledben, hogy annyi tudással, diplomával a zsebedben elhagyd az országot.

Bevallom, én nagyon szeretem ezt az országot. Szeretem a textúráját, az illatait, a megszokott formákat és ízeket. Az embereket. Nagyon szeretek itt élni és bár néha-néha elmerengek, hogy milyen lenne odakint, mégis mindig itt kötök ki. Nem mondom, hogy soha többé nem megyek el innen, de az biztos, hogy nem tervezem.

 

„…hadd beszéljek az éjszakával, hadd nézzem a fényeket…” – énekeled. Hogyan látod? Sűrűbben kell beszélni az éjszakával ahhoz, hogy a fényeket is lássuk, érezzük magunkban és kívül is? A mai világ tele van lehetőséggel, de félelemmel is, a bizonytalanság rémisztő képeivel. Talán az élet felértékelődik egyre több embertestvérünkben, ha látják a sok kínt, szenvedést és halált, kinyitják szívük kapuit és beengedik rajtuk azokat, akik kopognak.

„Hogy lásd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.” Ezt már Zorán is megénekelte. Tökéletesen egyetértek. Nem tudnék mit mondani, miről írni vagy énekelni, ha nem láttam volna a dolog mögé. Amúgy úgy gondolom, hogy mindenki átél az életében elég sok szörnyűséget ahhoz, hogy abból erőt meríthessen. Igazából az a kérdés, hogy talpon tudunk-e maradni. Mert felállni egy ütésből könnyű. Talpon maradni nehéz. Nem a kapcsolat elején nehéz szeretni, hanem a hétköznapokban. Nem a sötét órában nehéz bátornak lenni, hanem a félhomályban. De megéri. Mert mindenki megérdemli, hogy szeressen, és mindenki megérdemli, hogy szeressék.

 

Kiemelt kép: Dávid Zsolt

Fotók, videók: Mihola Péter

 

 

 

 

 

 

Mihály István fotója

Visó

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét