Gondolatrendőrség, Nagy Testvér, Újbeszél, Szeretlek!
Akik olvasták a regényt vagy látták a filmadaptációt, mind tudják, hogy egy diktatórikus rendszer működéséről szól a történet és egy titkos szerelem bontakozik ki, még nem…
„A HÁBORÚ: BÉKE
A SZABADSÁG: SZOLGASÁG
A TUDATLANSÁG: ERŐ”
Winston és Julia az erdőben
Nagyszerűen ötvözte a rendező, Horgas Ádám a művészeteket és az infokommunikációs eszközöket. Egy jól átgondolt, kidolgozott rendezéssel találkozhattunk. Az 1984 című darab pontosan olyan nyomasztó és sokkoló lett, ahogyan az várható volt. Nagyon összetett és pontos. Sok információ, sok részlet. A színészek folyamatos mozgásban, gyakran cseréltek jelmezt, folyamatos lendület és értelmezhető jelzések. Tömör és velős minden, amit látunk. Nem érzékeltem felesleges mondatokat, jeleneteket. Erősen kompenzálta a tömeg semmilyenségét, szürkeségét, egyformaságát a digitális technika, a jelmezek, díszlet és már önmagában a történet.
A főszereplőt alakító Rétfalvi Tamás végig vitte az egész darabot, hatalmas koncentráció és hitelesség jellemzi munkáját. Szinte úgy szorult össze az ember gyomra és ökle, hogy alig tudta magát elengedni, hogy sírjon, nagyon feszített volt az egész. Tetszett ahogyan mi nézők is szerepet kaptunk. Ott voltunk meg nem is. Dramaturgia szempontjából érezhető volt, hogy mikor kezdődik, és mikor végződik. A „koporsószekrény” keretes megjelenítése, és a golyó általi halál, mint visszatérő motívum a végén gyönyörű volt. Nem kellett gondolkodni, hogy ez a vége? Két külön egység volt az első és a második felvonás. Az első felvonás a könyv első részét, a második felvonás pedig a könyv második és harmadik részét tartalmazza.
„A párthűség nem gondolkodást jelent. Azt jelenti, hogy nincs szükség gondolkodásra. Párthűség egyenlő: tudattalanság.”
ZENE (Horgas Ádám): Lekapcsolódnak a fények, sötét lesz az egész teremben és megszólal a riadó, mely figyelmezteti az embereket. Az első pillanattól az utolsóig megteremtődött az atmoszféra. A nézőtéren éreztem: tiszta sor, hogy hol vagyok. Azonnal belehelyezkedtünk a történetbe. Az első másodperctől féltünk mi is. Zenében, hangeffektben gazdag. Kortárs, dinamikus gépi zene szól nagyrészt. Még mindig hallom legbelül. Az édesanya (Ágoston Katalin) hangja magas és rekedtes volt éneklés közben, mely hatásos és hátborzongató a kórus énekével együtt. Baljós hangzás kíséri az első órát, a feszültség végig fennáll. Nem hullámzó a dinamikája, de mégsem stagnál. Lendületes, folytonos. Gyors jelenetváltások, és viszonylag kevés megszólalás volt a szereplőktől az első részben.
JELMEZ (Bujdosó Nóra): A legelső, ami eszembe jut az a Gondolatrendőrség ruhája. Földig érő, fekete, merev fekete ruha. Kezeslábas, földszínű, barnás egyenruhát viseltek Óceánia polgárai, A barna a megfáradt ember és a föld színe. Az egyenruhán egy szimbólum van, ami messziről horogkeresztnek nézett ki, de valójában nem az volt. Ötletesen lett stilizálva és megváltoztatva, ami messziről mégiscsak „az” lett. O’Brien lila öltönyben, fehér ingben, fehér nyakkendőben pompázott. A lila szín jelenthet vallási áhítatot, ebben a rendszerben a Nagy Testvér elvakult módon való követése, szeretete, és tisztelete az elvárás.
DÍSZLET (Horgas Péter): Nagyon összetett! Folyamatosan mozgásban voltak a falak, a székek és helyiségeket leképező elemek, mégis mindent a színpadon láthattunk. A tereket, a helyszíneket hűen mutatta be. Komolyan kidolgozott részletes, és a könyvnek megfelelően realisztikus díszlet uralta az egész színpadot. A bábok is megjelentek, prostikként és gondolatrendőrökként. Tetszetősnek bizonyult az idilli kép, az éden, a természet, a paradicsom megjelenítése. A gondolatrendőr bábokat szétnyitották, így az aranyozott sziluettjük úgy festett, mintha háttal álltak volna, és ami a szemnek gyönyörködtető képet adott, az az volt, hogy a báb belsejében alakították ki az erdőt, ami térbeli meseszerű hatást keltett. Valami egészen más világot tárt elénk.
MOZGÁS (Bodor Johanna): Kellett a tánc! Egyrészt látványos volt, hogy a 30 fő körüli csapat, melynek egy része a Szegedi Nemzeti Színház Tánckarának táncosai és a többiek a színművészek mozognak adott jelenetekben egyszerre. A „tömeg” ereje megdöbbentő. A „Két perc gyűlölet” fegyelmezett tombolás, a patkányokat alakító táncosok izgő-mozgó nyüzsgése megerősítette azt a borzalmat, azt a disztópikus világot, amiről írt Orwell. A táncosok koreográfiákat adnak elő, kortárstánc stílus igényei szerint. Nincs kivehető mozdulat, ami modern jazz vagy egyéb stílusra utalna. Nem légies, nem tartalmaz klasszikus értelemben forgást, nincsenek pozíciók, nem statikus. Állatszerű, ösztönös, dinamikus.
„A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy.”
Óceánia zászlója, Nagy Testvér szemmel tart; háttérben a polgárok
I. FELVONÁS
Winston Smith (Rétfalvi Tamás) egy koporsó alakú szekrényben mutatja meg elsőként magát. Egyszerre koporsó és szekrény, ahová már gyermekkorában is bújt. Olyan, mintha fiatal kora óta kísérné, vagy vonzaná a sorsa. Majd hozzánk szól, a nézőkhöz. A mi szerepünk a „jövő embere”, akinek mesél. A kezében egy gyertya, a lángja elalszik, ahogy minden ember lelkének a fénye is kialszik. Az édesanyja (Ágoston Katalin) jelenik meg álmában, és visszatér gyakran, mindig óva inti a fiát a veszélytől. Valóban baljós, hátborzongató az ének és a mozdulatsorok. Megismerjük a feleségét, aki elválik tőle, mert nem nemzett neki gyerekeket, Winstonnak ez is a feladata lenne. Ebben a jelenetben is látszik, hogy még Winston szeretkezést szeretne, addig a feleség csak a kötelességét teljesítené, mint egy test, ami az állam számára termékeny. A Gondolatrendőrség megjelenése nagyon jól ütemezett, felrázza a nézőket, izgalmat vált ki. Mikor egy egy-egy vicc elhangzott, egyből visszarázta a nézőket, hogy bár biztosan mosolygunk, és elégedett arcunk van, ahogy megkívánja a rendszer*, De* azért tudjuk hol a helyünk! Az első felvonásban gyötri a főszereplőt az, amit tesz, az, ahogyan működik rendszer és az, amit elvár Nagy Testvér. Nyomasztja. Nem úgy vesz részt, nem úgy mozog, mint a többiek. Még nem mondja ki, nem explicit. Amikor ártatlan embert (pl. Ampleforth: Krausz Gergő) visznek elgázosítani, mikor a híreket át kell szerkeszteni, mikor a gyerekek is kémek, mikor már elvesztette a múltat és tudatában van, hogy nem valós információk vannak a jelenben, mikor tudja, hogy az Újbeszél szótár egyre kisebb lesz és ellehetetleníti az embert, előbb utóbb a beszédtől, a társadalom verbális kommunikációja csökken, így egyre nehezebb legyűrni emberi belső mivoltát, ami még nagyobb feszültséghez és szenvedéshez vezet. Tudta, hogy aminek a „barátai” örülnek, az valójában hazugság. O’Brien (Alföldi Róbert) az első felvonásban keveset jelenik meg, megfigyel, feltűnik neki, hogy Winston más. Júlia (Ágoston Katalin) egy tipikus Júlia karakterben jelenik meg. Szőke hajú, vékony, szép és fiatal, sugárzik belőle a kedvesség és jóság. Keretes volt az első felvonás, ahol kezdődött, ott végződött. Talán ennél nem is lehetne szebben vége az első felvonásnak, szinte én is nevettem és sírtam Winstonnal együtt a koporsószekrényben, mikor elolvasta Júlia üzenetét: Szeretlek!
„Te egy hiba vagy a mintán, Winston. Egy folt, amelyet ki kell törölnünk.”
Winstont a 101-es szobában O’Brien kínozza
II. FELVONÁS
A második felvonásban kiteljesedik a szerelmi szál, és a Nagy Testvér kiléte. De a feszültség nem csökken. Fegyverrel lőnek, a színpadon halnak meg a nézők szeme előtt a szereplők. Jól imitált az egész, jól kivitelezett. Itt már kevesebb zenés, táncos betét van. A táncosok itt már tényleg vonagló és önmagukat vonszoló koreográfiákat adnak elő, a kortárstánc stílus igényei szerint. A szerelem abban teljesedik ki, hogy titokban együtt tudnak lenni egy darabig. Társra találnak egymásban. Megmutatkozik a szeretet, mint érték a két egyén életében.
„Nem lesz hűség, csak a Párt iránt. Nem lesz szeretet, csak Nagy Testvér iránt. Nem lesz nevetés, csak a megsemmisített ellenség fölötti diadal kacaja.”
Folyamatosan veszélyben vannak, még ha ők a szerelem varázsától ezt nem is érzik, és az édesanya erre is figyelmezteti. Egyre több ember hal meg és előkerül a „101-es szoba” kifejezés. Bizalmát nem csak kedvesében, de O’Brien személyében is leteszi, még akkor is, ha nem is ismeri. Megérzéseire hallgat, mivel gondolatbűnnek számít, hogy utalt Syme (Vicei Zsolt) nevű barátjára, akit elgázosítottak és emiatt társat vélt felfedezni benne. A főszereplő nagyon lelkesen tárulkozik ki, és mondja el, hogy mire jött rá, miként vélekedik a Párt működéséről. Őszinte öröm és remény tükröződik arcán. Azt gondolja, végre más is észrevette, hogy váltakoznak a „valóság” elemei. Egyszerre vicces, hihetetlen és ledöbbentő, hogy amikor megváltozott a felirat, kivel áll Óceáni harcban, azaz Eurázsiáról Keletázsiára változott, ez mind egy kivégzés alatt, a tömeg „hangja” egy pillanatra elhallgatott, majd a hóhér ösztönzésére már Kelet-Ázsia ellen emelték hangjukat, és kivégezték az ellenséges személyt. Amikor Winstont elviszik a 101-es szobába hogy megkínozzák, és kiírtsák a gondolkozást és a lelket belőle, szembesül: valóban senkiben nem bízhat. Erről annyit jegyeznék meg: olyan hiteles volt minden technikai eszköz eddig a jelenetig, hogy esetleg lehetne valósághű az elektrosokkoló eszköz is. Egy felmosóvödörben egy felmosó, ami lehetett volna komolyabb is. A vége szívfacsaró volt, amint hozzánk szól, nézőkhöz. És mi csak csendben ülünk, nem segítünk, nem válaszolunk. „A beszélgetést így képzelte? Nincs itt senki!” – mondja O’Brien cinikusan, nyugodtan. Szerintem sokan a nézők közül sajnáltuk, hogy nem tudtunk segíteni Winstonnak. A szemünk előtt öldösték a lelkét. Borzasztóan szomorú. Az utolsó kép, mikor Júlia fogja a fegyvert Winston fejéhez, de nem tudja meghúzni a ravaszt, legalábbis mi eddig látjuk a történetet, a függönyt összehúzzák, és a néző könnyezik.
Winston és Júlia a titkos rejtekhelyükön, egy szobában, ahol nem
figyeli őket Nagy Testvér
„Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.”
Elgondolkodtató a jövőre, a társadalomra és önmagunkra nézve. Az ember micsoda faj, hogy képes saját faját legyilkolni, gyűlöletet szítani egymás ellen, és félelemben tartani tömegeket. Mi következhet be a végén? Manapság rengeteg infokommunikációs eszközt használunk, és minden adatunkat megadjuk valahol, mindent tudnak rólunk. Ami önmagában még nem probléma, ha nincs mit rejtegetnünk. A fejtörést azok a kérdések okozzák, hogy ez a hatalom, akinek a kezében van az IKT, ott milyen értékrendű rendszer uralkodik. A szabadságunkban mennyire leszünk korlátozva? Lesz-e világ, ahol a szerelmet szabadon megélhetjük, és arcunk szabadon kifejezheti érzéseit? Szabadon emlékezhetünk és szabadon élhetünk-e?
A fotók forrása: https://www.szinhaz.szeged.hu/
Kóra Katalin Bianka