Írta: Verók Tünde
Elképedve hallgatom, és olvasom, hogy milyen sok keresztény ember jelenti ki, hogy Isten megbocsájtja a bűneinket! Nem baj, ha időnként bűnbe esünk, hiszen milyen Isten az, aki nem megbocsájtó! Különben is Ő szerető Atya!
Sok ember abban az illúzióban ringatja magát, hogy Isten elnézi minden bűnüket.
Sőt, vannak olyan igehirdetők is, akik vallják, hogy bármilyen rosszak legyünk is, Isten úgyis megbocsájt mindent, hiszen szerető és megbocsátó Isten!
Nagyot tévednek! A Biblia, az Új testamentum részében minden le van írva, mit bocsájt meg Isten, és mit nem!
„Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! Megy be a mennyeknek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” /Mt. 7,21./
„Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert sokan, mondom néktek, igyekeznek bemenni és nem mehetnek.” /Lukács 13,24./
„Könyörülök azon, akin könyörülök.”
Jézus több példázaton keresztül beszél arról, hogy nem mindenki kap megbocsátást! Tisztán és világosan kifejtette, hogy Isten a szívek és vesék ismerője, ami azt jelenti, hogy nem csak a pillanatnyi állapotunkat ismeri, hanem azt is tudja, hogy milyenek leszünk egy, vagy húsz év múlva!
Tehát az Úr már most tudja, hogy milyen lelki és szellemi változásokon fogunk keresztül menni.
Ha pillanatnyilag semmilyen jó nem származhat tőlünk, Ő már tisztában van azzal, hogy a bennünk levő hajlam fogékony-e a jóra?
Hajlandók vagyunk-e követni Jézus Krisztust, bármilyen akadály állja is az utunkat, bármilyen nehézségen kelljen keresztülmennünk?
Ha vállaljuk, és ha mi is akarjuk, akkor megkezdi az életünk, a lelkünk és a szellemünk megtisztítását.
Születésünktől fogva nevelés alatt álltunk, hiszen csak ezáltal tanulhattuk meg az alapvető viselkedési normákat. Családunktól és a környezetünktől tanultuk meg, hogy mi a jó, és mi a rossz, mit tehetünk, és mit nem tehetünk meg?
Tulajdonképpen egész életünk folyamán „mintákat,” példaképeket keresünk magunknak, amelyekkel azonosulni tudunk. Olyanokká akarunk válni, mint azok az emberek, akikre felnézünk.
Amíg nem találkoztunk Istennel és Jézus Krisztussal, addig még igazán nem tudjuk, illetve nem törődünk azzal, hogy az emberi példaképeink sem hibátlanok, sőt, tele vannak lelki, és egyéb problémákkal, azonban mi nem veszünk tudomást ezekről, hiszen a mi szemünkben ők tökéletesek.
Mindaddig példaképekkel vesszük körül magunkat, amíg meg nem jelenik az életünkben Jézus Krisztus.
Ha már ténylegesen létrejött a kapcsolat köztünk, akkor nincs más választásunk, követjük Őt! Az eddigi példaképeink szertefoszlanak, új, más távlatok elé nézünk.
Jézus Krisztus lesz az egyetlen igaz példaképünk! Őrá figyelünk, Ő lesz a legfontosabb az életünkben!
Ha nem így történik, ha elutasítjuk az Úr kinyújtott kezét, ha nem hallgatunk a hívó szavára, ha nem indulunk el a tisztulás útján, akkor mi sem várhatjuk el, hogy Isten megbocsássa, mindazt, amit e világi életünkben tettünk, vagy mondtunk.
Ha életünk végéig nem volt semmi megbánás bennünk, ha a szívünk ugyanolyan tisztátalan marad, akkor Isten sem tudja megbocsájtani, hogy egész életünkön keresztül vétkeztünk, figyelmen kívül hagytuk Őt, és minden kezdeményezését elutasítottuk.
Ha magunkban hittünk és mi voltunk a magunk istene, akkor ne várjunk Tőle semmit!
Meg nem tisztított szívvel, lélekkel, senki nem mehet be Isten országába!
Persze tudunk olyan esetekről, mint például az egyik lator, aki Jézus mellett volt megfeszítve, aki az utolsó pillanatban megbánta minden tettét, és rájött, hogy milyen gonosz volt egész életében, képes volt meglátni, és szétválasztani a jót a gonosztól, és ezért védelmébe vette Jézust. Neki megbocsájtott az Úr.
Tehát senki nem kap feloldozást addig, amíg be nem ismerte, meg nem bánta és hangosan be nem vallotta Istennek a rossz, gonosz tetteit, aki meg nem gyűlölte önmagát mindazért, ahogyan addig élt, amiket elkövetett!
De ha valaki semmit sem bánt meg, az hová kerül?
Tényleg van kárhozat?
„És kijönnek: akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszat művelték, a kárhozat feltámadására.” /János 5,19./
A kárhozat tulajdonképpen Isten nélküli állapot. Mindenki viseli a kárhozat bélyegét, aki elutasítja Istent és Jézus Krisztust!
Mindannyian meg vagyunk bélyegezve, attól függően, hogy melyik hatalomhoz tartozunk! Ezt mi, egyszerű emberek nem látjuk, csak keveseknek adatott meg, hogy ezeket a „bélyegeket” lássák!
Ha nem fogadjuk el Jézus Krisztus segítségét, hogy általa megváltott emberekké váljunk, akkor automatikusan a kárhozatot választjuk, így a gonosz erőknek leszünk kiszolgáltatva. Hiszen az Isten nélküli állapot gonoszságot és káoszt jelent. De amíg ez meg nem világosodik előttünk, addig nem vagyunk tisztában azzal sem, hogy milyen gonosz állapotban vagyunk.
Amint engedelmeskedünk az Úrnak, már biztosak lehetünk abban, hogy megszabadulunk a kárhozattól, és Isten bélyegét viseljük magunkon.
Ez nekünk láthatatlan, de Istennek és az Ő angyalainak látható. Ők vigyáznak, és segítenek a mindennapi életünkben, útmutatást adnak, és védelmet nyújtanak nekünk.
Akik a kárhozat bélyegét viselik, azok semmiképpen sem jutnak be Isten országába, hanem a pokolra jutnak.
„A bűnbocsánat nem csak azt jelenti, hogy a pokoltól megszabadít és felkészít királysága számára; ilyen szinten egy ember sem fogadná el a bűnbocsánatot.
Hogy megbocsát, annyit jelent: visszahelyez egy újjáteremtett kapcsolatba. A vele való azonosulásba Krisztusban.
A megváltás csodája, hogy Isten engem, a szentségtelent átváltoztat Ő magához, és egyetlen Szenthez hasonlóvá azáltal, hogy új természetet ültet belém, a Jézus Krisztus természetét.” /Oswald Chambers /
„ Őrizkedj attól a kellemes elképzeléstől, hogy Isten, mint kedves és szerető Atya, persze, hogy megbocsát nekünk.
Az Újszövetségben sehol nincs helye az ilyen gondolkozásnak. Isten egyetlen alapon bocsáthat meg nekünk: Krisztus keresztjének borzalmas tragédiája alapján.
… Az a bűnbocsánat, amit mi olyan könnyedén tudunk venni, a Golgota haláltusájába került.
… A bűnbocsánat a kegyelem isteni csodája, Jézus Krisztus keresztje volt az ára annak, hogy Isten megbocsáthassa a bűnt és mégis szent Isten maradjon.
… A kijelentés azt mondja Istenről, hogy nem bocsáthat meg, saját természetének mondana ellene, ha megtenné. Egyetlen módon nyerhetünk bocsánatot, ha a kiengesztelés visszavisz minket Istenhez.
… Amikor végre rájössz, mibe került Istennek, hogy megbocsáthasson, Isten szeretete úgy megragad, mintha satuba lennél szorítva.” /O.C./
