A Norvég erdőnek nincsen egyetlen, egyszerűen megragadható vezérvonala vagy történeti eleme. Csak Watanabe Toru van, az ő élete, az őt körülvevő emberek, és a felettük konstans lebegő halál.
Miután japán regényről van szó, ez utóbbi igen jelentős szerepet kap, különös tekintettel az öngyilkosságra. Ott a múltban, jelenben, s a jövőben egyaránt. Kellemetlenül része az életnek, mint ahogyan ezt fiatal főszereplőnk is kénytelen felismerni.
Watanabe viharos diákéveit idézi fel és éli újra, lejegyezve valahány mozzanatát, mielőtt az túlságosan elhomályosodhatna emlékezetében.
Ekkori múltjában kicsit elveszett, dolgozik, tanul, gyalogol a semmibe, gyászol és szeret. Fiatalságát mindenféle többnyire öntörvényű emberekkel tölti, mindannyiuktól tanulva egy-egy apró kis valamit az életről.
Kedve volna örökké megmaradni tizenkilenc évesnek, mindig újrajárni ezen egyetlen évet, de semmiképp egyedül. Naokóval, akihez annyira ragaszkodik, mint hozzá a hirtelen felbukkanó Midori.
Ezen kettős akár egy érme két oldala: Egyik szerény s szenved csendben, míg a másik feltétlen cselekszik, él és akar is élni, tán kevesebbet gondolkodik mint amennyit beszél. Hozzájuk fűzik Watanabét az ilyen-olyan szerelmek, s mindenféle kéretlen sérelmek.
A Norvég erdő, mint The Beatles dal Naokó dala. Szövege alapvetően egyszerű, csak úgy mint a nevét tőle nyert könyv.
Mert bár utóbbi könnyen érthető és olvasható, gyönyörű nyelvezettel megírt regény, legalább ennyi jelentést társít az említett zene mellé is.
Többször visszatérő elem a mű során, kicsit melankolikus, megint a szerelem és halál jelen esetben kéz a kézben járó hangulatával szólalva meg.
Somogyi-könyvtár, Szeged
