Hűvös volt, és hajnali sötét, amikor Csanády Kálmán, a híres festőművész bezárta az üdülőházat, amit még a feleségével, a csinos és okos Anikóval építettek kemény kétkezi munkával évekkel ezelőtt, hétvégeken. Öt esztendeje, amióta egy tragikus autóbalesetben elvesztette a feleségét (egy kamion halára gázolta, amikor budakalászi úton egy pedagógus kongresszusról haza felé tartott), mintha megdermedt volna benne a lélek, nem tud magához térni, igazán jó képet festeni.
Évekkel ezelőtt még szakmai körökben is azt beszélték róla, hogy „Csanády az évszázad festője”. Amikor eszébe jut a kritikusok ezen kijelentése, csak legyint rá: „Hol van az már!..” Az igazat megvallva, a felesége nélkül soha egy lépést sem tudott tenni. Az asszony volt a múzsája, képeinek szigorú bírája, életének irányítója. Addig senkinek sem mutatta meg a festményeit, amíg a felesége áldását nem adta rá. Mintha Anikóval a jobbik fele távozott volna el az életéből örökre.
Öt esztendeje nem született átütő képe, amivel díjat nyert volna a Sárhelyi Őszi Tárlaton. Hogy áhítozott pedig a Barna Béla díjra, amit igazán színvonalas művek elismeréseként ítélt oda a tárlat nagyérdemű zsűrije. Kisebb munkadíjakat kapott, hogy ösztönözzék kiváló alkotásokra, de ő csak azt festette, amiben biztonságot érzett, amit eddig is: okkersárga szalmabálákat a learatott tarlón, roggyant tanyákat, legelésző juhnyájat a tikkadt pusztán, korhadt kerítésű, városvégi házakat a lemenő nap fényeinél. Látták, tudták, hogy korábbi jól sikerült műveit másolja, néhány apró módosítással, de hagyták, abban reménykedve, hátha fölébred, fölocsúdik Csipkerózsika álmából.
Csanádynak az volt a technikája, hogy a tájat és az alakjait lefotózta, ennek alapján már könnyebben meg tudta festeni, és ki tudta bontani az elképzelt témát. Nem kellett mindig hajnalban kelnie, vagy délutáni fényeket keresnie. Bármikor elővehette a fényképet, és folytathatta a darabba maradt munkát. Mások is alkalmazták ezt a módszert, de mindig új ötletekkel is gyarapították a festményüket, és nem tűnt soha úgy, mintha másolták volna az előző évi alkotásukat. A társai festményein mindig is érződött az egyediség, ami az ecsetkezelést vagy a képalkotói látásmódot illette, de az is előfordult náluk, hogy a fotó alapján valami nonfiguratív, elvont festményt készítettek. Aki ránézett az adott képre, mindjárt meg tudta állapítani, hogy azt a festményt Böngyik-Kiss Ferenc vagy éppen Ságay Tomán alkotta.
Csanády Kálmán csetlett-botlott az életben a felesége nélkül, ezért aztán gyakran kiment a temetőbe, Anikó sírjához. A tavaszi, nyári, őszi hónapokban mindig leült a szomorúfűz alá, a kőpadra, és elsírta feleségének a bánatát, beszámolva a gondjairól. Télen hosszasan álldogált a sírnál, és sorolta a problémáit, tanácsot is kérve Anikótól, de nem kapott. Hogyan is kaphatott volna valamiféle eligazítást a holtak birodalmából. Három napja azonban álmot látott: a felesége ott ült a saját sírjánál, a szomorúfűz alatt, a kőpadon. Intett a festőnek, hogy üljön le mellé. „Te egy nagyon tehetséges festő lennél, ha nem a gyámoltalanságodon és az én elvesztésemen keseregnél. Én odaátról nem irányíthatlak; fogadd el a sorsodat, hogy nélkülem kell élned. Keress új festőtémákat magadnak! Menj ki a hétvégi házunkba, és evezz fel a folyón, ott találsz majd egy gyönyörű rétet, tele lesz pipaccsal, azt fesd meg. Meglátod, végre tiéd lesz a Barna Béla díj.” S ezzel Anikó eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Csanády hitte is, meg nem is, amit álmában hallott. Kicsit vonakodott is tőle, nem akart csalódni. Hogy mégsem talált magának jobb témát, egyik délután csak rászánta magát, és csónakba szállt, hogy megkeresse a pipacsos mezőt. Nézelődött, forgatta a fejét, és közben egyre feljebb evezett a folyón. Az egyik helyen vízre dőlt fatönköt pillantott meg, azon egy fél lábon álldogáló szürke gémet; kicsit odébb bakcsó emelkedett a magasba. A csónak körül lepkék köröztek, egy gallyra szitakötő ereszkedett le. Elunta a nézelődést, és sóhajtva evezett tovább, mert egy fia pipacsot sem látott, nemhogy egy egész mezőre valót.
Háromnegyed óra múltán úgy döntött, hogy visszafordul, amikor megpillantotta végre a pipacsokkal teli rétet. Előkapta a fényképezőgépet, ahogy azt máskor is szokta, és több szögből is lefotózta a tájat. Megnézte a felvételeket, és örült, hogy mind jól sikerült, így aztán könnyű lesz majd kiválasztani a legjobb fényképet, és az alapján megfesteni a legkülönlegesebb olajképet. A számítógéphez csatolta a digitális fényképezőjét, lementette a képeket, és előkészült a festéshez. S amikor meg akarta nézni a gyönyörű pipacsmezőt, nem találta a gépen. Végignézte fényképezőgépet, de azon sem talált egyetlen pipacsos képet sem. Mi történhetett, ült le döbbenten a számítógép elé, a monitorra meredve. Aztán arra gondolt, biztosan elfelejtette elmenteni vagy véletlenül letörölte a felvételeket. Nagyot sóhajtott, és úgy döntött, hogy hajnalban csónakba száll, és a kelő nap fényeinél festi le vászonra a pipacsokat. Egy pillanatra elképzelte, hogy a reggeli napfény ragyogva áttűz majd a parti lombok résein. Gyönyörű lesz majd a festmény!
Most, hogy zörrenve elfordította a zárban a kulcsot, és zsebre vágta, fölnézett az égre, a csillagok pislákoló fényeinél az jutott eszébe, ennek biztosan így kellett történnie. …Sokkal szebb lesz majd, ha eredetiben és nem fénykép alapján festi meg a képet. Hóna alá kapta az állványt, kezébe vette a festékekkel és ecsetekkel teli gyékény szatyrot, aztán beletette a csónakba, és maga is beszállt; majd az egyik evezővel ellökte a csónakot a parttól. A folyó lassan mozduló hullámain a hold fénye remegett. Milyen szép, gondolta, egyszer ez is festménye témája lehetne… Látta az ébredő reggelt, az arany és rózsaszínű opálfényeket felkúszni az égre; hallotta a parti fákról megszólaló madarak énekét. …Csodálatos! – kiáltotta, és a lelke megtelt szépséggel. Legszívesebben eggyé olvadt volna a természettel: a feltámadó széllel, a virágok illatával.
Milyen jó is élni!.., sóhajtotta a víz fölött tündöklő, párás fényekbe. Most először érezte úgy, hogy valami megmagyarázhatatlan történik vele, valami, amit eddig soha nem látott, soha nem érzett. Öt éve először érezte felszabadultnak magát, ami átjárta minden mozdulatát. Amint megpillantotta a pipacsmezőt, kikötötte a csónakot, kirakta az állványt, az ecseteket és a festékeket, és hozzálátott lefesteni a tájat. Hullámzott a pipacsmező, ahogy a kora-reggeli szellő megmozdította.
Élvezte a festést, és örömét lelte benne. Amikor kész lett vele, a „Lángoló pipacsok” címet adta festményének, és – Láss csodát! – a Sárhelyi Őszi Tárlat zsűrije Barna Béla díjjal tüntette ki Csanády Kálmán gyönyörűséges, technikájában is újszerű képét.
Kedves Látogató!
“Azt gondolom, hogy a tragikus halál feldolgozása sokkal nehezebb, mint a természetes. Persze, nem könnyű senkinek egyik sem, azonban az élet mindig tartogat csodákat. Fogadd sok szeretettel kedves volt főszerkesztőm, barátom novelláját, aki szép, míves szavaival felhívja a figyelmünket arra, hogy egy reggeli táj ébredése is mennyi szépséget rejt magában: az égre ha feltekintünk, elvarázsolnak a színes tünemények, a madarak énekei, a fel-feltámadó szél, a virágok illata.
A Lángoló pipacsok című novellának az üzenete egyértelmű…”
Visó
Kiemelt -és nyitókép: http://taborozok.network.hu/
