Nick Hornby kultikus regényét húsz évvel ezelőtt már egy szintén kultikussá vált film formájában is megismerhette a nagyközönség, jó szívvel ajánlva azt férfiaknak-nőknek vegyesen, de azért mégiscsak egyértelműen férfi szemszögből ábrázolva, amire a magyar cím (Pop, csajok, satöbbi) csak ráerősített. Vajon mozgóképes szentségtörés-e egy ilyen alapanyaghoz hozzányúlni s még inkább: „nőiesíteni” azt? Az érzékeny periódusban akár egyetlen hétvége alatt is gyomorrontás nélkül fogyasztható High Fidelity szakítós toplistája mikor máskor, mint Valentin-napon debütált a Hulun.
Írta: Galaczi Zsófia
Ugyanaz, pepitában
A szériává hizlalt High Fidelity megtartotta az eredeti címet és koncepciót, lekoppintotta a filmbéli díszletek színpadképét, átvett számos konkrét sztorielemet, neveket, szó szerinti idézeteket, sőt, komplett snitteket is, ugyanakkor rengeteg csavart és újítást is hozott a regényhez, illetve a filmhez képest. Mindenekelőtt a teszetosza lemezbolt-tulajdonos fehér pasi főhős (John Cusack) ezúttal filigrán néger csajjá (Zoë Kravitz), a nagyszájú lemezbolti eladó fehér pasi (Jack Black) pedig nagydarab néger csajjá (Da’Vine Joy Randolph) változott, de még a lemezeket lopkodó, feltörekvő zenész srácokat is lemezeket lopkodó, feltörekvő zenész csajok váltották fel, akárcsak Bruce Springteen cameóját Debbie Harry vendégszereplése. Következésképpen a főhős szerelmi szálai nők helyett ezúttal (nagyrészt) férfiakhoz fűződnek, ellenpontként pedig a filmben John Cusack testvére, Joan Cusack által alakított bizalmas barát karaktere a sorozatban a valóságot másolva avanzsálódik a főhős fiútestvérévé. A 2020-as High Fidelity azonban nem csupán egy – kissé talán túl szimmetrikusan, lélektanilag mégis hitelesen – nőiesített, valamint Londonból Chicagóba, majd New Yorkba exportált, de egyúttal a mai korhoz igazított, modernizált változata is Hornby 1995-ös klasszikusának, illetve az alapmű 2000-es megfilmesítésének.
A pop és a csajok
Húsz-huszonöt év távlatából természetszerűleg változik meg a nők és férfiak viszonya egymáshoz, önmagához és a zenéhez, és mindez explicit módon leképeződik a sorozatban is: már a Championship Vinyl vásárlói is zenefelismerő applikációval tájékozódnak az üzletben az eladók megkérdezése helyett, a párok az okostelefonjukon üzengetnek egymásnak vezetékes és utcai fülkés telefon helyett, Rob feltűnési viszketegségben szenvedő exe az Instagram-követőit hívja át vacsorára valódi barátok helyett, cigizni pedig már régesrég nem menő. A felszínen túl azonban a ma már kissé korszerűtlennek és patriarchálisnak ható regényhez és filmhez képest a High Fidelity első évada kíméletlenül megmutatja, hogy egy nő is megijedhet és meghátrálhat az életre szóló elköteleződéstől, egy nő is viselkedhet méltatlanul és süppedhet bele hosszabb időre az önsajnálatba egy-egy fájdalmas szakítás után, egy nő is öltözködhet úgy, hogy azt látszólag semmilyen külső szabályszerűség nem korlátozza, és nem utolsósorban: egy nő is lelkesedhet olyan szenvedéllyel és elmélyültséggel a bakelitek és a könnyűzene iránt, akárcsak egy férfi.
Miközben a nők szexuális felszabadítása lényegében már lezárult és mint ilyen már nem hírértékű, továbbá számos, a legkülönfélébb területeken sikeres, ambiciózus nőt ismerhettünk már meg a filmvászonról, a közéletből vagy akár a magánéletünkből, a női zenei újságírók, kritikusok és megszállott lemezgyűjtők száma továbbra is elenyésző. Persze simán lehet, hogy a csajok nagy részét tényleg nem érdekli olyan mélységben a zene, mint a pasikat, de azért biztos, ami biztos alapon Rob és Cherise karaktere méltó példaképe lehet minden olyan lánynak és asszonynak, aki kicsit is úgy érzi: valahogy még 2020-ban sem teljesen evidens, hogy a férfiak saját magukkal egyenértékű és egyenrangú beszélgető-, netán vitapartnernek tekintsék a mindenkori társaság női tagjait, folyjon a szó tudományról, politikáról vagy éppen zenéről.
Gender-gyorstalpaló
A sorozatban is megtartott cím ügyes szójáték, amely mind a zenei sznobizmusra, mind a romantikus tematikára hűen reflektál: hűségesnek lenni nemcsak a szerelmünkhöz, de a minőségi zenéhez is lehet, sőt, javasolt. Amiben a 2020-as High Fidelity tehát egyértelműen túlmutat a történet egész estés férfi változatán, az a zene értő élvezetének gendersemleges bemutatása: a sorozat, habár direkt feminista üzenet formájában, de műfajtól (és most már nemtől és szexuális orientációtól is) függetlenül bajtársias érzelmekkel szól a világ összes zenebuzijához.
A széria továbbá teljes mellszélességgel és a legnagyobb természetességgel áll az LBMT szcéna mellé is: Rob időrendben második meghatározó szerelme (akit a filmben Catherine Zeta-Jones töltött meg lélekkel), ezúttal egy leszbikus kaland (Ivanna Sakhno alakításában), míg a hármas számú szerelmi csalódás ahhoz a (korábban Todd Louiso által megformált) csendes, visszahúzódó lemezbolti alkalmazotthoz (David H. Holmes) kötődik, aki éppen a Robbal való intim kapcsolata alatt ébred rá és vallja be, hogy meleg.
A zenék
Egy lemezboltban játszódó sorozat esetében persze különlegesen nagy a zenei szerkesztő felelőssége: minden, akár csak másodpercekre felcsendülő zenének – és ugyanígy az összes zenekaros poszternek, matricának és pólónak is – reflektálnia kell a hősök személyiségére, a cselekmény fordulataira, az évad általános hangulatára és a nézők potenciális ízlésére is. Miközben a sorozat egy kivétellel lecserélte a film teljes eredeti soundtrackjét, a nem hivatalos soundtracken olyan széles spektrumú klasszikusok csendülnek fel, mint David Bowie, Frank Zappa, Jimi Hendrix, Nick Drake, Aretha Franklin vagy épp Nina Simone; de ugyanígy helyet kapott a listán Janet Jackson, Blondie és az OutKast egy-egy dala is, és legalábbis említés szintjén Michael Jacksonról, Kanye Westről, Lauryn Hillről és Mick Jaggerről is megemlékezhetünk.
A sorozatban továbbá (ahogy az eredeti történetben is) valóra válik minden zenerajongó álma: a főhős – életében először – randizik egy igazi zenésszel. A szerepben Thomas Doherty méltó utódja a filmben éppen Kravitz édesanyja, Lisa Bonet által alakított egyéjszakás kalandnak (aki mellesleg rettenetesen hasonlít Kravitzre); ráadásul a sármos skót nem csupán a helyes pofijával járul hozzá a sorozat nettó értékéhez, hanem a hivatalos soundtrack több dalában (feldolgozásokban, valamint a Nathan Larson által kimondottan a sorozathoz írt eredeti szerzeményekben is) megcsillogtatja zenei tehetségét. A sorozat záróakkordját ugyanakkor a film fináléját is kísérő Stevie Wonder-nóta, az I Believe (When I Fall in Love It Will Be Forever) nyújtja, ezúttal stílusosan a szintén színész–zenész Randolph tolmácsolásában.
Összekacsintás a nézővel
A sorozatformátum számos lehetőséget teremt arra, hogy a karakterek jobban kibontakozhassanak: a főhősök több mélységet, az úgymond mellékes szereplők pedig saját képernyőidőt és sztorikat kapnak, így összességében mindannyian előnyösen veszítenek filmbéli karikaturisztikusságukból. A kínosan vicces jelenetek elnyújtása pőrébb és sérülékenyebb fénybe vonja a szereplőket, és ha már pőreség: a sorozat nemcsak a hősök hibáit és gyengeségeit, de Kravitz hibátlan és ruhátlan idomait is több ízben közszemlére bocsátja. Mindez pedig – a film kissé elidegenítő nyerseségéhez képest – sokkal erőteljesebb kötődést és azonosulást ébreszt a nézőben a szereplők iránt (és egyúttal sokkal erősebb meglepetést és csalódást válthat ki ugyanezen nézőből, hogyha hősei – a róluk korábban felépített képhez képest, látszólag váratlanul – igazi szemétláda módjára kezdenek el viselkedni).
A történet mind a regény, mind a film, mind a sorozat változatában Rob egyes szám első személyű narrációjával kísérve elevenedik meg. A mondhatni jól bejáratott forma azonban ezúttal meglepetéseket is tartogat: az egyik epizódot elejétől a végéig egy másik szereplő szemszögéből és narrációjával követhetjük végig, mialatt a főhős mintegy kispadra ültetve lógatja a lábát a útpadkán. Az önnarrálás közelebb hozza a szereplőket a nézőhöz, miközben a szigorú forma sorozatbéli fellazítása hozzájárul ahhoz, hogy a történet maga mögött hagyja a film eredendően egocentrikus nézőpontját. Az első évad ráadásul behoz olyan új és érdekes karaktereket is, mint a főhős rebound-randija, Clyde (az ügyeletes rendessrác Jake Lacy alakításában) vagy az éppen apai örömök elé néző és emiatt kapuzárási pánikkal küzdő báty, Cam (Rainbow Sun Francks) figurája.
Az évadzárás
Az eredeti történet alaphelyzete – a nemek sorozatos felcserélésén kívül – azáltal is merőben új értelmet nyer a sorozatban, hogy a főhős időrendben utolsó, következményeit illetően azonban első, a jelenbe is kiható szívfájdalma óta a filmhez képest jóval több idő, egy teljes év telt el, ráadásul ezalatt ő és szerelme két különböző kontinensen tartózkodtak. A seb már nem olyan friss, a szövődmények pedig inkább idültek, habár ezt a sebet hamarosan újra felszakítja egy véletlen találkozás (a viszontlátás jelenetében Rob – szép analógiaként – valódi, vérző sebet is szerez). Mindezek következtében pedig az érzelmi tanulság is módosul a filmhez képest: a 2020-as év Rob életében nem feltétlenül az elköteleződésnek, sokkal inkább az elfogadásnak és továbblépésnek az ideje.
A sorozat első évada lényegében elégette a könyv és a forgatókönyv tetemes részét, a befejezés azonban teljesen új vágányra terelte a regény és a film végkicsengését. Egyelőre nyitott kérdés, hogy vajon ez hosszabb távon is új csapásirányt jelez-e, vagy csupán kerülőút az eredeti végjátékhoz, továbbá, hogy a Kucserka–West alkotópárosnak sikerül-e majd kellő számú eredeti ötlettel megtölteni egy további évad cselekményét, vagy csak a könyv maradék néhány oldalát fogják széjjelebb kenegetni a vágóasztalon – de őszintén reméljük, hogy az előbbi.
filmtett.ro
