Ez a gyönyörű dal arra késztet, hogy egy kicsit elmélyedjek a legfájdalmasabb tényben, áthágjak időt és teret: egyszer el kell mennünk, egy hosszú útra, amely előtt megéljük a legszebb pillanatainkat, azzal együtt, hogy olykor meglátogat, és fojtogat a bánat, a gyász, a megváltoztathatatlan óriáskeze. Az űr, az az űr, egyre csak tágul, amelyben aztán beleveszünk mi magunk is egyszer.
Igen, most ebben a nehéz, gyásztól és a félelemtől átitatott, terhes, vészjósló időben mintha felgyorsulna minden, nem beszélve arról, hogy olybá’ tűnik, sietősebben, sorban távoznának szeretteink, kedves művészeink, mint valaha: megfogant baba, csecsemő, gyermek, fiatal, középkorú, idős, nincs véletlenül sem kivétel és kiválasztás…
Itt és most, az arcomon könnyeim csípnek, keresik a medret, ahová csordogáljanak, de mindig eltévednek, újabb és újabb ráncba tévednek, amelyek fogságában időzhetnek, majd duzzadt folyammá dagadnak és hullanak a semmibe, de nem céltalanul, hiszen minden egyes cseppben ott van egy szerető, örömteli, mosolygó arc, egy bánatos kép, egy megfáradt lélek, de termékeny életút, és ebben az emlékezés-folyamban fürdünk most sokan.
Mintha hallanám eme csodás dallamokon keresztül azokat a lélekrészeket megszólalni, amelyek egésszé alkották nekünk Törőcsik Marit, és most már az égi birodalom hatalmas sátrában ontja ki magából azt a tudást, képességet, ősi tehetséget, amellyel itt a földön minket is megajándékozott, megbabonázott, olykor elgondolkodtatott, felébresztett, megnevettetett, többet adott magából, mint gondolta, de nem önös céltól vezérelve, hogy aztán örökre emlékezzünk rá.
Minden emléke kísér, belevési nemzetünk kollektív tudattárába, ahova csak azok jutnak, akik nemes egyszerűséggel tették a dolgukat, és bizony nem halványulnak el sosem, ha az emlékezés óriási kapuját kinyitjuk, amíg lesz, aki kinyissa, és be is lép rajta!
Kedves Látogató!
Azt gondolom, hogy soha nem tudnám igazából szavakkal kifejezni, amit érzek, valójában szeretnék Törőcsik Marival kapcsolatban leírni. Elhalványulnak, eltörpülnek, mit sem érnek, még ha azok őszinte, zengő-bongó tiszta szavaim, így nagy szívvel ajánlom költőóriásunkét, Pilinszky Jánosét, aki megtette ezt mívesen:
„Ha kell, húsz évet fiatalodik, ha kell, húsz évet öregszik. Mindenféle kort vállal, mindenféle korban otthonos. Mert tudja a titkát mindenféle emberi kornak: hogy minden életkor emberi. Ő az, aki törékenynek látszik. Ám igazából eltörhetetlen. Ő az, aki egyszerre világsztár, és magyar nemzeti érték. Aki egyszerre bűvöl el csöndjeivel és tomboló, már nem is emberekre szabott indulataival. Akiről nem lehet írni, szavakkal már utolérhetetlen. Ő az, aki már csak szavakkal utolérhető.”
Törőcsik Mari barátsága, testvérsége sem volt véletlen Pilinszkyvel, ugyanakkor mély kötelékkel bírt Varnus Xavérral való kapcsolata is.
Az elismert, világhírű orgonaművész rajongott Törőcsik Mariért (Ki nem?), aki Gary Booker-Matthew Fisher (Procol Harum ) dalával méltóképpen köszönt el.
Bár személyesen nem tudott részt venni temetésén az orgonaművész, azonban e megható búcsúajándékkal kedveskedett régi barátjának:
„Csodálatos barátom, Törőcsik Mari halálának délutánján filmre vettük a kitűnő új-skóciai gitárossal, Johnny Lake-kel a „Whiter Shade of Pale” című, 1967-es Procol Harum számot, amelyet Mariska oly nagyon szeretett. Az ő emlékének szentelem tehát e felvételt” – írta közösségi oldalán Varnus.
Forrás: youtube.com/Varnus Xavér facebook
Visó
