Kedves Látogató!

Nem hiszem, hogy tudnék szépeket írni a költészetről, mivel már előttem hozzáértők ezt megtették, és még teszik is majd, azonban pár gondolatot szívesen hozok neked. 

Azt hittem, hogy a szerelem és a barátság költővé tesz… Tévedtem..

Biztos vagyok abban, hogy nem véletlenül szerettem bele az írásba, a költészet rejtelmeibe, de nem gondoltam anno’, hogy mekkora felelősséggel is jár.

Nem kicsi múlik szerintem azokon, akik az írásnak szentelik életüket, óriási társadalmi felelősséggel tartoznak a jelen és a jövő nemzedékéért is.

Vallom, hogy bármivel is találkozik a versíró élete során, megihleti, írásra sarkallja, hiszen számára minden téma, ami megmozgatja érzéseit, fantáziáját, gondolatait.

Ami tény: életünk nagy részét a társadalmi, politikai gondok teszik ki.

A költőnek meg dolga, kötelessége megénekelni, kifejezni, nem szabad lemondani arról, hogy mások csak öntörvényű szóhalmozásnak, szóművészetnek gondolják a költészetet.

Ha így van, nagy a baj, hiszen akkor megcsonkítottakká, megfosztottakká válhat maga a költészet, de talán az egész társadalom is.

Mi a költészet?

Nem könnyű ezt megfogalmazni, főleg annak tudatában, hogy ezt nagy eleink is megtették.

Tudom, hogy mindenben ott van a kettősség, ahogyan a költészetben is.

A szerelem, a szabadság, így a költészet is hordoz magában jót és rosszat, veszedelmesek lehetnek, ugyanakkor és talán egyidejűleg felemelnek és lehúznak, mélyre taszítanak olykor.

Azonban nem szabad azt gondolni, hogyha finomítunk, csinosítunk szép szavainkon, akkor az jó lesz, mert így  kiürül belőle a “lé”, a tartalom, elvész a sava-borsa.

A költészet számomra szenvedély, ha nyers, attól még lehet jó és szép. A lényeg: letaglózzon, így vagy úgy!

Amit tudok: ez a világ egy csodás hely, ahol élnünk kell, ahogyan mi magunk is CSODÁK vagyunk!

Hiszem, hogy ott van a szépség és jóság lehelete benned, bennem, mindenkiben, mindenben: a felhőkben, a napban, a holdban, a csillagokban, az édesben, a sósban, az állatokban, a növényekben, a fákban, a madarakban, az egész mindensÉGben.

Tudom, hogy a költő minden gondolatával, szavával a saját szívdobbanását akarja hallatni velünk, egy intim, bensőséges viszonyt szeretne kialakítani mindenkivel, és hogy a mi szívünk is együtt dobbanjon az övével.

Ha sikerül, akkor az én szívdobbanásom is benne van a költő heves szívverésében, zokogása az én zokogásom is.

Hiába való próbálkozás lenne azonban részemről, ha millió papírra is kellene vetnem sorokat, ütögetni ezerrel a számítógépem billentyűzetét, hogy írjak valami szépet a magányról.

Meddő próbálkozás lenne, hiszen ez a sor megsemmisít, ugyanakkor egyszerre fel is emel:

“A semmi ágán ül szívem”…

Gősi Vali:

A vers élni segít

“Nagy éjeken szeretnék szólni:

Nem, nem birok tovább bilincset,

Nem, nem birok tovább titkolni

Ennyi világot, ennyi kincset.”

(Ady Endre: Misztérium)

A létezés szépségeit keresem, a misztériumokat, amelyek számomra az anyagi világunknál sokkal finomabb dimenziók átélését jelentik, bár létezésünk színtere még az a hely, ahol a csodák a valóságban megtörténhetnek. A természet körforgása is a születés és elmúlás örök mágiája, ahol valamiféle isteni rend mutatkozik meg, és kozmikus rendjébe ágyazódva a halál sem annyira félelmetes, feldolgozhatatlan létélmény, inkább az élet egy másik dimenziója. S hogy mi a boldogság, mit jelent a szépség, amelyeken át a misztériumok megélhetők? Nincs pontos definíció. A boldogság talán a nemes és tiszta dolgokon való öröm, az ideális létezés mintaképe, romlatlan ősformája. A valódi szépség belülről, a lélek szépségéből fakad. Átragyog az emberi testen és sugárzó fényként vonzza a tekintetet. Harmóniában lévő gondolataink teremtik azt a belső fény, ami kívül is ragyogóvá válik, de mire megtanuljuk igazán értékelni a létezést, addigra a természetes elmúlás lassú fáradással figyelmeztet a földi élet végességére. Ám, ha az Út során kirajzolódik létünk értelme, akkor az egyúttal a teremtés dicséretévé válhat.

Hogy e misztérium – a létezés – mekkora erővel bír, bizonyítja az is, ahogy felnőttet, gyermeket a hatalmába kerít a mindennapok képeiből kirakott kaleidoszkóp színes gazdagsága, amely különös intimitásokon, gyermeki rácsodálkozásokon át tárul elénk, ártatlan gyermeki szemmel látott, hamisítatlan enigmákként, mint az esteledő táj, a tavaszi ég színezüstje, a bimbózó zöldek reménysége, a nyár verőfénye, az ősz aranyló színei, a hó tisztasága, a születő nap, vagy napnyugta idején a vöröslő-vérző égbolt, a napszakok és évszakok, alvás és ébredés tökéletes ritmusú váltakozásával, a szeplőtelen újjászületés reményében. A felébresztés, a látható világtól való elszakadás talán nem öncél, inkább a lélek ősállapotába való visszatérése.

Hasonlókról gondolkodom verseimben, megvillantva a titkok, csodák földi valóságát, átélhető voltát az élet szépségein át, reményeim szerint megőrizve a misztérium és az érzékelhető valóság szimbiózisát úgy, hogy miközben lírai lélekutazásra hívom a kedves olvasót, felvillanjon a létezés értelme. 

(Önálló kötetek: Halkuló hiány: 2011., Hódolat a tavasznak: 2015., Misztériumok: 2017., közös kép-vers album Vehofsics Erzsébett fotóssal: Szavakkal festett képek: 2020.)

Lírával élni értékes ajándék, hiszen talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, hogy elvadult lelkét lírával szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben meglássa, érezze a körülötte vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, és megélje újra azokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, alázat, vagy akár a szomorúság, bánat mélységeit – amelyek nélkül maga is gép csupán.

A költő talán azért éppen költő, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét az eszeveszett gépezet pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná. A művész bizonyára azért üzen másként, mint ahogyan a közbeszédben szólítjuk meg egymást – fennköltebben, lírai ihletéssel átszőtt szavakkal, zenével, képpel – hogy felélessze lelkünkben a megkövesedett, halottnak hitt érzéseket, amelyek átélésével újra érző lélekemberek lehetünk, és lelkünk szabadon szárnyalhat, hiszen az ember lelke szabadságra – repülni, szárnyalni – vágyik, de nem céltalan, eszeveszett száguldozásra, hanem szelíd, súlytalan, felszabadult szárnyalásra, ahogyan néha álmunkban érkezünk haza régvolt szülőházunkba.

A vers, a zene, az irodalom, a művészet minden ága segít a szárnyalásban.

Vallom, hogy a vers élni segít és meghalni tanít.

Nekem a vers a lelkem is.

A máglyarakásról

Gősi Vali:

*Csak értéktelen, földi ékszerek

– versmontázs, *csillagos csendben – kortárs költők verseiből

Kedves Látogató!

Kérünk, kattints a linkre és meghallgathatód Valikától saját versét!

“Mikor a nap lenyugszik, nem jelenti azt, hogy nem tér vissza többé, a sötétség nem létezhet fény nélkül, ahogy a felhők is tovaszállnak, úgy a pillanatok, a barátságok, a kapcsolatok, mindig lezárul egy fejezet, s mindig nyílik egy új, ez az egész erről szól.”

Balázs Csongor/Riley