Kedves Látogató!

Dr. Diószegi Szabó Pál 

értékelte a beérkezett pályázatokat.

A Pár (h) arc Vers- és novellaíró pályázatunk nyerteseinek alkotásait adjuk közre név nélkül. A szakmai értékelés mellett szeretnénk, ha eldöntenéd, neked melyik vers vagy novella nyerte el tetszésedet!

Így tudsz szavazni: 

Azt kérjük tőled, hogy a kultkocsma facebook oldalára felrakott két verset és két novellát tetszés szerint kedveljed!

Ehhez az szükséges, hogy kedveljed a facebook oldalunkat is! 

Örömhírrel szolgálunk – és ez nem álom! 🙂 -, hiszen egymásra találtunk a 2012-ben alapított Álomgyár Kiadóval, akikkel szoros együttműködést ápolunk a jövőben. Biztosak vagyunk abban, hogy céljaink közösek és hosszútávú, sikeres kapcsolat révén sokat tehetünk közösen a magyar és egyetemes kultúra fennmaradásáért.

Pár mondatban Partnerünkről:

Kezdetben két lelkes alapítóval, Nagypál Viktorral és Gönczi Péterrel indult neki a könyvkiadási üzletnek, amelyhez később egyre több kolléga csatlakozott. A cég növekedése rohamtempóban következett be. A kiadás mellett a terjesztéssel is rövid úton elkezdtek foglalkozni, az első Álomgyár könyvesbolt 2017-ben nyílt meg Budapesten. 2021-re az Álomgyár a harmadik legnagyobb könyvesbolt hálózattá nőtte ki magát 14 könyvesbolttal szerte az országban. Idén pedig 140 saját kiadású könyvvel gazdagítják a könyvpiacot, így adva lehetőséget az olvasás szerelmeseinek, hogy minél több könyvhöz jussanak.

Pályázatunk díjazását magukra vállalták: ajándékkuponokkal támogatják nyerteseinket! Természetesen a kultkocsma.hu megduplázza az általuk felajánlott nyereményt!

Sőt!

Egy lelkes Látogató, aki leadja voksát, szintén egy  ajándékkuponnal lehet gazdagabb!

Érdemes szavazni!

Íme a harmadik alkotás, amelyre szavazhatsz!

Amikor megismertelek, kb. feleannyi idősek voltunk, mint most. Ifjú titánok, tele életerővel, vakmerőséggel és kalandvággyal. Én a szerelembe, te a női nembe voltál szerelmes – másodsorban, elsősorban pedig mindketten a szabadságunkba. A világ szebbik fele a barátunk volt, s te nekem, én neked, egy e sok szép barát közül. Egy különösen kedves megtestesülése annak a szépségnek, amit mi, csakis a magunk erejéből véltünk létrehozni a világban.
Aztán telt az idő és lassan kezdett kirajzolódni, hogy eddig hitelbe éltünk csupán, s mindent a tehetségünk számlájára írattunk. Közös kamaszigazságainkból végül szinte csak barátságunk maradt felnőttként is igaz és az életszeretet, na az megmaradt. Csak éppen pont az az elképzelés változott a legtöbbet, hogy mi is „az élet”, még ha a meggyőződés maradt is, hogy megtalálni azt az „Ithaka” felé vezető leghosszabb úton lehet.

Hát most itt az alkalom, hogy szertartásszerűen is elbúcsúzz fiatalkorod világától, hogy a korábban ebbe folyó energia mostantól hiánytalanul mai életedbe folyhasson, hogy ez iránt érzett szereteteddel gyermekeid fiatalságát és fantáziáját szerethesd majd.

Hisz mi magunk felnőttként állunk már itt, s ma már jobban mieink az ezzel járó szerény igazságok, mint egykori mámorító álmaink. Ma még öleld át egyszer, s aztán búcsúzz el legény magadtól, hogy ha majd néha vissza is térnél megpihenni kamaszkorod szép világába, akkor tudd, hogy már csak afféle vendég vagy ott, mint szüleid házában, s ne legyen már ott túl hosszú a maradásod!
Aztán pedig dicsérjük a házasságot, mint szerény lehetőséget egy valódi életközösségre! Hódoljunk tisztelettel Zigi bátorsága előtt, ami ahhoz kell, hogy a világ, de leginkább saját maga előtt bevallja, hogy egy másik emberrel való közösségét nem akarja – legalábbis hatalmi alapon nem akarja – megkérdőjelezni többé. Ez ugyanis arra ígéret, hogy a vitákat nem az dönti majd el, hogy ki fél jobban a „na jó, ha te nem úgy, ahogy én gondolom, akkor én megyek”-től. Innentől az „ő nem úgy, ahogy én gondolom” már egyenértékű az „én nem úgy, ahogy ő gondolja” problémával. És ez azt jelenti, hogy készen állunk hozzáidomulni a másikhoz, elfogadni elfogadhatatlannak tűnő dolgokat és kiadni kezünkből a kizárólagos irányítás jogát az életünk felett.

S dicsérjük a házasságkötés pompáját, amiben kifejezést nyer, hogy ez egy örömteli lépés. Mert valóban az, az Ithakába vezető leghosszabb úton. Hiszen bármennyire is sérti ez hiúságunk, Newtonnak igaza volt, hogy a magára hagyott ember végtére is tényleg csak egy helyben maradásra, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgásra képes, így nem követheti a leghosszabb utat.
S dicsérjük a szerelemházasságot, a szerelem istenadta gyönyörűségét! Hiszen csakis a szerelem képes rávenni bennünket erre a lépésre, melyet megtéve aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy a másik iránti szerelmünk valami megfoghatatlan belső szükségletté vált. S ha korábban azt is hittük, hogy szeretetünk a másik jó tulajdonságainak a következménye, immár rájövünk, hogy a szeretet sokkal kevésbé következmény mintsem motiváció, motiváció a saját rossz tulajdonságaink megváltoztatására.
Dicsérjük a házasságot, mint ígéretet erre a kölcsönös bizalomra és összetartozásra, mint a valódi közös élet kezdetét!