Ismét magunk mögött kell hagynunk egy évet. Mindenki a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy milyen is volt. Ki, miben, hogyan tudott boldogulni, mennyit tudott fejlődni, így vagy úgy, hogy aztán most elmondhassa: én mindent megtettem. Ez a mindent megtettem számomra azonban kérdés marad MOST MÉG.

Tényleg mindent megtettem?

Minden tőlem telhetőt. Persze, így leírva még egyszerűnek is tűnik, hát igen – vágnám rá gyorsan a választ. Ahogyan peregnek előttem visszafelé az elmúlt pár száz nap eseményei, egyre inkább azt gondolom: Nem, sajnos nem!

Nem tettem meg minden tőlem telhetőt: sem magamért, sem másokért. Mert mint nagy idealista: számomra semmi sem tökéletes. Nem is lehet az, ami igaz. A törekvés szándéka azért megbecsülendő. Ezzel áltatom magamat. Áltatom, mégis egyértelmű: bármit teszek, édeskevés ahhoz, hogy minden rendben legyen: bennem, kívül, a környezetemben. VÁLTOZNOM KELL!

Nem lehet semmi sem rendben, hiszen mindaz, amit az agyunkba próbálnak táplálni, még a hírmagját is szándékozik kiirtani annak, amilyenek valójában vagyunk.

Én sem vagyok, nem lehetek az, aki szeretnék lenni, mert befolyásol minden és Mindenki.

Nézem és nem látom az arcokat, csak elnyűtt, fáradt testeket, akik ha megtehetik: gürcölnek vagy ha nem is, de teszik a dolgukat, ahogyan tudják, nem biztos, hogy amiképpen szeretnék.

Mert: nem tudjuk azt tenni, mint korábban, mert nem élhetünk úgy, mint a covid előtt, mert elvettek tőlünk valamit, ami valami egész fontos volt mindannyiunk számára, de még ma is annak kellene lenni.

Nem tettem meg mindent magamért, de másokért sem. Nem oltakoztam, ezért vétettem mások ellen, így magam ellen is.  Felelős magatartás ez? Vagy ha felveszem az oltásokat, akkor már jó vagyok? Megteszem a kötelességemet? Ha nem, akkor én más vagyok, mint a többi ember, aki tartotta a vállát? Mivel vagyok másabb, ha nem?

Ha nem hunyászkodtam meg, akkor értéktelen vagyok, számkivetett? 

Igen, annak érzem magam, mert valójában nem tettem eleget “hazafias”, felelősen gondolkodó állampolgári kötelességemnek. Mi a kötelességem egyáltalán? Dolgozni magamért, a társadalom hasznos tagjává kell válnom: segítenem kell minden erővel, tudásommal Hazámat és magyar népemet.

No, most a szlogen elmarad…. Nem, nem akarok szolgálni, de szolgálatot szeretnék adni Magyar Testvéreimért, hiszen “… egy vérből valók vagyunk….”

Nem akarok azonban megalkudni senkivel, semmivel szemben sem! Szeretném, ha ezt tudomásul vennék! Mindenkinek legyen szabad döntése mindenben, nemcsak az oltakozásra értem.

Nem akarom látni, hallani a “harcokat” saját hazámban. Nem jó, ha egy hazában egymás ellen rontunk, csak azért, mert valamivel, valakivel nem értünk egyet.

Meg lehet nézni, hogy a történelem során hova vezettek az ilyen történések.

Most azonban ez egy globális jelenség is.

Mindenütt veszélyben az EMBER, veszélyben van Mindenki, aki behódol és az is, aki nem.

Nem azt mondom, hogy amit én választok, az a jó döntés. Nem tudhatom, nem erőltethetem ezért senkire sem azt.

De:

Nem látom az arcokat…

Hiába nézem, nem tudok a maszk mögé látni, ÍGY NEM LÁTOM AZ ARCOKAT. Lehetetlen felismernem azt az Embert, akit látni szeretnék. Nem tudom, hogy a maszk mögött mi is az igazi, valódi kiléte viselőjének?

Amit látok, az azonban szembetűnik: rémült tekintetek, árulkodó testbeszédek kongatják a vészharangot. Nem kicsi a vész, így nagyot kong az a harang.

Az igazság: szeretem nézni az arcokat: ha jók a szememben, ha nem, de ehhez látnom is kellene azokat. Amúgy minden arcot szeretnék JÓNAK látni, függetlenül attól, hogy miképpen döntenek magán – és társadalmi kérdésekben.

Szeretném nem csak látni, hanem érezni is az ARCOK mögött azt a Valakit, aki nem támad le engem és senki mást sem, de én sem rontok nekik, mert így, vagy úgy gondolom, EZT, VAGY AMAZT TESZEM.

HISZEM ÉS TUDOM: senki és semmi nem választhat el minket egymástól, nem rekeszthetjük ki egymást ebben a világban. 

Ebben a világban még helyünk van és nem csak helyünk, feladatunk, annyiunknak, ahányan vagyunk MOST! Mindenkinek megvan a maga szerepe, csak ne játsszuk meg- és túl MAGunkat.

Egyszer úgyis lehullik MAGunkról minden maszk!

Mit kívánok 20022-re?

Azt, hogy Mindenkinek adassék meg a szabadság...

Érezzék, tudják azt, hogy csak a szabadság és az igazság hazájában lehet élni boldogan, úgy élni, hogy tegyük kötelességünket: MAGunkért, Testvéreinkért. Vessük be hát a legnagyobb  fegyverünket, amely mindenütt NAGYOT szól, durranjon és süljön el végre – és ne be!

 A HARAG, A SZÁMKIVETETTSÉG, A FÉLELEM, A GYŰLÖLET, FEGYVERARZENÁLJÁT ÁSSUK EL EGY NAGY GÖDÖRBE, HOGY AZOK SOHA NE KERÜLHESSENEK ELŐ! A TUDATTALANUNK LEGMÉLYEBB BUGYRAIBA SZÁMŰZZÜK EZEKET!

A SZERETET FEGYVERÉT RÁNTSUK ELŐ, hiszen már megkovácsolta nekünk VALAKI azt, ráadásul sokkal közelebb is van hozzánk, elérhetőbb, mint a fentiek, de könyörgöm: használjuk is végre!

Elérkezett MOST az idő, amikor mindenkinek magát kell felfegyvereznie A SZERETET FEGYVERÉVEL…

MEG IS KELL TÖLTENÜNK SOK-SOK FÉNYGOLYÓVAL..

Remélem, hogy elmondhatom jövő ilyenkor: minden tőlem telhetőt megtettem MAGamért és MÁSOKÉRT is, hiszen minden pillanatomban a SZERETET FEGYVERÉT töltöttem meg a FÉNY GOLYÓIVAL… ÉS MINDET EL IS SÜTÖTTEM: SZÍVBE ÉS LÉLEKBE TALÁLTAK.

www.bethlenszinhaz.hu

Szeretettel és Fénnyel: Visó