Kezdőlap Irodalom „Amiről írok” – Mónus János versei

„Amiről írok” – Mónus János versei

402
0

Minden ember tehetséges valamiben, azonban a tehetség nem mindenkiből tör elő. Vannak olyan emberek, akik nem tudnak kibontakozni, vagy elherdálják a tehetségüket, és nem törődnek vele.

Hány olyan ember él közöttünk, akik tehetségesek, mégsem tudják megosztani másokkal, mert nincs lehetőségük arra, hogy bemutatkozzanak.

Elmondhatja ezt magáról a békéssámsoni Mónus János is, akinek főleg anyagi okok miatt, kevés lehetősége van a bemutatkozásra.

Ami igaz, az igaz! A mai világban érvényesülni és megmutatni a tehetségünket, nagyon nehéz. Ha nincs mecénás, vagy bennfentes ismerős, akkor szinte lehetetlen.

Mónus János első próbálkozásai már 9. éves korában jelentkeztek. Súlyos betegsége alatt, míg a társai kint játszottak, neki feküdnie kellett. De ekkor „tört elő” először belőle a versírási tehetség! Amikor felgyógyult, a versírása is abba maradt egy időre.

Azonban 14. év után ismét súlyos betegség támadta meg, és ez alatt az idő alatt újra felszínre kerültek a versírási hajlamai, amit azóta se hagyott abba.

Bár kevés lehetősége volt a bemutatkozásra, azért voltak sikerélményei. Például a kardoskúti vers- és prózaíró versenyen külön díjat kapott, és a helyi lapban is megjelent három verse.

Most mi is közreadunk Mónus Jánostól három verset, olvassák szeretettel!

Verók Tünde

 

Mónus János 3 verse

 

Amiről írok

 

Valami titok, amit elrejtett
a föld a fűnek, de mégse ereszt,
míg délibábként tanyák, emberek
csalóka képén vár egy kisgyerek.

A lőcsös kocsin talán nagyapám,
ültem én is az öreg oldalán.
Apám szótlanul nézett távolba,
elkísér olykor még az álmomba.

Máig rossz verset ír a búcsúzó,
lehet ismerős vagy baráthoz szó,
elférhet pár sorban a gondolat,
rajzolom rá a mozdulatokat.

Tavasszal újul a kert, a lélek,
körforgásról szól itt minden ének!
Tanáraim, ha látják szívemet,
meg ne lássák a tehetségtelent.

 

Gondolat

 

Millió évek óta néz az égre
kérdő tekintettel egy-egy szempár,
mikor hullik az alkonyi nap vére
a zöldre, s ott felriad sok madár.

Végül látható a hold, és a csillagok
fénye összeérhet lent a fönttel,
még nyújtózó parányi varázslatok:
ami ébrenlét velük köszön el.

Mire megpihennek kimerült lábak,
a szív halkabban veri ritmusát,
és álom felett apró lények szállnak.

Az ősi nyugtalanság veszni látszik,
de annyi minden keresi útját,
mint szó és gondolat világosságig.

 

Nyolcvan év

 

Füvek, fák magasabbra nőttek itt,
valahány óvta, védte kincseit.
A nap, hogy nézte féltve gyermekét,
s aranylón méregette termetét.

ide született, mint minden őse,
tavasznyi idők, unokák hőse.
Szemfényvesztés vagy valami álom,
ünneplünk szépen, szelíden, nyáron.

Család köszönti, örömét leli,
nyolcvan év kedves, jól áll neki.
A nap, hogy nézi féltve gyermekét,
s aranylón méregeti termetét.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét