Kedves Látogató!

Dr. Diószegi Szabó Pál 

értékelte a beérkezett pályázatokat.

A Pár (h) arc Vers- és novellaíró pályázatunk nyerteseinek alkotásait adjuk közre név nélkül. A szakmai díjazás mellett szeretnénk, ha eldöntenéd, neked melyik vers vagy novella nyerte el tetszésedet!

Így tudsz szavazni: 

Azt kérjük tőled, hogy a kultkocsma facebook oldalára felrakott két verset és két novellát tetszés szerint kedveljed!

Ehhez az szükséges, hogy kedveljed a facebook oldalunkat is! 

Örömhírrel szolgálunk – és ez nem álom! ? -, hiszen egymásra találtunk a 2012-ben alapított Álomgyár Kiadóval, akikkel szoros együttműködést ápolunk a jövőben. Biztosak vagyunk abban, hogy céljaink közösek és hosszútávú, sikeres kapcsolat révén sokat tehetünk közösen a magyar és egyetemes kultúra fennmaradásáért.

Pár mondatban Partnerünkről:

Kezdetben két lelkes alapítóval, Nagypál Viktorral és Gönczi Péterrel indult neki a könyvkiadási üzletnek, amelyhez később egyre több kolléga csatlakozott. A cég növekedése rohamtempóban következett be. A kiadás mellett a terjesztéssel is rövid úton elkezdtek foglalkozni, az első Álomgyár könyvesbolt 2017-ben nyílt meg Budapesten. 2021-re az Álomgyár a harmadik legnagyobb könyvesbolt hálózattá nőtte ki magát 14 könyvesbolttal szerte az országban. Idén pedig 140 saját kiadású könyvvel gazdagítják a könyvpiacot, így adva lehetőséget az olvasás szerelmeseinek, hogy minél több könyvhöz jussanak.

Pályázatunk díjazását magukra vállalták: ajándékkuponokkal támogatják nyerteseinket! Természetesen a kultkocsma.hu megduplázza az általuk felajánlott nyereményt!

Sőt!

Egy lelkes Látogató, aki leadja voksát, szintén egy  ajándékkuponnal lehet gazdagabb!

Érdemes szavazni!

Íme a második alkotás, amelyre szavazhatsz!

Egy ember sétál az esőben. Gyorsléptekkel halad előre, közben a földet nézi, a pocsolyákat, amelyeket igyekszik kikerülni. Feje lehajtva, alkalmanként felnéz, nem-e jön egy autó, bár mintha nem is bánná, ha elütnék.
Feszül az ideg a végtagjaiban, a mellkasában, az egész testét behálózza ez a feszes és dühtől fűtött rendszer. A legszívesebben belerúgna valamibe, vagy felborítaná fenekestül. Látom az arcán, hogy ki szeretne futni a világból. A szeméről lerí, hogy mennyire szenved! És a félelem, ami a zárkózott viselkedését magyarázza szinte látható, ahogyan végig fut a karján, majd valahol a mellkasánál betalál.

Megborzong.

Már nem először követem ezt az embert. Olyan szomorú nézni, ahogy meggörnyed, és mintha csúzliból lőtték volna ki, úgy veszi az irányt előre.

Van nálam valami. Külön neki vettem. Nekem segített. És azt kívánom, hogy vele is így legyen!

Átfutok a zebrán, és még éppen elé tudok vágni. Megszólítom, majd felnézek a szemébe. Milyen magas hozzám képest! Meglepetten néz rám, és mintha csak fél füllel figyelne arra, amit mondok.

Azért én folytatom tovább. Megmutatom neki a füzetet, és elmesélem neki, hogy mennyi minden jóra fordult az életemben az írásnak is köszönhetően. Átnyújtom neki, ő pedig szótlanul elveszi, majd ad nekem egy „köszönöm” -öt. A kedves szó pillangóként repült az arcomra, és fülig érő mosolyt fakaszt bennem.

Megölelem, és továbbmegyek.

Nem ugyanaz a vidám lélek néz vissza a szemeiből, mint reggel a fürdőszobai tükörből.

Nem láttam mosolyt az arcán, pedig tudom: annyi minden van, ami megérne legalább egyet.

Nincs kedve élni. Majd én meghallgatom. Törődöm vele. Megértem. Együtt érzek vele. Elmondom neki, hogy szerethető és értékes. Gondolatban ismét megölelem. Szeretem.

Legközelebb a következő hét péntekén láttam sétálni az utcán. Ahogyan az ajkát is az ég fele nyújtotta!
Most nem sietett, de még nem is ment olyan lassan, hogy legyen ideje megnézni a gyerekeket, akik a levélkupacon gázoltak át, majd visszafutottak, és egy jó nagyot huppantak bele. Nem figyelte meg az őszi leveleket sem, amik mellette hullottak le könnyűen szállingózva a járdára. Úgy gondoltam, hogy most nem sétálok át hozzá.
Nem is baj, gondoltam, ugyanis befordult, és a park felé vette az irányt. Lehet, hogy ott is ír. Az a megérzésem van, hogy nála van a füzete, akinek abban a szerencsében van része, hogy megismerheti, megértheti, együtt érezhet vele.

Arra gondoltam, én is elidőzök itt egy picit.

Milyen szép nap van ma! Ahogy a Nap sugarai megvilágítják a fákat, a gyalogutat, a leveleket, maradni szeretnék ebben az idilli környezetben!
Találok is egy padot, amire leülhetek, és jelen lehetek a szépségek megmutatkozásában.

Csepereg az eső, és a férfi fölött is mintha felhők gyűltek volna össze. Rossz kedvűnek tűnik, átmegyek hozzá a zebrán keresztül. Megszólítom, ő is köszön, miközben mosolyogva néz le rám. Egyáltalán nem tűnik olyan levertnek, mint amilyen a közelmúltban volt. Mintha a remény, a szeretet és a hála körtáncot jártak volna a szemeiben. De mégis, felette a szürke felhők továbbra is préselték ki magukból az esőcseppeket. Megkérdezte, hogy van-e kedvem vele sétálni. Azt mondta, ráférne most a jó kedv.

Természetesen beleegyeztem.

Mesélt nekem a füzetéről, amit adtam neki, és, hogy most már a másodikat írja. Elnevezte őket „Gondolataim, érzéseim”-nek.

Láttam rajta, hogy sokkal szabadabb, hogy nem fél gesztikulálni a
karjaival sem, vajon mikről szólnak a sorok füzetei lapjain?
Megérkeztünk a házához. Egy sugárzó mosolyt küldött felém, én is viszonoztam, majd elköszöntünk egymástól.
Azon gondolkoztam, hogy vajon mi fog ebből kisülni? Biztos voltam benne, hogy jó úton halad, ahogy azt az előérzetem is bizonyította. Alig várom már a végkifejletet! Mennyivel örömtelibb, szabadabb ember lesz, aki egyre többször ragyogtatja meg majd a szívében rejlő szeretetet! Jaj, én is oda fogadom be ezeket a gyönyörű szép képeket!

Ismét hétfő reggel, egy újabb nap az iskolában. Rigófüttyöt hallok az ablak alatt, nálunk ők a helyi kakasok. A testvérem még alszik, anya éppen a szendvicseket teszi be a sütőbe, hogy ropogósabb legyen a zsemle, mikor elmajszoljuk, utána kis kanállal a poharunkban lévő tejet kavarja el kakaóval.
Apa a kertből hoz be paprikát, mert tudja, hogy szeretem rátenni feltétként a zsemlére. Gyakran elmondja, hogy milyen egészséges zöldség, és maga termelte kinn, a kertben. Nagyon oda van a földművelésért, az ültetésért, és majdnem minden olyan tevékenységért, amit kinn tud végezni a természetben. Kinn, a birtokunkon mintha megtalálta volna a helyét, nagyon szeret ott lenni, kertészkedni, nézni a hattyúkat, ahogy úsznak a vízen, és milyen büszke volt, amikor tegnap hazajött azzal a gigaóriási cukkinivel! Mindhárman megdicsértük őt, és megköszöntük neki, mert már alig vártuk, hogy megkóstolhassuk a rántva ínycsiklandozó zöldséget. Anyáék azonban főzelékben is nagyon szívesen elfogyasztják.
Az egyik legjobb barátommal mentem suliba, aminek igazán nagyon örültem, mert az egyik kedvenc tevékenységem vele tölteni az időt.
A férfi elénk sétált, először a világos rózsaszín pulcsit pillantottam meg rajta. Zoénak már sokat meséltem róla. És végre most ő is láthatja!

– Sziasztok! – köszönt nekünk fülig érő szájjal, mire mi is viszonoztuk neki ezt a gesztust.

Bemutattam neki útitársamat a suli felé, majd az illető kezet nyújtott neki, és ő is elmondta a nevét.
Megjegyezte, hogy örül neki, hogy ilyen vidámnak érezzük magunkat. Mesélt ő is nekünk egy barátjáról, akivel nagyon szerette tölteni az idejét tini korában. Most is jóban vannak, csak eltávolodtak egymástól. Igazából ő távolodott el tőle. Támadt egy olyan ötlete, hogy felhívja.
Megérdeklődtem tőle, hogy hogy van, azt mondta nagyon jól és egyre jobban, mesélt egy fiúról, akit nemrég ismert meg, kérdezte, van e kedvünk megismerkedni vele.
Természetesen beleegyeztünk.

Nem mondott egyebet a titokzatos srácról, de nagyon örültem az újságnak, mert láttam azt a mosolyt a szemében, amire mélyen legbelül mindig is vágytam, hogy ott legyen.

Rájuk néztem.
Láttam, ahogy a barátja ölében ül, és ő a kezével körülöleli.
Mindketten ott voltak, velem, a jelenben.
Felfigyeltem arra is, hogy most már semmilyen gátlás nem bénítja meg, nem fogja vissza, nem érzi magát rosszul, bár biztos voltam benne, hogy lesznek borús napjai is.

Néztem, ahogy együtt nevetnek, puszit adnak egymás arcára, ölelkezve, egyik lábukat a másik után emelve, egyfajta táncot járnak, és nincsen idő a számukra, elvégre nem „csak játszani vagyunk itt”?
Visszaemlékeztem arra, hogy hazafelé sétáltam, amikor ők a nyakamba ugrottak. Így kezdődött a titokzatos srác bemutatása. Utána én következtem a felszökkenéssel a nyakukba. Mindhárman nevettünk, mondtam, hogy nagyon örülök nekik, és a park felé sétálva lelkesen meséltek nekem a megismerkedésükről.
Odajött hozzám az illető, és átölelt. Mondta, hogy nélkülem soha nem sikerült volna neki mindez, hogy igazán nagyon hálás nekem, és legalább háromszor repültek a pillangók az arcomra, a köszönöm pillék.

Reggel 7 óra 30 perc van. A párom a konyhában foglalatoskodik, az orrom szerint rántotta és szalonna lesz ma a reggeli.
Én a fürdőszobában borotválkozom, most igen nosztalgikus hangulatban vagyok. Visszagondolok arra, mi volt tinédzser koromban. Mennyi béklyó, hitelv és más dolgok nehezítették meg az akkori életemet.
Mennyi minden jóra fordult az életemben az írásnak is köszönhetően, mennyi örömben van részem nap mint nap, és mennyire szeretek élni!
Felidézem magam elé azt a fiút, akitől az első „Gondolataim, érzéseim” füzetet kaptam.
Automatikusan hálával gondolok rá.
Belenézek a tükörbe, és az ő arcát vélem felfedezni az enyémben.
Rámosolygok, és ő visszamosolyog. Persze ő már azelőtt is így nézett rám, mielőtt én sugárzó mosolyt küldtem felé.