Kedves Testvéreim, ha van időtök – egy kis csendesség, elmélyülés közben -, Szeretettel és Fénnyel ajánlom figyelmetekbe az alábbi kis írást!
Gondolataim a szeretetről
Mennyire aktuális ma föltenni ezt a kérdést?
Milyen is a szeretetszükségletünk?
Milyen az anyai, az apai a testvéri szeretet? És milyen a barátság, a szerelem?
Mind-mind kivétel nélkül konfliktusforrást jelent, ugyanakkor hiányt is minden kor művészetében (ősi eposzok, görög drámák), és ma is elő-előhívják és megválasztást csikar ki keményen!
Mit találunk az Ószövetségben vagy Arisztotelész és Seneca etikájában? De mi van Pascal, Dosztojevszkij műveiben, Pál apostol leveleiben, Agustinus vallomásaiban? Középpontjukat ember-ember viszonya – leginkább formája – tölti be, más és más értékelést hagyva az utókornak.
József Attila, Thomas Mann, Freud is – a nagy nagyságok – próbálták a szeretet misztériumát megmutatni. Samuel Beckett, Albert Camus (Camus: “Az csak balszerencse, ha nem szeretnek bennünket, de az szerencsétlenség, ha mi sem szeretünk. Mindnyájan e tragédiától haldoklunk.”) vagy Ingmar Bergmann olyan drámai ítéletet hoztak, hogy szerintük a modern ember képtelen szeretni.
Még jó, hogy más nagyság egy kicsit másként látta a szeretet kérdését, úgy mint Fromm is.
Mi is hát a szeretet, mi ez az érzés, amelynek feltárására évezredek óta próbálkozunk? Fromm a frankfurti iskola nagy generációjának számos társadalomkritikáját is érvényre juttatta.
A “mester” boncolgatja azt is könyvében, hogy a “modern világban miként lehetne megőrizni az emberi tudatot, az emberi szubjektum integritását.”
Rendkívül mélyreható módszerességgel olyan problémákat taglal mindenki számára érthetően, világosan, melyeknek megoldásában minden ember egzisztenciálisan érdekelt. Emberi mivoltunkat – Erich Fromm szerint -, ha nem is a szeretet által nyertük el, de a szeretet nélkül fenntartani képtelenek lennénk. Szeretet: létünk egyik alapfeltétele, ezt minden plagizálás-olvasás nélkül merem írni, mert ez számomra is a legfontosabb dolgok egyike az életemben.
Fromm szavaival viszont: egyfajta válasz a lét kérdéseire.
Az embernek legmélyebb szükséglete, hogy legyőzze az elszigeteltséget és ez az igény húzódik meg a drogozás, a nemi kielégülés és az alkoholizmus folytonos keresése mögött. Nem hinném, hogy ezek a “megoldások” igazak lennének, igen intenzívek, de múlékonyak: a szeretet különböző formáit kellene inkább következetesen kimunkálni, mert hiába is hiszik azt sokan, hogy – a szeretet nem a vaksors műve – , hanem elméleti-gyakorlati hatással és szenvedélyes akarással megismerhető és elsajátítható művészet.
Fromm könyvében a szeretet képességének alakulását a tökéletesség szempontjából is vizsgálja. Számba veszi, a szeretet nem csak elméleti, hanem gyakorlati kérdéseit is, nagy hangsúlyt fektetve a felebaráti és anyai szeretetre, a szerelemre, az ön- és istenszeretetre, szerepüket a különböző korokban, az ázsiai és európai civilizációban.
A szeretet elsatnyulása a mai nyugati társadalomban címmel, külön fejezetet szentel a jelen helyzet ábrázolásának. Az elidegenedés okait feltárja következményeivel együtt, a személyiség kiüresedésének folyamatát, leszámol Freud nemi determinizmusával, bemutatja az emberi kapcsolatok neutralizálódását, végül, de nem utolsósorban leszögezi, hogy a szeretet a modern társadalomban igen ritka jelenség, a XX. század emberére nem jellemző a szeretet. Nem az immanens tulajdonságainál fogva képtelen rá, hanem a helyzeténél fogva. Igen, a látszat néha csal, ugyanis például párkapcsolatra képes az ember, az anyai és apai szeretetre is, de nem az ember, mint ember tevékeny és hatékony szeretetére.
Ezt csak úgy lehet és kell elsajátítani, hogyha figyelmünk, a koncentrációnk és a türelmünk is a sajátunk!
A szeretet nem passzív érzelem, nem belezöttyenünk, hanem helytállunk benne, vagyis: ADNI – NEM PEDIG KAPNI -, NEM SZERETVE LENNI, hanem SZERETETET NYÚJTANI.
A második, mint állapot, csak következménye az elsőnek, a tevékenységünknek.
A szeretet négy frommi ismérve: a törődés, a felelősség, a tisztelet és az ismeret tett-jellegét domborítja ki. De ehhez tartozik még: szükség van a szűkebb és tágabb értelemben vett környezet, az emberi viszonyok, végső soron a társadalom megváltoztatására: humanizálására és demokratizálódására. Másképp nem várható el, hogy a szeretet mint emberi teremtő és megőrző képesség valóságos lehetőségeinek megfelelően kiteljesedjék.
Nézem a gyermekkori, kb. 3-4 éves fényképemet. Ez én voltam?
Látható arcomon a boldogság érzése.
Azon veszem észre magam, hogy nem is én nézem magamat, hanem ez a gyermeki énem – de hát ez is Én vagyok!
Nem fölényesség láttatja bennem a bájt?
Minden csecsemő bájos – szerintem! – Mintha belebújnék csecsemő-magamba, s újból átélném csecsemőségem néhány pillanatát, amely pillanatokban boldog vagyok.
Igen, hiszen azt, hogy még él bennem a gyermek.
Ilyenkor nem foglalkoztatnak a gondok, csak a lelkem.
Tehát csak visszaemlékszik lelkem a kezdetre?
Nem akarom elfelejteni a kezdetet, nem akarom elfelejteni a boldogság pillanatait, nem akarom eltemetni érzéseimet.
Gyertyák égnek, táncolnak a fények – most is!- , amelyek olykor visszatükröződnek arcunkon, így a karácsonyi ünnep alkalmával még varázslatosabb dolog.
Nyugalom és békesség árad az otthonokban.
Az arcok ilyenkor ragyognak, az odaadás teljessége és a béke szigete jelenik meg.
Meg kell tanulnom, hogy ne csak nézzek, lássak is, ne csak értsek, megértsek is, de fontos, hogy a bennem pislákoló hitemet is rendezgessem folyamatosan.
Szeretném, ha mellettem lenne Valaki, aki ha nagy ínségbe kerülök vagy ha időm lejár, velem lenne!
Szeretném, ha tapasztalnám a szeretetet, szeretném, ha adhatnám önmagamat, minden hátralévő időmben-időtlenségemben.
Szeretném, ha életem élő imádság lenne, ha visszavonulhatnék, amikor szükségem van rá, együtt lehessek Istennel.
Fontos, hogy találkozhassak vele, legalább olyan fontos, mint a munka.
Meg szeretnék térni a szívemben, akarom, mert akarat nélkül nincs megtérés.
Ebben segíthet a szeretetszolgálat.
Szemtől-szemben kell elhelyezkednem magammal, Istennel: elfogadom magamat és őt is – megtérhetek.
Legyek katolikus, hindu, netán muzulmán, avagy buddhista – mindegy!
Egy a lényeg: jobb leszek, jobb akármi leszek és azáltal, hogy több leszek, egyre közelebb kerülhetek hozzá.
Be akarom fogadni őt, ez lehet a megtérésem.
Vallom, hogy mindegy milyen alakot ölt Isten a tudatban, olyannak kell elfogadni, amilyen éppen.
Nem szabad azonban megtartatni, át is kell adni másoknak azt, amit magamban hordozok.
Szeretek Valakit, mert ő számomra minden.
Mindenkinek más képe lehet az életről, így nekem is.
A megtérés nem néhány óra munkája, senki, de senki nem segíthet, még Anya, Apa sem, de még maga Isten sem kényszeríthet erre!
Nem változtathatja meg még Jézus sem a szívemet, csak akkor, ha beleegyezésemet adom. És én akarom ezt a beleegyezést adni!
Meg szeretném ismerni Istent, szeretnék szolgálni neki, mert csak ez lehet az igazi boldogság elindítója.
De szeretném azt is, ha ami az enyém, ne csak az enyém legyen, hanem mindenkié, a mindenkié pedig az enyém.
A választás joga csak az enyém. Ha észreveszem a fényt, talán tudom is azt követni.
Nem lehet senkinek sem megmutatni a fényt, azt senki sem tudja csak úgy megragadni, csak az eszközeit.
Amikor szeretet-szolgáltban vagyok, “dolgozom”, szolgálom az embereket, ki másra kellene gondolnom, nyilván Istenre?
Ha rágondolnék tiszta szívvel és lélekkel. megismerném, legalábbis elkezdeném, s ha ismerem, szeretni akarom, s ha pedig már szeretem, szolgálni akarom.
Sokan vagyunk, akik misszionáriusi életre vágyódnak (csak nem mindenki meri megtenni a kezdeti lépéseket, félnek saját maguktól és a környezettől: mit mondanak mások, stb.!).
Ima, önfeláldozás és szolgálat: ez az élet azonban különös adomány, amiket mindannyian magunkénak tudunk, de nem merünk élni velük, mert nem hiszünk bennük vagy saját hitünkhöz megrögzötten ragaszkodunk.
Mi lehet a fontos?
Amikor megengedem, hogy felhasználhasson engem.
De: az is fontos, amit Ő cselekszik általam.
Vallásos vagyok?
A tevékeny szeretet teszi azt velem sokszor, hogy hozzátartozom?
Mi az én hivatásom?
A munkám csak az, hogy osztatlan szeretettel szeressem Őt tisztaságában?
Ehhez azonban le kell tennem a fogadalmakat.
Szeretném mindenkiben Krisztust látni?
Krisztus ezt is mondta: “éhes voltam, szomjas voltam, mezítelen voltam, beteg voltam, szenvedtem, otthontalan voltam és te befogadtál…”
Ilyen egyszerű?
Nem adok pénzt senkinek az utcán – de sehol sem -, de kenyeret viszont igen, mert ez a kis kenyérdarab emlékeztet rá!
Meg kell találnom az éhezőket, a mezíteleneket.
Talán ezért kötődöm annyira a szegényekhez?
A szegénység nem más, mint szabadság?
Úgy gondolom, hogy igen!
A szegények osztatlan szívű szolgálata lehet az életutam nagy szabadsága, én választom.
Fontos ezért teljes szívemből, és elvégeznem, őszinte szívvel, mert csak az Istenért végzett munka hozhat megváltást.
Nem is fontos számomra, hogy mennyit teszek, inkább az, hogy mennyi szeretetet viszek bele a munkámba.
Nem számít, mit teszek! Csak azt kell tennem, amit Isten akar, hogy tegyek.
Nem szabad megfeledkeznem erről és időt fecsérelnem arra, hogy másokat figyeljek, és azt kívánjam, bárcsak valami más lenne a dolgom!
Nem tékozolhatom el az időt, amely, hogy a holnapra gondoljak – a mát el kell engednem és a tegnap már a múlté!
Szeretem a szegényeket, szükségem van rájuk, hogy tudják is ezt.
Ők semmi mást nem tudnak adni nekem, csak a szeretetüket.
Át akarom adni a szeretetemet és az együttérzésem üzenetét.
Szeretnék munkámmal békét hozni nekik! A munka is Isten ajándéka!
Igen, Isten ajándéka!
Minden ember szeretetre éhes – én sem vagyok kivétel!- , de megértő szeretetre, amely sokkal jelentékenyebb, mint a magányosságra vagy a nagy szegénységre adott válaszom.
A kenyéréhség szerte a világon egyre nagyobb veszéllyel fenyeget mindenkit, lásd a világgazdasági válság hatásait és következményeit!
Az emberek azonban sokkal jobban szenvednek a szörnyű magánytól, a reménytelenségtől és a kétségbeeséstől.
Nem tudnak – nem tudunk – mosolyogni, mert már azt is elfelejtik/elfelejtjük.
Nem ismeretes már az emberi érintkezés szépsége sem már igazán, ezt is elfelejtettük.
Megfeledkezünk az emberi szeretetről.
Szükségünk van valakire, aki nem csak megérti, hanem tiszteli is őket!
Amit látok: nem igazán tisztelik a szegényeket, mert ők nem azok!
Még van villájuk, “porschéjuk”, megvan mindenük, ami csak kell, de csak fizikai szinten, de por se lesz belőlük.
Sokan azon a véleményen vannak, hogy egy szegény embert nem lehet olyan mértékkel mérni, mint azt, aki szeretetreméltó.
A fiatalok egy része kezdi ennek a jelentőségét megérteni.
Szolgálni akarnak a kezükkel és szívvel-lélekkel szeretni, talán azért, mert nem szerették őket, talán azért, mert nem találják a helyüket.
Én is most keresem magam, a helyemet e világban és a sajátomban is!
A szeretetet önző módon is felhasználják eléggé sokan.
Szeretlek, de ugyanakkor mindent elveszek tőled, amit csak tudok és akarok, még azt is, amit nem volna szabad!
Az őszinte szeretet fáj.
De miért fáj? Mindig is fájnia kell – legalábbis véleményem szerint.
Szerettem őt, aki szeretett és elhagyott!
Szeretem még azért, mert elhagyott?
El kell engednem tisztán, és neki is, harag, minden indulat nélkül!
Fájnia kell, aki elhagy?
Ha valaki szeret, meg is halhat szeretetből.
Nézem, hogy családom házasságai hogyan is alakultak.
Anyám, Nővérem, Húgom – sokat szenvedtek, hát persze, más is!
A vallásos életben is így van?
Bizonyára, mert ahhoz, hogy Istenhez tartozzunk, mindent fel kell adnunk!
Akkor tudnék igazán szeretni, ha mindent feladnék.
A szeretet szót nagyon sokan félreértelmezik, még többen helytelenül is alkalmazzák.
Nem akarok meghalni, félek az elkövetkezőtől?
Ha viszont nem bánnám, ha nincs rejtély, nem félnék?
A tudat, hogy jobban is tehettem volna, mindig beférkőzik gondolataim sorába, akarva-akaratlan is!
Úgy nem szeretnék meghalni, ahogy éltem, már pedig előfordulhat.
De ha belegondolok, a halál nem más, mint az élet folytatása, az élet beteljesedése – a szembenézésem oldottabb.
A halál csupán a test elhagyása. a szívem, a lelkem örökké élhet, nem halnak meg.
Bár az is beugrik, ha meghalnék, mint kocsmáros, és a lelkem millió évekig körbeszálldosna, folyton erre emlékeznék!
Minden vallás hirdeti az örökkévalóságot – a másik élet: ez az élet nem a vég, akik ezt hiszik, azok nem félnek a haláltól.
Próbálom úgy értelmezni a halált, hogy hazamegyek Istenhez, így talán elűzöm a halál iránti félelmemet is.
Azt viszont fontosnak tartanám, hogy nem akarok “depisen”, reménytelenül, nemkívánatos vagy szeretetlen állapotban jólétre szenderülni.
Hiszem azt, hogy az emberek segíthetnek magukon, de egymásnak is, ha van hitük magukban, másokban, Istenben, s ha egész életük végéig tesznek személyiségük növekedéséért!
Áldott pillanatokat kívánok nektek, Testvéreim!
Felhasznált irodalom:
Erich Fromm:
A szeretet művészete
Dr. Gangler Zoltán előadásai
Korábbi tanulmányok – saját gondolatok
Fotó: kristalygyogyitas.hu
Visnyei Ferenc/Visó
