Beszélgetés Ledő Barnabással, a IV. Nemzeti VERSeny győztesével

A versek világa mindig elvarázsol, szinte öntudatlanul léptem be ebbe a birodalomba kamaszként. Amikor Latinovits, Rutkai, de akár Sinkovits hangját hallottam, nem tudtam szabadulni tőlük (a mai napig így van!), hiszen ahogyan előadtak, abban benne volt minden… Először tehát hallgatóként, majd olvasóként érintettek meg a versek, később magam is próbálkoztam verset előadni (sajátok nem annyira mentek!), persze, nem voltak túl nagy céljaim, mint talán Ledő Barnabásnak. Ő az a pesti srác, aki kora ellenére hűen megidézte bennem a nagy színészóriásokat, illetve reményt ad arra, hogy a magyar költészet képes fennmaradni. Talán azért érintett meg Barnabás előadásmódja, mert annyira tiszta, egyedi, bársonyos hangja visszaadta azt az élményt, amit szívesen hallgatok, ha videós vers csalogat. Barnabás mégsem a színészetet választja majd hivatásául, de talán megtudjuk interjúnkból, hogy miért döntött így és persze néhány olyan kérdést is felteszünk, amelyek révén kicsit megismerhetjük a tehetséges fiatalembert, aki díjakat nyer különböző verses megmérettetéseken.

2001. Baja

Visnyei Ferenc/Visó: Ahogy nézem a videóidat, amelyekben előadsz verseket, valami féktelenséget, elképesztő vad szenvedélyt, olykor tüzet látok, mi több: megállíthatatlanul perzsel minden szavad. Egyszerűen elviszel abba a birodalomba, ahol a vers nemcsak szavak halmaza marad, ahol minden kimondott szónak jelentést, értelmet adsz, talán kicsit másképpen, mint ahogyan azt megszokhattuk a színészóriásainktól. Nem lehet nagyon messze menni, ha szétnézünk a családodban, hiszen az irodalom szeretete mindkét szülődnél megvan, sőt, drámapedagógiát is tanultak, tanítanak. Mégis: honnan ered a vers iránti érdeklődésed? Mégsem értem, hogy most miért biológiát hallgatsz az ELTE-n?

A 2018-as Bujtor István Filmfesztiválon, ahol különdíjat kapott Barnabás A kísértet című versfilmért

Ledő Barnabás: A vers mindig is része volt az életemnek. Szüleim tudatosan készültek az érkezésemre, fontosnak tartották, hogy a születésemtől kezdődően minél több inger érjen, nyitottá váljak, gondolkodóvá, kutatóan kíváncsivá. Szüleim is elég kettős érdeklődésűek, miközben a drámapedagógia, a színjátszás általuk folyamatosan végig kísérte az életemet, reál-tantárgyakat tanítókként a logikus, elemző gondolkodás, a világ történéseinek kutató, kísérletező felfedezése is magától értetődő volt számomra.

Születésemtől folyamatosan hallottam anyukámtól a verseket, meséket, dalokat, így azok olyan természetesek voltak számomra, mint a levegő, vagy az étel. Egészen korán, kétévesen kezdtem beszélni, és mindig is nagydumás voltam. Mire óvodába mentem, az összes klasszikus gyerekverset, gyerekdalt kívülről fújtam, ebből voltak is konfliktusaim; sosem ültem oda az ilyen foglalkozásokra, hanem inkább játszottam. Akkoriban imádtam az őslényeket. Ez volt az első olyan dolog, ami a saját választásom volt az elém tárt nagyon sokszínű világból. Honnan jöttek, hogyan változtak, miért kellett eltűnniük? Ez iskolás koromban alakult, változott, de abban mindig biztos voltam, hogy az élőlények, az élet mibenléte érdekel. Így kerültem a VMG drámatagozatáról egy év után a Szent László Gimnázium biológia-kémia tagozatára. Ez azóta sem változott, továbbra is abban biztos vagyok, hogy ez a terület, ami igazán vonz. Viszont sosem tudtam és nem is akartam kivonni magam a szüleim tevékenységének hatása alól. Jól éreztem magam a színjátszósok között, könnyedén tudtam belehelyezkedni figurákba, és élveztem azt, hogy mások gondolatait átengedhetem magamon, figyelhetem, milyen hatással vannak rám, milyen érzéseket keltenek bennem. A megszólalásaimra pedig azt mondták, hogy érzékletesek, magától értetődően természetesek. Így elkerülhetetlen volt, hogy kisiskolás koromtól neveztek a tanáraim szavaló versenyekre. Túl sok energiámba nem került, izgalmas játék volt, és persze jól esett az elismerés, dicséret. A szüleim és nagybátyám (Dolmány Attila) révén, aki színész, és szinkronhangként szinte mindenki a környezetemben ismerte, és persze a versmondó sikereim okán sokaknak evidensnek tűnt, hogy a színház felé fogok elindulni. Ezt húzta alá a drámatagozat is, amit nagyon szerettem, élveztem, de akkor úgy éreztem nem ez az utam.

Ez nem jelenti azt, hogy végleges volt a választás. Sosem hagytam abba a színházzal, előadóművészettel való foglalkozást, ahogyan a zenével is 6 éves korom óta foglalkozok. Így volt ez az egyetemi felvételikor is. Jelentkeztem a színműre és az ELTE-re is. Úgy érzem, a biológia iránti érdeklődésemet ki kell elégítenem az egyetemi tanulmányokkal, és talán a színművészethez még szakmailag tovább kell érnem. Egyiket sem akarom feláldozni, az álmokat össze lehet hangolni és együtt is meg lehet valósítani, ezen vagyok.

Visó: Nem gondolom, hogy annyira bírod a rutindolgokat, a lélekölő monotóniát. Biztos vagyok abban, hogy a szabadság, a függetlenség a legfontosabb az életedben. Nem tudsz sokáig egy helyben maradni, mindig hajt valami előre. Pörgős életet élsz?

Barnabás: A monotóniát sosem tűrtem, talán ha kivizsgáltak volna valaha, lehet a hiperaktivitás fokát is megállapították volna. De erre nem volt szükség, mivel mindig megvolt a lehetőségem arra, hogy pörögjek, hogy le legyen kötve az érdeklődésem. Mindig sokszínűség vett körül, tele új és új élményekkel, gondolkodni, kipróbálni valókkal. Iskola, zenetanulás, versek, színház, filmezés apámmal, rengeteg kutakodás olyan témákban, amik éppen felkeltették az érdeklődésemet. Gimnázium mellett, játszottam az Örkény Színház ifjúsági programjában, tanultam kontakt táncot, most a Sztalker Sulinak vagyok tagja, elvállalok pusztán kedvtelésből verses meghívásos fellépéseket, új versvideókon, filmeken agyalunk… szóval nem unatkozom.

2018. Nemzeti Verseny

Visó: Intellektuális érdeklődésed, kíváncsiságod gondolom, olyan társaságba visz, ahol a szellemi kihívások, okos viták, megmérettetések adják a fűszert az életedhez.

Barnabás: Minden területen igaz ez. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a családomtól kezdve, a tanáraimon át az általam választott közösségekben is mindig voltak körülöttem olyan tehetséges emberek, akiktől tanulhattam, akik inspiráltak, jobbá válni késztettek pusztán azzal, hogy partnerként kezeltek, kíváncsiak voltak a gondolataimra, vagy azzal, hogy feladatok elé állítottak. Nem igazán megmérettetésnek élem meg ezeket a lehetőségeket, kapcsolatokat, mint inkább a fejlődés lehetőségeinek.

Visó: Mennyire fontos számodra a siker? Hogyan élted meg az utóbbi időben elért kimagasló, országos sikereidet? Megfelelően tudod kezelni?

Barnabás: A siker számomra az, ha visszajelez a közeg, akihez szólok. Ez azt jelenti számomra, hogy elért hozzájuk az üzenet. Siker ez akkor is, ami nem pusztán elismerés, dicséret, hiszen az elsődleges cél a versmondással, a versvideókkal a gondolatébresztés. Az az igazi siker, ha el tudok indítani egy gondolkodást, akár egy vitát, beszélgetést, ha kérdéseket ébreszt a hallgatókban, nézőkben az, amit közvetíteni szeretnék.

Az elmúlt évben valóban bejöttek a dolgok, és kijutott az elismerésből bőven. Azt gondolom, hogy ha az önképed, önértékelésed rendben van, ha stabil értékrend és közeg vesz körül, nem gond a kezelése. Engem a sikerek megerősítettek abban, hogy jó úton járok, és további munkára ösztönöznek, sőt, ha úgy tetszik, köteleznek. Felelősséget is jelentenek.

Visó: Láttam videóidban, hogy tele vagy érzelmekkel, amelyek kikívánkoznak. Lételemed a kommunikáció egyik legszebb eszköze, a beszéd. A sziporkázó szellemesség, játékosság, pajkosság is kifejeződik a versfilmetekben. Weöres: Kísértet című versét adod elő családtagjaiddal. Kinek az ötlete volt ennek az elkészítése? Mesélnél a megvalósításáról? Úgy tudom, hogy nem ez volt az első film, amit a szüleiddel együtt készítettél. Kérlek, ha lehetséges, akkor engedd meg, hogy bemutassuk Látogatóinknak is ezeket! A „kísérletezős” videóval kapcsolatban: mennyi idő alatt sikerült elkészíteni?

Barnabás: A filmezés nálunk családi hobbi. Ahogyan kicsit a vers is az. Verseket is együtt keresünk, felolvasva, ami megfog, beszélgetve, elemezve, vitázva sokszor. Aztán vagy megerősödik, vagy elvetődik maga a vers is. Ha valamibe belekezdünk, az közös gondolatok sokasága, kavalkádja alapján jön létre. Egy nagyon intenzív, érzelmileg is igazán erős időszak. Először a vers elemzése, a mondanivaló megfogalmazása zajlik, azután a formák megkeresése, rengeteg ötleteléssel, számtalan ötlet kipróbálásával, majd elvetésével. Mert a munka közben derül ki, hogy ami a fejünkben volt, azt vagy technikailag nem tudjuk megvalósítani, vagy nem úgy jön le a képről, mint ahogyan azt megálmodtuk. Aztán kialakul a megvalósítható „csontváz”, ami a munka közben épül teljes egésszé. Közben is folyamatosan alakul. Mindent magunk csinálunk, mindenkinek megvan a szerepe. Anyám felelős minden kellékért, díszletért, jelmezért, az öcsém mindenben ott van, amire épp szükség van, apám végzi a képi beállításokat, ahogyan a vágásokat, finomhangolásokat is, amik számomra már a nem tudok annyit nyugton maradni kategóriába csúsznak. Ebben a megvalósítási szakaszban nekem már leginkább a vers a feladatom.

A 2018-as Bujtor István Filmfesztiválon Kútvölgyi Erzsébettel, a Kossuth és Jászai Mari díjas színésznővel, aki a zsűri tagja is volt abban az évben

A legelső nyilvános filmünk még 2014-januári, a Balance – egyensúly, eredetileg újévi köszöntő „kicsit másképp”, a téli szünet szülöttje. Talán mégis ennek volt a legnagyobb média visszhangja. Azóta az általad is említett két versfilm: a Dzsida: Itt feledtek, és Weöres: Kísértet, ami jelentős.

Visó: Milyen szempontokat veszel figyelembe, amikor egy verset akarsz előadni?

Barnabás: Az egyetlen fontos szempont, hogy engem megérintsen, mélyen hasson rám, olyan erősen körvonalazódott gondolatokat, amikről úgy érzem, érdemes megosztani, érdemes mások érdeklődését is felkelteni általa.

Visó: Mivel foglalkozol szívesen, amikor éppen nem verset adsz elő? Más művészetek mennyire érintenek meg? Pl. Zene?

Barnabás: Részben már említettem őket, de valóban a zene is foglalkoztat, a Weöres videóhoz, de már korábban az apám gyerekszínházi rendezéséhez is alkottam zenei aláfestést. Hegedülök 12 éve, gitározni is tudok kicsit, de tervben van a zongorázás és egy fúvós hangszer is. A képzőművészetet élvezem és felhasználom, ez talán a filmben is visszatetszik. És nem áll távol tőlem a fizikai színház gondolata, vagy a filmrendezés sem.

Visó: Hogyan látod a mai magyar költészet helyzetét? Gondolod, hogy a te korosztályod képes lesz továbbvinni azt, amit te is képviselsz?

2012. Baja

Barnabás: Kétoldalúnak gondolom a költészet és benne a magyar költészet helyzetét. Ma egészen más a szerepe, mint a azoknak a költőinknek az életében, akiket ma klasszikusnak mondunk. Nem gondolom, hogy kisebb lenne a súlya, inkább azt, hogy más. Másképpen hat, más közeg az, amin keresztül eljut a korosztályunkhoz. Én azt gondolom, hogy minden kornak megvannak a költői, akiknek érvényes gondolatai az adott korra reflektálnak, akik nélkül szegényebbek lennénk. Ma más a nyelvezet, mások a központi kérdések, de a költészet él, velünk változik. Én úgy látom, a mi korosztályunk is él a gondolatok költészet adta sűrített, plasztikus kifejezésével, de ezt másképpen teszik. Sokat lendíthet a versek fennmaradásán a versfilmek elterjedése, és azoknak a fiataloknak, mentorainknak a további lelkesedése, akik velem együtt életük részeként gondolnak a versekre, azok kihangosítására.  

Fotók forrása: Ledő Barnabás

Videók: Ledő Család

Visó