Kezdőlap Interjúk Zene – Interjú – Amikor az ihlet kaotikus környezetben szívhez szóló dallamokat...

Zene – Interjú – Amikor az ihlet kaotikus környezetben szívhez szóló dallamokat szül – Interjú Kövi Szabolccsal, aki meditációs zenéivel más dimenziókba terel

73
0

Azt gondolom, hogy a mai rohanó hétköznapok szürke valóságában szükségünk van egy kis kikapcsolódásra, feltöltődésre. Sok lehetőségünk van arra, hogy ezt megtegyük, így a meditációs zene hallgatása is megfelelő erre, aki rá tud hangolódni. Sajnos eléggé feldúlt állapotomban voltam hét évvel ezelőtt, amikor egy rokon javaslatára el kezdtem hallgatni meditációs zenéket, így ráakadtam Kövi Szabolcs műveire is. Nekem az ő alkotásai közül leginkább a Kék tenger meditáció című tetszik, amely egyszerűen kellemes érzésekkel tölt el, hiszen a természetben látom magam, és ez igazán megnyugtat. Kövi Szabolcs számomra az a művész, akinek a munkásságát nagyra értékelem, ezért tiszta szívvel ajánlom őt azoknak, akik tényleg szeretnének nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban élni. Nagy öröm ért, amikor megkeresésemre azonnal reagált a művész úr.

A képhez tartozó alt jellemző üres; Kovikepek.Ket-testver-Szabi-Balint.kult_.jpg a fájlnév

Szabolcs Bálint testvérével

Fogadjátok szeretettel a Kövi Szabolccsal készített interjúmat.

 

Tolnai Imre Krisztián: Nem szokványos lehetett a zenei indulásod, hiszen nem rock-vagy más zenei műfajban alkotsz. Édesapádon és rajtad kívül van-e még zenész a családodban? Ki szerettette meg veled a zenét? Miért választottad éppen ezt a léleknyugtató stílust?

Kövi Szabolcs: Gitárművész édesapám késztetett a zenei pályára, sok választásom nem volt, mivel határozott kézzel kormányozta a családját, engem és a négy évvel fiatalabb öcsémet. Létre kívánt hozni egy családi zenekart, ezért az idősebb fiúnak kellett a szólóhangszeren játszania (fuvola), a fiatalabb lehetett a basszista (Kövi Arthúr Bálint csellóművész). Nyolcéves korom óta tanít nekünk improvizációt, amit először nyűgnek éreztem, később megszerettem, és a fuvola tanáromnak gyakran kellett bekopognia a gyakorló-terem ajtaján, hogy játsszam végre a leckét is, ne csak a saját kútfőmből fuvolázgassak.

Apu kedvenc stílusa a free jazz, ezért évekig ez volt a legfontosabb hatás, ami ért, de tanított nekem jazz skálákat, jazz improvizációt is. A rock improvizáció a szórakoztató, könnyű része volt a napi szintű közös zenéléseinknek. Már a zeneművészeti szakközépiskolában meghívtak több rock-együttesbe fuvolázni, mivel jól ment a Ian Andreson-féle jazzes játékstílus, mindig ezt kérték tőlem. Nem tudtam azonban megmaradni egyetlen zenekarban sem, ugyanis nem bírtam az őrült hangerőt, és az is zavart, hogy a fuvolából gyakran semmi sem hallatszik, csak egy-egy magas sikoly, amikor visszahallgattam a koncertfelvételeket. Nem értettem, miért vettek be a zenekarba, hiszen alig lehetett valamit hallani a játékomból.

15 éves koromban a saját zsebpénzemből befizettem magamat egy free jazz kurzusra, zenei táborba, ahol Dresch Mihály volt a tanárom, a táborvezető pedig Szabados György. Ez a hét örökre beleégett az emlékeimbe. Megvilágosító tapasztalatokat szereztem itt, a legjobb a 48 órás szabad improvizáció volt, amelyben 30 zenész vett részt. Felváltva, gyakran mind egyszerre játszottunk, a lényeg az volt, hogy ne szakadjon meg a zenefolyam, valaki mindig játsszon. El lehet képzelni, hogy a szombathelyi Képtárban, ahol ezt a rendezvényt megtartották, milyen mindent átíró, megváltoztató élmény volt ez egy 15 éves fiúnak. Igaz, itt határoztam el azt is, hogy a szabad improvizáció nem az én műfajom, komolyzenészként a mai napig abban hiszek, hogy az a zene jó, amelyben kidolgozottak a hatásmechanizmusok, alaposan kigondolt a cél, amit el szeretne érni a zenész-zeneszerző a hallgatónál. A szabad improvizáció nem ilyen volt, gyakran őrjöngő-tomboló. Szó se róla, jó volt kiadni minden feszültséget magamból, de úgy véltem, a közönségnek ez nem olyan felszabadító érzés, mint a zenésznek. Gyermekkorom óta azt tanulom, hogy a közönségnek játszunk, ez inkább egyfajta szolgálat, soha nem lehet öncélú.

Ekkoriban sokat hallgattam Binder Károlyt, akit jazz zenésznek neveznek, én ennél többnek tartom őt, számomra ő az egyik kiemelkedő előadó, aki a nagybetűs ZENÉT játssza. Egyéni, szívhez szóló, alázatos, mégis briliáns.

Azt hiszem, már a konziban eldőlt milyen zenét játszom majd, de akkor nem tudtam, sőt akkor még – bár titkon dédelgettem ilyen álmokat – nem bíztam abban, hogy egyszer zeneszerző lehetek.

A legkedvesebb zenei stílusom a késő-impresszionizmus volt, illetve az ezt követő szimfonikus programzene. Azt képzeltem, én is ilyen hangulatban alkotok majd. Sok párhuzam van a zenéimben az akkori kedvenceimmel, annak ellenére, hogy ez talán csak nekem egyértelmű.

20 évesen megszakítottam a tanulmányaimat a grazi zeneművészeti főiskola fuvola-szakán. Azt hiszem dacból tettem, mivel mindaddig az apám tartotta rajta vigyázó kezét a zenei pályámon, ám Grazban messze volt tőlem, egy országhatár választott el tőle, igyekeztem önállóan dönteni. Az első ilyen választásom mindjárt ez a nagy marhaság volt. Utólag azt gondolom, végig kellett volna csinálnom a főiskolát, akkor is, ha nem éreztem jól magam Ausztriában proli magyarként (ahogy a tanárom nevezett). Ha akkor ottmaradok, biztosan másképp alakult volna az életem, ma egy szimfonikus zenekarban ücsörögnék valahol Nyugat-Európában, élném azt a kényelmes életet, amit az ottani komolyzenészeknél láttam. Lenne valahol Európában egy lakásom, jó keresetem.

A képhez tartozó alt jellemző üres; Kovikepek.furulyas.kult_..jpg a fájlnév

Nem ezt választottam. Akkor zajlott a rendszerváltozás, nem akartam kimaradni az itthoni eseményekből. Persze nagy csalódás volt a hazatérés, már csak azért is, mert nem volt diploma a tarisznyámban, ami miatt állandóan magyarázkodnom kellett.

Azt, hogy ma zenélek egy véletlennek köszönhetem. Egy magyar-szakos eltés barátom meghívott zenélni a költői estjére, és azt kérte, hogy ne komolyzenét játsszam, hanem valami sajátot. Nagy izgalom kerített hatalmába. Sok száz órát csépeltem már a zongorát hétvégenként a zeneiskolában, és a konziban a saját darabjaimat csiszolgatva, de sehol nem volt lehetőségem bemutatkozni. 21 éves voltam ekkor. Azok a darabok, amiket itt játszottam, később megjelentek olyan albumaimon, amit még most is meg lehet venni. Innentől kezdve elindult valami, ami a mai napig nem állt le. Kisebb megszakításokkal minden évben kiadtam valami újdonságot, több mint 36 lemezem jelent meg az elmúlt 26 évben, de ezen kívül legalább 10 órányi zenét írtam mesejátékokhoz, színpadi előadásokhoz.

Több hangszeren is játszol. Melyek ezek? A pánsípot, furulyákat mióta „bűvölöd”? Milyen érzésekkel gazdagodsz, amikor kezedbe veszed ezeket?

Amikor elkezdtem saját zenét írni, először csak az motivált, hogy legyen egy olyan anyag, amit saját koncerten elő tudok adni fuvolán. Hamar megértettem, hogy a zenekari zenélés nem nekem való. Az egyik idősebb fuvolista az opera zenekarából azzal rémisztgetett, hogy ő már ötszázszor játszott a Varázsfuvola előadásában. Számomra ez pokoli jövőkép volt. Játszottam már színházi zenekari árokban, nekem 30 előadás is éppen elég volt. Hiába jó egy darab, hiába vicces a szöveg, harmincadszorra már őrjítő. Nekem ennél kreatívabb, változatosabb zenei munkára volt szükségem, ezért igyekeztem önálló előadásokat tartani, és ehhez saját zenei anyagot összeállítani.

Természetes volt, hogy igyekszem alkalmanként helyettesíteni a fuvolát más fúvós hangszerekkel. Először csak a saját magam készítette fuvolákkal, 1992-ben még nem lehetett egzotikus hangszereket vásárolni. Ahogy teltek az évek, egyre több hangszert szereztem. A legutóbbi koncertemen 22 hangszert szólaltattam meg, ám ez igazából csak egy kis attrakció, technikailag nem jelent nehézséget kínai, európai vagy indiai fuvolán játszani. Ugyanazokról a hangszerekről van szó, akkor is, ha külsőleg nagyon különböznek. Látványos, ahogy cserélgetem őket, de ez inkább csak egy szín.

A képhez tartozó alt jellemző üres; Kovikepek.Pansiip.kult_-1024x683.jpeg a fájlnév

A pánsíp már nagyobb kihívás. Elsősorban kényszerűségből kezdtem el játszani rajta. Egyre kevésbé bírom a hagyományos fuvola-tartást, gyakran fáj a hátam, előnyben kell részesítenem az olyan hangszereket, amiket nem haránt-tartással szólaltatok meg, ilyenek a furulyák, pánsípok, okarinák. Elég kalandos úgy tanulni pánsípon, hogy sokszor mellémegy a hang, de nincs más választásom. Muszáj megtanulnom. Ma már úgy tűnik, az emberek is elvárják a változatos hangszerelést. Számosan vannak, akik minden koncertemre eljönnek, nekik kellemes változatosságot jelent a hangszerek sokasága.

Ki az a tanár, akire szívesen emlékszel vissza, felnézel?

Szilvásy Lászlóné, a fuvolatanárom. Nem csak tanárként, de emberként is példakép számomra, sosem vesztette el a türelmét. Bárcsak én is ilyen lennék… Kitartott mellettem, harcolt értem, a zeneiskola után ő vitt tovább a konziban is, kijárta, hogy csak engem taníthasson ott.

Beavatnád az olvasóinkat abba, hogy miként születnek meg benned a remekművek? Honnan jönnek az inspirációid? Például nekem a kedvencem a Kék tenger című, hiszen ezt hallgatom munkám során is. Köszönöm az élményt.  Hogyan tudtál ráhangolódni a megkomponálására?

2003 előtt minden más volt, addig látástól-mikulásig zenéltem, napi 10-14 órát. Nem csak a saját albumaimon dolgoztam, hanem a színpadi zenéken is. Akkor még abban hittem, hogy az ihlethez különleges körülmények kellenek. Aztán megismertem a jelenlegi feleségemet, és felbolydult az életem, minden megváltozott, ide-oda költöztem, az addigi helyhez kötött életemnek vége szakadt. Sokkal kevesebb időm lett, mégis jobb zenéket csináltam, ma ezek miatt ismernek. A régebbi lemezeim hiába kaphatóak, valahogy már nem nagyon csipegetik őket a hallgatók, talán megérezték, hogy megváltozott valami a zenémben. A legjobb albumomat, a “Titkos kertet” egy falusi ház szobájában készítettem el, kaotikus környezetben, közben gyerekek randalíroztak körülöttem. A “Kék tenger meditációt” 2004-ben, egy hónapokig tartó lakás-felújítás közben készítettem el, emlékszem, a kőműves gyakran feltartott, szerettem volna dolgozni, de mindig csevegni kellett vele, emiatt elég feszült voltam. Azt hittem gyenge album lesz, mivel nem igazán tudtam koncentrálni a feladatomra. A fő változás az volt a korábbiakhoz képest, hogy kihagytam belőle a fuvolát, mivel a meditációhoz kicsit magas a hangfekvése, éppen olyan, mint szoprán női énekhangé. Ez az elmélyülés közben zavaró lehet. A második elvárás az volt, hogy minél hosszabb legyen, és ne legyenek benne dinamikai hullámhegyek, hullámvölgyek. Pihenéshez, elmélkedéshez ilyenre van szükség. A harmadik fontos célom az volt, hogy szívhez szóló, dallamos legyen. Ebben a lemezben is visszaköszönnek az általam oly kedvelt késő-impresszionista és programzenés hangulatok.

Valahol olvastam rólad, hogy az írás sem állt messze tőled. Miért szerettél volna író lenni gyermekkorodban? A zenét választottad. Írtál azért verset vagy novellát? Esetleg egyet bemutatnál nekünk?

Én író szerettem volna lenni, hatéves korom óta szent küldetésem volt ez. Amikor nekiveselkedtem valami fontos dolognak, az 13 éves koromig nem a zene volt, hanem az írás. A konzival megváltozott valami, nem tudtam többé nem komolyan venni a zenét, a közeg is nagyon jó volt, az a 4 év életem legjobb időszaka volt. Akkor úgy döntöttem, hogy az írást elengedem, nem lett volna időm a zene mellett arra, hogy kialakítsam a stílusom, és a témámat sem találtam meg. Az írásaim addig filmek, könyvek utánérzései voltak. Negyvennégy éves koromban azonban történt valami, egyértelműen a fiam hatására. Macsó, határozott csemetém van, aki mindenkivel szemben fel meri vállalni a választásait, akkor is, ha folyamatos rosszallást kap érte cserébe. Miközben figyeltem őt, megfogalmazódott bennem, ha ez a kis ember ilyen bátor, én miért ne lehetnék az?

Talán ennek hatására pattant belőlem ki az első regényem, az “Iheltuniverzum“ című írás. Ez a könyv műfaját tekintve egy fikciós regény, keretként önéletrajzi elemeket használ, de mind időben, mind térben nagyon messzire repíti el az olvasót. Olyan utazásra invitál, amit előbb vagy utóbb mindenki végigjár, hogy megismerje a saját mozgatórugóit. Az élet legnagyobb titkai közé tartozik, hogy miért ismételjük meg felmenőink sorsát a saját történetünkben. Aki ezt a regényt elolvassa, valószínűleg vágyat érez majd rá, hogy begyógyítsa a múltja sebeit, és megpróbálja tudatosan formálni a jövőjét. Egy ember története nem a születésekor kezdődik, akkor csak belekapcsolódik egy családközösség szövevényes históriájába. Nem is ér véget a halála után. Tettei és érzelmei hatással lesznek a leszármazottaira, akkor is, ha a lelke már messze jár. (Kövi Szabolcs az “Iheltuniverzum“  könyvének ajánlójából idéz. – a szerk.)  

Mely zenei műveidet emelnéd ki a kedves Olvasóknak, s miért azokat?

2018-ban kiadtam a könyvem második részét. Mivel a regényekkel egy időben zenei albumokat is készítettem, ma már összesen hat olyan CD létezik, amelyek kapcsolódnak az írásaimhoz. Ezt a fajta munkásságomat érzem a legérdekesebbnek. Aki elolvassa a könyveimet, kap egy érdekes, elgondolkodtató történetet, de ha ehhez meghallgatja a zenéket, sőt a szöveges meditációkat is, akkor már egy olyan összetett élményben lesz része, ami szokatlan, nem tudok róla, hogy más is foglalkozna ilyesmivel.

A két szöveges meditáció Lélekutazás 1. és 2. címmel lehetőséget teremt arra, hogy a regény egy-egy pontján elidőzzünk, és teljesen egyedi nézőpontból éljük át a mondanivalót. Ilyesmire olvasás közben nem nyílik lehetőség. A szöveges meditációk hallgatásához nem szükséges a regények ismerete, fordítva viszont nagyon sokat hozzáad az élményhez.

A zenéim szinte 100 százalékban instrumentális művek, szöveges dalokat csupán egyetlen albumon használok, a Kék pillangó című lemezen, ezen szerepel hat olyan dal, amelyeknek a szövegét is én írtam, ezek szintén kapcsolódnak a regények történetéhez. Az előadók Miller Zoltán és Szabó Sipos Barnabás.

A legjobb albumom is a könyvekhez kapcsolódik, ez az “Álomutazás”.

A regényeimben az “Iheltuniverzum” az álmok világát jelenti, az “Álomutazás” CD-vel pedig arra tehetünk kíséretet, hogy irányított utazást tegyünk az álmok birodalmában. Úgy érzem, ez a zene tényleg működik, nekem sokat segített. Hangulatában elüt az eddigiektől. Nagyon fontos a megújulás, nincs értelme 36 egyforma lemezt készíteni, ez az album pedig új irányt mutat nekem.

Neked melyik a kedvenc alkotásod? Számoltad már, hogy mennyi művet írtál?

Azt hiszem, a most készülő “Elysium, a boldogok szigete” című album lesz, az “Álomutazással” és az “Angyali sugallattal” karöltve. Ez a három lemez lazán kapcsolódik egymáshoz, mind misztikus hangulatúak, elemelnek ettől a világtól, utaztatnak, képszerűek.

A zenelejátszó programom azt mutatja, hogy a saját albumaim kategóriájában 356 dal van, a lejátszási idejük 2,2 nap. Ebbe persze beletartozik a könyveim hangoskönyv-változata is, egy válogatás album, ezek nem tekinthetők önálló albumoknak. Említettem a színházi zenéket, amiket nem tartok nyilván, nem tartoznak ide.

Nyilván sokakban felmerül a kérdés, miért írok ennyi zenét. Ennek két oka van, mindkettő egyfajta kényszerűség.

Először is belső kényszer, hogy mindig csináljak valamit, szeretném megindokolni a létezésem, ha pedig visszatekintek az elmúlt 25 évre, pontosan el tudok számolni azzal, mit csináltam, hiszen elég csak felidézni az éveket, és már sorolom is, melyik albummal birkóztam akkoriban.

A másik egy külső kényszer: viszonylag szűk közönségnek dolgozom, akik követik a munkásságomat és várják az új lemezeket. Ez a létszám kb. 2-10.000 ezer fő. Ez azt jelenti, hogy a kevésbé népszerű címekből 2000 db körüli példányszámokat adtam el, a népszerűbbekből pedig 10.000 db a maximum. Ilyen a “Kék tenger meditáció”, “A Nagy meditációs kör” 6 CD lemezből álló sorozata, vagy “A Titkos kert”. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek minden megvan, de van egy kör, kb. 3000 ember, aki minden évben várja az újdonságokat, ha pedig meg tudom győzni őket róla, hogy szükségük van rá, akkor megveszik, általában a koncerteken. A koncerteken ezért nagyon fontos tényező, hogy van-e új album, ha van, érezhetően többen jönnek, muszáj mindig valami újat letenni az asztalra.

Az utóbbi időben emiatt készültek olyan lemezek, amelyeket el fogok kaszálni, ha elfogytak, nem gyártok belőlük többet, tisztítom kicsit a palettát. Nem szándékosan készítettem gyengébb albumokat, a felfokozott tempó miatt hoztam rossz döntéseket.

Milyen zenét hallgatsz szívesen?

Olyan zenéket, mint az enyém, de érdekes módon nem olyan szerzőktől, akik hozzám hasonlóan erre a stílusra álltak rá. A legjobb ilyen album most a “Pi élete” című film Oscar díjas zenéje, Michael Danná-tól. Szeretem Loreena McKennitet, Pat Metheny nyugis számait, Jónsit. Néha előveszem még Kitarót, Vangelist.

Ha nem zenét írsz, akkor mivel töltöd az idődet?

Zeneírással töltöm a legkevesebb időt. A munkám adminisztratív része sokkal több időmet rabolja el. A legtöbbet azonban a fiammal foglalkozom, most ő az első, 9 évesen még komoly igényt támaszt a jelenlétemre, én pedig igyekszem a rendelkezésére állni.

A képhez tartozó alt jellemző üres; Koviskepek.Viragos-kep.kult_-768x1024.jpg a fájlnév

Az emberek a nagy pörgésben, az agyonhajszolt életmódjuk révén sűrűn eltávolodnak önmaguktól, így egyéb egészséghiányos állapotba kerülhetnek. Azt gondolom, hogy a te zenéddel is egyfajta utat mutathatsz számukra, hogy ismét igazi önvalójukra találjanak, tehát a zene csodálatos gyógyító erejével teszed ezt. Gondolom, hogy ez részedről teljesen tudatos.

Én a saját utam keresem. Én is agyonhajszolt vagyok, stresszes. Pont nemrég fogalmaztam meg magamnak, amikor egy zenészt hallottam nyilatkozni arról, ő mivel nyugszik meg, és azt felelte: nem a zenével.

Lehet, hogy író akartam lenni, lehet, hogy nem én vagyok a leglelkesebb zenész, akit ismerek, de egy biztos, én csak a zenétől tudok megnyugodni, a zenéimet mindig azzal a céllal hívom életre, hogy engem megnyugtassanak. Talán ezért tudnak segíteni másnak is.

Mik a jövőbeli alkotói terveid?

Az említett “Elysium, a boldogok szigete” című album, ami már készül, és a hozzá kapcsolódó regény, az Iheltuniverzum 3. része, ami egyenlőre csak a fejemben van meg. Sok időre lenne szükség, hogy papírra vessem, de nagyon lefoglal az, hogy a koncertjeimet is én magam szervezem a hirdetésen át a közönségszervezésen keresztül, a helyszínek kiválasztásáig.

Fotók: Kövi Szabolcs

Tolnai Imre Krisztián

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét