Emlékezzünk ma is “Csidar” Testvérünkre!
„Ez a világ bezárt kapu. Ez a gát. És ez az átjáró.” (Simone Weil)
Kinyílt ez a kapu Valaki számára, Aki olyan volt, amilyen. Adta magát úgy, ahogyan kellett, nem játszotta meg magát, mint inkább játszott nekünk: egyedi, blues-rockos hangjával, s bizony felkavart mindenkit, megrezegtette bennünk azokat a bizonyos húrokat, a lélek húrjait, mint ahogyan most is, amikor tudomást szereztünk Testvérünk „távozásáról”.
Öt évvel ezelőtt hagyott itt bennünket Feri
„Hej, hej, hej, Vásárhely!” – kezdte Feri olyan sokszor, a vásárhelyi Imagie Rádió egykori műsorvezetője minden egyes alkalommal a beköszönést, amikor adásba jelentkezett s a klasszikus blues nagyjait és zenéit mutatta be színvonalas, hiánypótló műsorával a hallgatóknak és rádióskollégáinak.
Mennyit nevettünk, amikor nézte az óráját, s sokszor be is mondta, hogy mennyi az idő, mintha siettette volna azt, vagy éppen fordítva, netán attól félve, hogy mindjárt vége a műsorának?
Nem beszélve a számtalan koncertjéről, mindig adott mindegyik zenei formációjú csapatával. Adott és adott: értéket, alázatot, tiszteletet, áradó szeretetet.
Most belőlem is feltör:
Hej, hej, hej Vásárhely! Hej, hej, Hej, Drága Hódmezővásárhely! Drága Hazánk! Elveszítettük Ferit.
Elveszítettük, ugyanakkor minden rezdülését, pillanatát kincsként őrizzük magunkban, így megtartva Őt lelkünkben.
A rock és a blues rajongói, zenészei országosan is ismerték és szerették Csidart.
A Vásárhely és Vidéke napilapban egy interjúmban is sokat mesélt magáról, zenei pályájáról, ekkor említette meg, hogy Csidarnak szólították ismerősei, barátai.
Énekelt és herflizett az Interrock együttesben, a Faktor Blues Bandben, a Nevada és a Rockefeller együttesben is.
Nemcsak zenélt, hanem sokat hangosított, nemcsak a Polgármesteri Hivatal munkatársaként, hanem előadóknak, zenészeknek adta meg a „hangot”.
Így kicsit személyes is ez az emlékezés, hiszen az Advent együttesemet: az éneket és persze Tamás gitárját (Sebesy Tamás, Advent – sajnos Seby sincs már közöttünk!) is sokszor keverte, játék közben is. Szegeden, a TV Szieszta műsorában – Banner Géza jóvoltából – , ha Feri nem hozza el a végfokot, “végünk” lett volna az Adventtel, mert nem tudtunk volna megszólalni.
Az Ő hangtechnikai cuccain szólaltunk meg számtalanszor, például, amikor Szentesre, egy meg nem hirdetett koncerten játszottunk, mégis nagy tömeg előtt.
Feri testvérünk megjegyezte: (az Interockkal már játszott itt, tudta, hogy mi a dörgés!)
„Itt nagyon igényes közönség van ám, kifütyülnek, megdobálnak benneteket mindennel, ha nem tetszik nekik a zene!” – persze tudta, hogy mi azért nem egy olyan zenekar vagyunk, hogy nemtetszéssel illessenek, csak éppen iróniájával lepett meg minket.
Annak ellenére, hogy alig voltak a koncertünk elején, a közepe fele szinte telt ház lett, adták egymásnak a drótot a közönségből, hogy „ …valami van itt, gyertek!”, s bizony két és fél órát nyomtunk le Feri jóvoltából.
Lehet folytatni a sort, Nagymágocson együtt játszottunk az Ő és az Interrock cuccain, de nem felejtjük el sohasem a május elsejéket, amikor szintén neki és az Interrocknak köszönhetjük a hangot, meg Kardos Zoli Barátunknak, aki népművelőként mindig minket akart Feriékkel együtt színpadon látni.
Mi megúsztuk az esőt ezeken a koncerteken, évről évre, de Feriék bizony nem, ezért ebből már sok-sok anekdota is született.
Azonban egyre jobban összemosta szívünket a sok-sok május elsejei eső, egyre erősebb barátságot kötöttünk mi Advent tagok és Feriék csapata.
Ja és persze örök memento marad, amikor a vásárhelyi Ifjúsági Házban játszottunk folk-rock zenekarként először (1990!) s valamiért, valaki állandóan megdézsmálta a neki, illetve hát az Interrocknak szánt egy láda sört.
Egyértelmű, hogy tőlünk valaki. 🙂
Kifogyhatatlan a tárház, az emlékek sorából, ami összekötött bennünket, engem Ferivel, a sok-sok éjszakába nyúló beszélgetéseink, közös dolgaink meghatározták egy időre egyéni és zenei életünket.
Legutóbb, amikor találkoztunk, már nem szorítottuk úgy meg kezünket, mint egykor, amikor javában benne voltunk a „pörgésben”, sok-sok koncert hangosítása előtt és után, egyéb koncerteken, avagy valahol, ahol éppen találkoztunk.
A KÉZFOGÁSUNK MINDIG VILÁGOS VOLT, PEDIG CSAK EGY MOZDULAT VOLT.
Én fogtalak téged, te fogtál engem.
Éreztem erődet, és te érzeted az én erőmet.
Kézfogásainkkal az egyenlőséget éreztettük egymással vagy talán valami egészen mást?
A kézfogás nem lehet más, mint az egyenlőség akarása?
Egyfajta szívélyes támadás?
Finom művészet lehet az erősebb számára, hogy a szorítás egy picit se lépje túl az egyenlőség mértékét.
Nem volt több, de kevesebb sem a kézszorításainkban, sem visszautasítás, sem megvetés, vagy éppen félelem és fösvénység.
De legutóbb már úgy fogtunk kezet, mint a gyerekek, szinte röpkén köszöntöttük egymást, azaz: „feloldódtunk” egymásban, mintha megéreztünk volna valamit egymás erejéből, azt fejezve ki: én tudom, hogy szenvedsz, én tudom, hogy tudod, hogy szenvedek.
Nem kellett ehhez semmilyen misztika, semmilyen jövőbelátás, látszott – érződött Feri hangján -, hogy gyengült, egyre csak mendegélt valami más létforma felé.
Az emlékezés szavai omlanak most ki belőlem, hiszen szeretett Testvérünket visszavette Isten Végtelen Szeretete és Fényessége, egy más világba, ahol talán továbbfolytatja útját…
Reménykednem kell, mert drága az Úr előtt az ő szentjeinek halála, de félnem is kell, mert a bűnösök felett halála rossz. „Aki énbennem hisz, akkor is él, ha meghal.” – szól az evangélium.
Tudom, hogy meghalt testben, azonban annál inkább él lélekben, a lelkemben, a lelkünkben, itt maradott Testvérinkében. „és aki él és hisz bennem, nem hal meg örökké.” Talán meghal, de mégsem, mert ez a halál csak időleges, tehát nem hal meg örökké. (Aquinói Szent Tamástól)
Vigasztaljuk egymást, amikor beszélünk Feriről, vagy bármelyik testvérünk elvesztéséről, hazatéréséről.
Megteheti a szívem, hogy fájlalja Feri elhunytát és fájlalom is, ezáltal meggyógyulok. Ha nem fájlalnám, akkor viszont embertelenné válnék.
És sírok… könnyeim kiömlenek abból a zuhatagból, amely olykor elapadhatatlannak tűnik, hiszen az ismeretlen felé menő Testvérünk fizikai formájában, ebben a dimenzióban nem látható, de mégis érezzük a jelenlétét: így vagy úgy, de itt van velünk. Az emlékezés pillanatait is megszépíti minden egyes róla készült fotó, koncertfelvétel, egy mosolya, amit mindig odadobott nekünk, amikor érezte szükségét, hogy felvidítson bennünket, de minden, ami Ő volt: mára már bennünk hagyta lenyomatát.
Hogyne sírnék, amikor annyi jóban és megannyi veszteséget megélve kellett haladnunk tovább az életünk rögös útjain?
Sírok, mert a könnyeim visszasírnak mindent,. ami Ő volt, ami gazdagabbá tette életünket.
Miért csodálkozunk, ha most azt vetik bárkinek a szemére, aki sír Feri távozás kapcsán?
És ha sírunk… rácsodálkozunk egy kicsit talán arra, ami isteni volt Feriben, s amely bennünk is ott van, csak fedezzük föl még ma magunkban.
A tehetséget, a zene iránti hűséget és alázatot, a tiszteletet egymás iránt és persze a fényt, a szeretet!
Maga az Úr is sírt, amikor Mária bátyjának elvesztésekor mekkora fájdalmat érzett.
A remény vigasza és a Szentlélek szálljon most ránk!
Kedves Barátaim, Testvéreim, akik ismertétek, szerettétek Ferit!
Engedjétek meg, hogy megosszam veletek ezeket a gondolatokat!
Tudom azt, hogy testét az a lélek éltette, amely Istentől való volt, s olyan finom lelket kapott örökbe, amellyel mindenkinek a lelkét megmelengette, kedves mosolyával, szavaival, de még inkább tiszta, rockos-bluesos hangjával.
Még mindig bennünk csengenek ezek a hangok, amelyek a harmóniáról szóltak.
A lélek levetette magáról a testet.
Tegnap még járt-kelt, tett-vett, még ha már gyengébben is vállalta terhét, a létét.
Most néma, hallgat, csend van körülötte, csend van a szívünkben.
Nem látjuk, nem tapintjuk, nem halljuk orgánumát, itt maradt még is velünk LÉNYege.
A fájdalom láttatja meg Őt bennünk, lelki szemeink előtt megmarad olyannak, amilyennek láttuk, hallottuk, éreztük.
Vigasztalásunk is van szomorúságunkban.
Hiszem, hogy az Úr szállt le Feriért is és minden Kedves eltávozó Testvérünkért!
A harsonák felzengtek, amikor mennie kellett, hiszen Krisztusban megholt, de feltámad Ő és mindenki, az élők is.
Hitünk űzze el a gyászt, lelkünk szabaduljon fel, ahogyan a Ferié is már szabad.
Ne sirassuk tehát sokáig Őt.
”Élni annyi, mint folyamatosan születni. A halál az utolsó születés. Szemfedő utolsó pólyánk.”
„Meghalni annyi, mint a megsemmisülés előtt még egy pillanatig élni. Az utolsó mozdulat. Ez utolsó lépésnek a megtétele előtt senkit sem ismerhetünk.” (Marcel Jouhandeau)
A halál nekünk élőknek keserű lehet, ám, maga az Úr is átment rajta s egyszer mindegyikünk.
Vigasztaljon meg bennünket „Az” bőségesebben, aki sohasem távozik el szívünkből, s lelkünk felemelkedik, hiszen az Úr átváltoztatni képes kegyelmével, lakozzon bennünk az Úr és Feri lelke mindörökké!
Béke és Áldás!
Ámen!
“Horvath Attila “Atya”, Robert Bunda, Radics Ferenc, Visnyei Ferenc/Visó és Nelli Fejesné Balla társaságában (Népművészeti Tájház).”
Fotó: Vízi Gábor
Forrás: Radics Ferenc emlékoldal
Visnyei Ferenc/Visó
énekes,
az egykori Advent folk-rock együttes
nevében