Kedves Látogató!
Arra jöttem rá, hogy szinte minden dalhoz, zenei műhöz elképesztő energiával bíró érzelmi kötődést is érzek: ezer szállal összeláncol, megbolygat, ledönt, ugyanakkor felráz, megtisztítja elárvultnak hitt lelkemet. Menedéket adnak nehéz időszakaimban, egyfajta meditációs objektumként tekintek rájuk.
Az emlékezés pillanataiban tiszta szívvel ajánlom figyelmedbe azt a remekművet, amit Pálvölgyi Géza, Tátrai Tibusz, Charlie és Kovács Tamás alkotott.
A fekete madár című opusz az egyik legnagyobb magyar zene számomra, amely nélkül teljesen üresnek érezném magamat. Fájdalmasan gyönyörűséges, ahogyan mondtam egyszer drága zenészbarátomnak, Sebynek.
Most úgy ülök a számítógépem előtt, mint egy gyermek – miközben hallgatom Tátraiékat és bizony a könnyek is fakadnak és az alábbi gondolatok kérnek teret -, az a gyermek bújik elő belőlem, aki azt érzi minden porcikájában, hogy magára maradt. Sokszor megjelennek olyan távoli képek, amelyeket lelkem monitorjai még véletlenül sem akarnak eltorzítani, sőt élesek, vágnak még ma is.
Fájdalmasak, hiszen gyermekkori életem sem volt felhőtlen, többször sikerült a sötét árnyaknak meg- és elragadniuk, nem engedték, hogy tovaszálljak szabadon. Mindig is madár akartam lenni, szárnyalni, mint ők és a légben úszva érezni azt, amit csak ritkán tapasztalhatok meg, amely nélkül mit sem ér az életem: a szeretetet.
Nem akarok hinni abban, hogy egyszer mindenki elszáll, elenyész, ha a testünk meghal, azzal tényleg és véglegesen eltűnünk e földi világból. A függöny, életünk színpadának függönye elzár ugyan a külvilág elől, nem léphetünk fel újra és újra abban a testben, amelyikben megismertek minket… de talán olykor felhúzzák azt, és szerepelhetünk, testvéreink, barátaink által… és megjelenünk, más-más szerepekben, de nem szerepeket játszva.
Akkor már nem dönt le senki és semmi lábunkról, nem tudunk eltűnni nyomtalanul ebből a világból, hiszen mindenkire emlékszik Valaki az Élők közül: így majd Rád és Rád is, Kedves Látogató!
Így vagy úgy: egy mosolyunkra, egy gesztusunkra, egy tettünkre, szép szavunkra, egy illatra, amely belőlünk áradt, netán ölelésünkre, de emlékeznek, amelyek segíthetik a továbblépésüket, nehéz döntéseikben támaszkodhatnak ránk.
Ami a legfontosabb: a fekete madár szárnyai már nem tudnak elragadni és szélfútta szavainkat is meghallják és meg is értik azokat, és érezzük, bárhol is vagyunk – ahogyan én is most -, átölel a Fény, maga a Szeretet, és ebbéli LEVÉSEMBEN fürdök még egy kicsit!
Most, az emlékezés pillanataiban felnézek az égre és látom a csillagokat ott fenn, a fekete palást mögött, egyre csak fénylenek. Mindazok ott ragyognak tündöklőn, akikeket szívembe zártam, de most már ők tényleg szabadok, – elengedtem őket – lassan én is az leszek!
Tudom, hogy Valaki biztosan vár rám!
Mindenkire vár!
Jézus, kérlek, érints meg végre minket!
Visó
