Fogadjátok nagyon sok szeretettel a hódmezővásárhelyi Arany-Tóth Katalin költő versét, amely annyira megigézett, hogy minden lélegzetvételemmel belém ivódtak mély és tartalmas sorai. (Visó)
Arany-Tóth Katalin:
ADVENTI VÁRAKOZÁS
Bőröm alatt fészket rakott a várakozás.
Sötétség takarta be az ébrenlét zaját.
Nem látom a képmutató mosolyokban
meghúzódó gúnyt, nem éget közöny,
se árulás. Földalatti gyökérzet vagyok,
a tudat lassú lélegzése, örök megújulás.
Bátortalanul fogadom be a békességet.
Kegyes érintések ülnek telített vágyak
kormos mérlegén, libikóka-reménybe
fogódzva sóhajtom ki lét-szilánkjaim
– vérrel és könnyel szakad fel a kín.
Óceánok végtelen hatalma él bennem,
tükrözöm apály-dagály szimbiózisát.
Valóságomban illúziók festik színesre
a megrajzolt labirintusokat. Képkeret
tart össze lapokon hagyott barázdákat,
mélyedésükből reménység domborul.
Örömtelen kacagást visznek névtelen
messzeségbe a lángmadarak szárnyai.
A sikolytalan, riadt remegés, mint dér
lepte levél az ágon, tartja magányom.
Űzött hitem halkan hívogat a fényre.
Megállít, kérdez, jelez. Ősi akarat ez.
Ideje tettnek, az indulás szándékának,
a valamennyi örömnek, s valameddig
lenni akarásnak. Társas-játék az élet.
Halálig tartó utazás. Fék, és lendület
a kiteljesedéshez. Várok megfáradt,
lassan érkezőket, ölelek könnytelen
könnyezőket – hátat fordít a magány.
Kútját befedem csöndes törődéssel,
felidézem, s újra élem a pillantásban
parázsló szeretet szavak-nélküliségét,
kézfogások féltő szorításában őrzöm
az összetartozást. Az idő megfékezi
a haragot. Kibontja összecsomózott
szavainkból a jóízű, boldog nevetést,
hogy felszabadulhasson bélyegzett
terheink alól minden, mit elengedni
kell. Velem várakozik gyertyaillatú
adventi fohászban a megtisztulás…
