“Az a szó, hogy “édesanyám”: ez az Isten neve a gyermekek szívében és ajkán.” – hangzik el a Holló című fantasztikus thriellben. Ha most valaki azt gondolja, hogy szavainkkal, drága, magyar nyelvúnkkel ki tudjuk fejezni érzéseinket, gondolatainkat az Édesanyákról, akkor bizony téved. Talán nagy költőink, íróink kicsit közel járnak az igazsághoz, azonban valamiért halványnak gondolom, méltánytalanul aránytalannak ahhoz képest, amilyen áldozatot hoztak értünk. Így ami most eszembe jut, sajnos csak halvány megközelítése annak, amit tettekben, érzésekben olykor talán sikerül kinyilvánítanom.
A szó, hogy Édesanyám, szerintem az egyik legszebb szavunk, amelyben benne van minden. Kimondani is szép. Különös dallama van, cseng-bong. Mielőtt kimondom, ízlelgetem, miközben félek is: métó vagyok -e arra, hogy ki is mondjam? Amikor a nyelvemre veszem, valami megmagyarázhatatlan érzés ragad el: mintha megélném a születésem pillanatait, azt, hogy a drága Édesanyám milyen áldozatot is hozott értem e földi létbe érkezésemkor és a mai napig. Mit tett értem, hogy a cseperedő magzatból ember legyek, ember a talpán. Bukdácsoltam, de mindig felsegített és mentem tovább. Így, a hála szó is kevés nekem, nem tudom kifejezni, amit érzek, csak a tetteimmel.
Vissza kell adnom a törődést, a vígaszt, a buzdítást, mindazt, amellyel nem hagyott csüggedni, nem engedte el a kezem, erősen szorított magához. Öleléseiben, mintha a magzati élet biztonságos tengerében lubickoltam volna.
Most nekem kell erősen ölelnem, fognom a kezét. Ha elesik, odasietek hozzá és felsegítem. Ez a feladatom, kötelességem.
Ha most megkérdezné valaki, milyen az Édesanyám, mit is mondhatnék, írhatnék? Talán nem is kellene megkérdezni, nekem sem másoktól. Mindenkinek más és mégis ugyanaz. Amiben biztos vagyok: ha belenézek a napba, akkor beragyogja szikrázó fényével a világot. Az én világom azonban mégis más: az én napom ÉDESANYÁM! De holdam is! Sokkal sugárzóbb, mint bármelyik égitest. Gyerekként mindig azt hittem, hogy Édesanyám öltözteti fel a napot, a holdat és a csillagokat is ő szikráztatja. Még ma is ezt gondolom: amikor felkel Ő, élni kezd a napban, a Nap élni kezd bennem, és élni hagy a napban.
Dsida Jenő
A legáldottabb kéz a földön
A te két kezed, jó Anyám!
Mindenki áldja közeledben:
Hát én hogy is ne áldanám?!
Tudom megáldja Istenünk is,
Az örök Jóság s Szeretet! –
Némán, nagy, forró áhitattal,
Csókolom meg a kezedet!
Édesanyám, aki minden áldott nap melegséggel, erővel, örömmel, vidámsággal tölti fel szívemet, ragyogóbb mindennél és mindenkinél!
Tudom most már: “Az a szó, hogy “édesanyám”: ez az Isten neve a gyermekek szívében és ajkán.”
Szeretettel köszöntök minden kedves Édesanyát, azokat is, akik már máshogyan ölelnek át!
Mihály István fotója
Visó
