Már több mint két hónap telt el azóta, hogy a világ mindenütt riadót fújt. Bekövetkezett az, amit talán nem gondoltunk volna! Kirobbant a nagy világjárvány. Megbénítva mindent és mindenkit. Mindent és mindenkit megérintett, így vagy úgy, nem tudtunk közömbösek maradni.
Egy világ hadrendbe állt (orvosok, rendőrök, segítők, élelmiszeripari dolgozók, akik nélkül hol lennénk!, de mi magunk is!), hogy felvegye a harcot az élettelen, de rendkívüli módon ölő vírussal.
Támadt, lefegyverzett mindenkit, nem volt mese, kénytelenek voltunk valamilyen módon védekezni.
Ki így, ki úgy.
Voltak, akik legyintettek, voltak, akik félelmükben mindent megtettek, hogy megóvják magukat és szeretteiket, de voltak, akik sajnos nem tudtak szembeszállni a fenyegető, gyilkoló kórral, de a másikkal sem: a félelem kórjával.
Ez a kór még ma is ott lappang bennünk, sokunkban.
Ez a félelem belénk ivódott, nem enged szabadulni egy ideig, az biztos.
Félelem attól, hogy megbetegszem, a gyermekem, az apám, anyám, szülein, nagyik, papik, barátaim, a szomszédom, stb.
Félelem attól, hogy nem vagyok felvértezve semmivel sem: nem kapok elegendő maszkot, elfogy a kesztyű, elfogy a pénzem és a türelmem is.
A félelem is egy hatalmas fegyver, amely szintén veszélyes, mert éles lőszere ott fúr sebet és jó mélyet, ahol a legjobban fáj.
Egzisztenciám veszélyben.
Megannyi félelem sarcolt bennünket ezekben a hónapokban és talán kell egy kis idő, hogy minden rendben legyen.
A félelem ott üt tanyát, ahol a leginkább a kiszolgáltatottság égisze emel zászlót. És: zászlót bont a félelem. (East együttes).
A félelem arca még ugyan vicsorog, de már lelohasztottuk a határozottságunkkal, azzal, hogy hittünk magunkban, hittünk abban, hogy képesek vagyunk felülemelkedni az élettelen „semmin”., saját gyarlóságunkon és félelmeinken.
Igen, ez a „semmi” elvette tőlünk barátainkat, szeretteinket, akik nem voltak képesek szembeszállni a fenyegető vírussal, de azért, mert sajnos az a szervezet, amely eleve több sebből is vérzett, nem tudott mit tenni. A lélek is feladta.
A gyász hangos ordítása hallatszik mindenfelől, ahová csak nézünk.
A világ gyászol… egyesek meg jót nyerészkedtek ebből is.
Az ember ilyen? Tényleg mások kárából kovácsol erőt, szed vámot?
Nem általánosítok, szeretném azt hinni, hogy azért nem ilyen az ember. Bízom abban, hogy nem sokan vannak, akik a verejtékünkből, félelmeinkből szereztek tisztességtelen vagyont.
Most olvasom, hogy feloldják szép lassan az egész országban a korlátozásokat, de az egész világon valami kezd beindulni, ami talán életnek is nevezhető.
Azt is olvasom, hogy fokozatosan nyitnak a buli – és szórakozóhelyek.
Ez mind nagyon jó, már annyira vágytam erre, már-már azt hittem – pörgős egyéniségemből fakadóan -, hogy örökre bezártan kell tengetnem életem.
Igen, de ennek ára van, a szabadság árat követel mindenkitől!
Be kell tartanunk a távolságtartási szabályokat is, illetve maszkot kell viselnünk még egy ideig!
Aki ismer, tudja, hogy mennyire közösségi figura vagyok, szeretem ismerősökkel, barátokkal együtt tölteni szabadidőmet és bizony szeretem az öleléseket, amelyek nélkül nem érzem magam annak, aki vagyok, de most ezek az ölelések elmaradnak egy darabig!
Megteszem ezt értetek, drága Barátaim, Testvéreim, mert a szeretetem ezt diktálja!
Felhúzom (néha magamat is!:-) ) azt a maszkot, de az igazi arcomat mutatom mindenkinek!
Ha kell , még az a kesztyű is felkerül kezemre, de senkivel sem bánok kesztyűs kézzel! 🙂
A félelem arcát még mutogatja ugyan, de már nem olyan ronda, nem ordít annyira.
Már kicsit barátságosabb, azonban figyeljünk rá, mert alattomos és ne engedjük, hogy vigyorogjon, vicsorítson ránk!
ng.hu
Visó