Lassan 11 éve hallgat a gitár, 11 éve nincsenek szavak. Tizenegy éve már, hogy az a gyűlölt, hárombetűs betegség elvett valakit, akinek ma is játszania kellene. Cseh Tamás nem volt kiemelkedő gitáros. Nem volt magasan képzett énekes. De nem is kellett.
Mert minket énekelt meg minden pillanatban és úgy, hogy belefájdult a szívünk. A szerelmeinket, a kiábrándultságunkat, mélységet és magasságot, a mi világunkat.
Még a szocializmus idején disszidálhatott volna, de ő maradt. Talán azért, hogy a hangjával tartsa bennünk a lelket. Mert hát gondolkodó emberként azért nem volt könnyű itt élni. Maradt, pedig az első együttese a Sztereó azért bomlott fel, mert a gitáros srác emigrált.
A zene mellett sokáig a rajzolás volt a szenvedélye. Ezért jelentkezett a képzőművészeti főiskolára, ám nem vették fel. Utólag persze örülünk, hogy így történt, mert meglehet, egy magányos műterembe sodorta volna az élet. Így viszont köztünk maradt és tanár lett.
1970-ben találkozott Bereményi Gézával. Véletlenül, de aztán néhány óra után már közösen alkottak. Cseh eljátszotta gitáron, amit érzett, Bereményi meg szavakba öntötte Cseh lelkét. Kivételes párost alkottak ők. Kivételes párost egy olyan korban, amikor nagyon kellettek az utánozhatatlan Bereményi-mondatok és kellett Cseh habitusa.
Lassan 11 éve hallgat a gitár, 11 éve nincsenek szavak. Disszidálhatott volna, inkább megalkotta a saját világát. Imádta a indiánokat. Ahogy a könyve ajánlójában írta, azt a világot, amely egyszerű, átlátható és értelmezhető.
A mi világunk nem az volt. Elfojtások, elhallgatások, tűrések és tiltások. Még gyerekként, a Gellérthegyen hozta össze az első kis indiáncsapatát, aztán a Vértesbe jártak, később Bakonybél környékére.
Véresen komolyan vette azt a világot. Indiános jelmezbe öltöztek, és úgy éltek a Bakony erdeiben, mint az igazi indiánok, akikről kiskorában oly sokat olvasott. Cseh Tamásnak is lett indián neve, ő volt Füst a szemében. És ő füst is volt sokak szemében odafent.
Mert kimondta, elénekelte azt, amit mi nem mondtunk, vagy nem mertünk. Könnyű dolga lesz annak a kutatónak, aki száz év múlva a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek magyar életérzését szeretné megismerni. Nem kell mást tennie, mint meghallgatni néhány Cseh Tamás számot egy üveg bor mellett.
Sokan szerették. Mert közvetlen volt, nyílt és minden előadására úgy készült, mintha az első lenne. Egy gitár, egy hang. Ezekkel operált. Mások lézershow és füstgép mögé rejtőznek, táncosokkal veszik körül magukat, mégsem jön át az érzés. Cseh Tamásnál átjött.
Lassan 11 éve hallgat a gitár, 11 éve nincsenek szavak. Még csak 63 éves volt mikor kiderült, hogy tüdőrákja van. Felvette a harcot, de legbelül tudta, lehet, hogy közel a vége. Éppen ezért a róla szóló könyvet sem halogatta tovább, a gyötrelmes kezelések közben is készült a kötet. Mert szerette volna, ha ilyen formán is lenyomatot hagy maga mögött. Az utolsó koncertjét a Bakáts téren, Ferencváros szívében adta. Ott ahol született.
Aztán 2009. augusztus 7-én jött a hír, hogy Cseh Tamás itt hagyott bennünket. A családja körében aludt el örökre a Bartók Béla úti lakásukban.
A temetésén indián hagyomány szerint egy hajnalcsillag motívummal díszített takaróval fedték le a koporsóját.
Ma már ott van, ahol jó neki.
Mi pedig sosem feledjük az indiánt, aki megpróbálta elviselhetőbbé tenni a nagy magyar rezervátumot…
Nyugodj békében, Cseh Tamás!
Forrás:
f21.hu
