“… valaki mondta, hogy a holnapnak az az ereje a mával szemben, hogy még nem történt meg….”
FÜGGÖNY. A függöny most nem a világot jelentő deszkák előtt gördül szét vagy éppen össze, még csak nem is egy lakóház ablakszemén. Tamás Éva – Czikó Julianna kis almási magyartanárnő tudatában járunk. Nem. Bocsánat. Bolondokházabéli szobájában, ahonnan fehér beteg köpenyt letéve ki-kiláthatunk a 70-es, 80-as évek székelyföldjének akkori valóságára.
Ahogy főhősünk tudata tisztul, úgy merülhet a néző egyre mélyebbre a becsület, a szecuritate, az anyaság, a gyász vagy éppen elvesztett ( “… éreztem a vért, itt a bal combomon”) és megtalált gyermekek ( “…jaj Áronka. Az a kis zseni “), a tanári pálya, az egyetemi évek, betegtársak, szerelmek vagy szülők, ajánlottan szignózandó papírok világába.
Mert mind fontosak lesznek végül.
Ahogy Éva gyógyul, a FÜGGÖNY úgy tűnik el. Egész(séges), becsületes, értelmiségi és magyar nő. Ragyogó és bizakodó.
Várja a világ! Gyógyultan távozhat!
Csupán szignóznia kellene egy papirost.
Némi tolltánc az irat felett, majd a felismerő gombóccágyúrása a zárókép, amelyben mindre visszahúzza a függönyt és visszaveszi a betegek fehér köpenyét.
Bennem mint nézőben, de talán kicsit benne is ott motoszkál míg zúg a taps betegtársának, a cirkuszistának mennyire igaza volt mikor megsúgta neki: ” A kinti cirkusz ezerszer nagyobb…”
Plakát- Marosvásárhelyi Spectrum Színház
