Kezdőlap Irodalom Költészetnapi megemlékezés – Költőink: Gősi Vali, Balázs Csongor/Riley és Tolnai Imre

Költészetnapi megemlékezés – Költőink: Gősi Vali, Balázs Csongor/Riley és Tolnai Imre

409
0

Kedves Látogató!

Nem hiszem, hogy tudnék szépeket írni a költészetről, mivel már előttem hozzáértők ezt megtették, és még teszik is majd, azonban pár gondolatot szívesen hozok neked. 

 

Azt hittem, hogy a szerelem és a barátság költővé tesz… Tévedtem..

 

Biztos vagyok abban, hogy nem véletlenül szerettem bele az írásba, a költészet rejtelmeibe, de nem gondoltam anno’, hogy mekkora felelősséggel is jár.

 

Nem kicsi múlik szerintem azokon, akik az írásnak szentelik életüket, óriási társadalmi felelősséggel tartoznak a jelen és a jövő nemzedékéért is.

 

Vallom, hogy bármivel is találkozik a versíró élete során, megihleti, írásra sarkallja, hiszen számára minden téma, ami megmozgatja érzéseit, fantáziáját, gondolatait.

 

Ami tény: életünk nagy részét a társadalmi, politikai gondok teszik ki.

 

A költőnek meg dolga, kötelessége megénekelni, kifejezni, nem szabad lemondani arról, hogy mások csak öntörvényű szóhalmozásnak, szóművészetnek gondolják a költészetet.

 

Ha így van, nagy a baj, hiszen akkor megcsonkítottakká, megfosztottakká válhat maga a költészet, de talán az egész társadalom is.

 

Mi a költészet?

 

Nem könnyű ezt megfogalmazni, főleg annak tudatában, hogy ezt nagy eleink is megtették.

 

Tudom, hogy mindenben ott van a kettősség, ahogyan a költészetben is.

 

A szerelem, a szabadság, így a költészet is hordoz magában jót és rosszat, veszedelmesek lehetnek, ugyanakkor és talán egyidejűleg felemelnek és lehúznak, mélyre taszítanak olykor.

 

Azonban nem szabad azt gondolni, hogyha finomítunk, csinosítunk szép szavainkon, akkor az jó lesz, mert így  kiürül belőle a “lé”, a tartalom, elvész a sava-borsa.

 

A költészet számomra szenvedély, ha nyers, attól még lehet jó és szép. A lényeg: letaglózzon, így vagy úgy!

 

Imádok fürödni anyanyelvünk tiszta habjaiban, amelyekben vegyül, fodrozódik a forma, a ritmus, a dallam. Így azt érezhetem, hogy biztonságban vagyok, mintha ismét a magzatvízben lebegnék. Mi ez, ha nem a teljesség megélése?

 

Kedves Látogató!

 

Amit tudok: ez a világ egy csodás hely, ahol élnünk kell, ahogyan mi magunk is CSODÁK vagyunk!

 

Hiszem, hogy ott van a szépség és jóság lehelete benned, bennem, mindenkiben, mindenben: a felhőkben, a napban, a holdban, a csillagokban, az édesben, a sósban, az állatokban, a növényekben, a fákban, a madarakban, az egész mindensÉGben.

 

Tudom, hogy a költő minden gondolatával, szavával a saját szívdobbanását akarja hallatni velünk, egy intim, bensőséges viszonyt szeretne kialakítani mindenkivel, és hogy a mi szívünk is együtt dobbanjon az övével.

 

Ha sikerül, akkor az én szívdobbanásom is benne van a költő heves szívverésében, zokogása az én zokogásom is.

 

Hiába való próbálkozás lenne azonban részemről, ha millió papírra is kellene vetnem sorokat, ütögetni ezerrel a számítógépem billentyűzetét, hogy írjak valami szépet a magányról.

 

Meddő próbálkozás lenne, hiszen ez a sor megsemmisít, ugyanakkor egyszerre fel is emel:

“A semmi ágán ül szívem”…

 

 

Szeretettel: Visó

Gősi Vali:

A vers élni segít

 

“Nagy éjeken szeretnék szólni:

Nem, nem birok tovább bilincset,

Nem, nem birok tovább titkolni

Ennyi világot, ennyi kincset.”

(Ady Endre: Misztérium)

A létezés szépségeit keresem, a misztériumokat, amelyek számomra az anyagi világunknál sokkal finomabb dimenziók átélését jelentik, bár létezésünk színtere még az a hely, ahol a csodák a valóságban megtörténhetnek. A természet körforgása is a születés és elmúlás örök mágiája, ahol valamiféle isteni rend mutatkozik meg, és kozmikus rendjébe ágyazódva a halál sem annyira félelmetes, feldolgozhatatlan létélmény, inkább az élet egy másik dimenziója. S hogy mi a boldogság, mit jelent a szépség, amelyeken át a misztériumok megélhetők? Nincs pontos definíció. A boldogság talán a nemes és tiszta dolgokon való öröm, az ideális létezés mintaképe, romlatlan ősformája. A valódi szépség belülről, a lélek szépségéből fakad. Átragyog az emberi testen és sugárzó fényként vonzza a tekintetet. Harmóniában lévő gondolataink teremtik azt a belső fény, ami kívül is ragyogóvá válik, de mire megtanuljuk igazán értékelni a létezést, addigra a természetes elmúlás lassú fáradással figyelmeztet a földi élet végességére. Ám, ha az Út során kirajzolódik létünk értelme, akkor az egyúttal a teremtés dicséretévé válhat.

 

Hogy e misztérium – a létezés – mekkora erővel bír, bizonyítja az is, ahogy felnőttet, gyermeket a hatalmába kerít a mindennapok képeiből kirakott kaleidoszkóp színes gazdagsága, amely különös intimitásokon, gyermeki rácsodálkozásokon át tárul elénk, ártatlan gyermeki szemmel látott, hamisítatlan enigmákként, mint az esteledő táj, a tavaszi ég színezüstje, a bimbózó zöldek reménysége, a nyár verőfénye, az ősz aranyló színei, a hó tisztasága, a születő nap, vagy napnyugta idején a vöröslő-vérző égbolt, a napszakok és évszakok, alvás és ébredés tökéletes ritmusú váltakozásával, a szeplőtelen újjászületés reményében. A felébresztés, a látható világtól való elszakadás talán nem öncél, inkább a lélek ősállapotába való visszatérése.

 

Hasonlókról gondolkodom verseimben, megvillantva a titkok, csodák földi valóságát, átélhető voltát az élet szépségein át, reményeim szerint megőrizve a misztérium és az érzékelhető valóság szimbiózisát úgy, hogy miközben lírai lélekutazásra hívom a kedves olvasót, felvillanjon a létezés értelme. 

 

(Önálló kötetek: Halkuló hiány: 2011., Hódolat a tavasznak: 2015., Misztériumok: 2017., közös kép-vers album Vehofsics Erzsébett fotóssal: Szavakkal festett képek: 2020.)

 

 

Lírával élni értékes ajándék, hiszen talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, hogy elvadult lelkét lírával szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben meglássa, érezze a körülötte vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, és megélje újra azokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, alázat, vagy akár a szomorúság, bánat mélységeit – amelyek nélkül maga is gép csupán.

 

A költő talán azért éppen költő, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét az eszeveszett gépezet pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná. A művész bizonyára azért üzen másként, mint ahogyan a közbeszédben szólítjuk meg egymást – fennköltebben, lírai ihletéssel átszőtt szavakkal, zenével, képpel – hogy felélessze lelkünkben a megkövesedett, halottnak hitt érzéseket, amelyek átélésével újra érző lélekemberek lehetünk, és lelkünk szabadon szárnyalhat, hiszen az ember lelke szabadságra – repülni, szárnyalni – vágyik, de nem céltalan, eszeveszett száguldozásra, hanem szelíd, súlytalan, felszabadult szárnyalásra, ahogyan néha álmunkban érkezünk haza régvolt szülőházunkba.

 

A vers, a zene, az irodalom, a művészet minden ága segít a szárnyalásban.

 

Vallom, hogy a vers élni segít és meghalni tanít.

 

Nekem a vers a lelkem is.

 

 

 

Balázs Csongor, költői nevén Riley sajnos már az égi birodalomban írja ki magából érzéseit, gondolatfolyamait. Minden bizonnyal nem a magány, a bánat, a szomorúság, a gyász  ihleti verseit, hanem az öröm, a boldogság: a  mennyei szépséget festi meg az égieknek. 

 

Sok szeretettel emlékezzünk rá és azokra, akik már nincsenek közöttünk! 

Megemlékezésünk: 

Balázs Csongor/Riley 

 

Vándor

 

Egy dallam jár keresztül lelkemen,
Hullámzik tajtékzó szívemen,
Táncolnék az őszi, hulló falevelek között,
Miközben a reggeli Nap fénye rám ragyog,
Csak táncolnék, míg a lábam összerogy.

 

Vidáman énekelnék, feküdnék a fűben,
Kortyolgatnám a kedvenc italom hűtve,
Nézném az eget, a csodaszép felhőket,
Ahogy tovaszállnak – miközben tudom, csak a föld forog –
Ez az illúzió, ez az érzés meghökkent,
Összpontosul bennem, valóban itt kellene lennem?

 

Tudom, ez egy rideg, kegyetlen világ,
Ahol a valóság nem egy csokor virág,
De vannak szép dolgok is ezen az átkozott helyen,
Melyik oldalt akarod, melyiket meséljem el neked?

 

Neked melyik ez a dallam?

 

Publikálás időpontja: 2019. augusztus 20.

Forrás: www.poet.hu/pinterest.com

 

Tolnai Imre:

A máglyarakásról

 

 

A máglyarakás egy nagyon finom sütemény,
Fogyasztani kellemes élmény,
Az egyik kedvenc édességem,
Nagyon szeretem,
A látványa annyira rabul ejti a két szememet,
a hasamat és a számat,
Hogy megennék belőle százat,
Ezt megtehetném, ha lenne sok pénzem,
Ám nem tenném meg,
mert jóval fontosabb Nekem,
Ne kiskanállal szedjenek össze Engem,
Ha esetlegesen magamat túlenni merészelem.
Jó étvágyat kívánok annak, aki most ezt a sütit eszi,
Aki ezt a falatozást módjával teszi,
S ha túlzott kísértésbe esne,
Gondoljon az egészségére! 2012.január 10.

Gősi Vali:

*Csak értéktelen, földi ékszerek

 

versmontázs, *csillagos csendben – kortárs költők verseiből

 

 

Kedves Látogató!

 

Kérünk, kattints a linkre és meghallgathatód Valikától saját versét!

 

 

 

 

 

***

Versmontázs – “csillagos csendben” kortárs költők verseiből:

 

Judit Bachorné Lukács, Barna Júlia, Béla Putnoki, Judit Béres, Mezei István, Tibor Rigó, Ernst Ferenc, Zsolt Barna, László Vernyik,

Mária Klementné Burza, Olga Földes,

Balázs Kálóczi, Ötvösné Németh Edit,

Rita Rajki, Tóth Enikő, Lukács Judit,

Rita Kiss-Teleki, Sándor Gyula, Gősi Vali verseiből.

*A címadó sor Vernyik László verssora.

 

A versmontázs megjelent:

 

a Pesti költészet – https://www.facebook.com/pestikolteszetfunclub/posts/126958395322253

a Szózathttp://www.szozat.org/index.php/lira/tartalom-2/16385-csak-ertektelen-foldi-ekszerek-versmontazs-csillagos-csendbenés más irodalmi portálok, periodikák hasábjain.

Hang: Gősi Vali https://www.facebook.com/gvali/videos/10212208148670991

 

 

Nem érhető el leírás a fényképhez.

“Mikor a nap lenyugszik, nem jelenti azt, hogy nem tér vissza többé, a sötétség nem létezhet fény nélkül, ahogy a felhők is tovaszállnak, úgy a pillanatok, a barátságok, a kapcsolatok, mindig lezárul egy fejezet, s mindig nyílik egy új, ez az egész erről szól.”

Balázs Csongor/Riley 

 

Gősi Vali:

 

Ki váltja meg?

 
Csak betűk, szavak…
tűnő gondolat,
mégis, megannyi szín
– kín, mosoly, harag –
lélekdallamok,
és tenger könny fakad
a betűk, szavak
rejtett burkain,
és a könnyű, fehér papír
vigyázza időtlenül,
a hallgatag,
ólomsúlyú
és magasztos titkokat,
tartja a lélek kőszirtjeit,
az ember önként vallott
bűnét, vágyát, könnyeit.
 
Különös csoda,
hogy az ember az a Földön,
egymaga, aki olvas, ír,
és hallik is szava.
Talán az Isten segít
– ha hisszük tetteit –
aki e rejtelemmel alkotta
teremtményeit.
 
Vajon az ember – nélküle –
ennyi erőre képes-e?
S e különös, Isten-alkotta csoda,
– a teremtett ember maga –
ha képes is megfejteni,
a lélek titkos pecsétjeit,
s szavakban, dalban,
színekben megvallani
örömeit és vétkeit,
miért várja mégis az istenit:
hogy valahol, valaki
megváltja egyszer
a bűneit?
Talán az ember lelkében lakik
maga az Isten is…

Gősi Vali:

talán a vers

 
talán a gondolat
– a szép –
talán a vers segít
értelmes lét
felé
talán az út során kinyújtott
kéz
talán a csend-vajúdta
hang
becéz
 
talán
majd villanó remény
pislanó fény fakad
s nem rettent rút harag
szivárvány-lelkeket
ha majd a csend
szökik
nyomában halkan
hang halad
utat talál
bekopog zord
szívek falán
talán
a
vers

 

Forrás:

Gősi Vali, Balázs Csongor, Tolnai Imre, https://www.mindmegette.hu/

Szerkesztette:

Visó

 

 

 

Fotó: Mihály István

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét