Kedves Látogatóim, Drága Testvéreim!
A megemlékezés engem mindig egy olyan lelki állapotba sodor, amelyben nem szerepel tér, idő, ez a világ, benne ti, emberek.
https://www.youtube.com/watch?v=cacZKmwS9eY
… és patakok telnének meg a fáradt könnyeimmel… könyvespolcok roskadnának, ha regényeket írnék a szívemben helyet kapott embertestvéreimről, szeretteimről…
Ilyenkor megszűnik minden, és mindenki.
Most, amikor Mindenszentek napjáról írunk, illetve a Halottak napjáról, bizony kicsit egyedül érzem magam.
Egyedül … és mégsem teljesen …
… azonban tudom, ha visszatérek a jelenbe, akkor ismét észlelhetem kedves mosolyotokat, vagy vasszigorral felvértezett jellemeteket, lágy, vagy dörmögő hangotokat, egész LÉNYeteket, hiszen nélkületek én sem lehetnék kerek egész, nem kaphatnám tőletek a pofonokat, nem ölelhetnénk, csókolhatnánk egymást, nem várhatnék tőletek segítséget, nem vethetnétek a szememre: na, most nem jó fele mész, őrültséget csinálsz! Ja, sokszor hiába, mert ugye nekem kell megtapasztalnom mindent, ahogyan mondani szoktam!
De most, ezekben a percekben is azt érzem, hogy megelevenednek azok a kedves emberek előttem, akik mindig velem voltak – és persze most, és mindörökké így is lesz! -, mindig valamiben segítettek, fogták kezemet, vagy egy tiszta tekintettel jobb belátásra bírtak, ha kicsit rosszalkodtam, mert netán nem akartam szót fogadni, mert ugye mindig mentem a magam feje után, vagy csak egyszerűen velem voltak, fizikai, szellemi, lelki valójukkal helyet kértek az életemben és én is adtam nekik magamat, úgy, ahogyan voltam.
Annyira vártam sokszor – szomjas voltam szavaikra, minden rezdülésükre -, hogy minden egyes pillanatomat megszépítsék, hogy a gyengeségeimben megerősítsenek, hogy a fáradt testem, lelkem ne süppedjen ennek a világnak a posványába, vagy csak mert kölcsönösen segíthettük egymást, így vagy úgy., ezek mindig azt súgták-búgták a fülembe: nem vagy egyedül, törődünk veled.
Igazából nem szeretem az ünnepeket, a kijelölt, agyoncsépelt, kipirosított napokat. Nekem minden egyes nap piros ünnep, nekem minden egyes nap az emlékezéssel van feltöltve. Mert minden egyes nap, minden egyes pillanata tartogat valami múltidéző kényszert, Kényszert, mert nem menekülhetek előlük – , de mondjuk nem is akarok -, mert akikre, amire emlékezni szoktam, mindig adnak valami pluszt a hétköznapjaimhoz, egyfajta belső megnyugvást, még akkor is, ha egy kicsit a sírás is fojtogat, mint most.
Számomra ezek a pillanatok nélkülözhetetlenek, mint ahogyan azok a pillanatok is, amikor visszatérek az emlékezés legmélyebb, legmagasztosabb világából, amikor a jelen minden fájó és szép csodájával megajándékoz: veletek, úgy, ahogyan vagytok!
Abban is biztos vagyok, hogy nemcsak az emlékezés napjain, hanem mindenkor velem vannak élők és holtak, és persze nem utolsósorban, és talán először: az Úr is.
Aki segít abban, hogy ne maradjak magamra, ne érezzem magam egyedül…
… nem szeretném elengedni az Úr kezét…
…titkon abban bízom, hogy ti is melengetitek még sokáig elárvultnak hitt lelkem…
Drága Testvéreim!
Az emlékezés tüzét folyamatosan szítsátok, ne engedjétek csak pislákolni!
Kívánom, hogy az a láng, amely ott lobog ma és holnap és azután is a szívetekben, sose aludjon ki!
Szeretettel kívánok nektek békés megemlékezést minden kedves hősötökre: szerettetekre, ismerősötökre, barátotokra, és azt is kívánom, hogy az év minden egyes napján így legyen!
Szeretettel és öleléssel:
Visnyei Ferenc/Visó
