Mi történik velünk?
„Tudd meg, és lásd meg, milyen gonosz és keserves dolog, hogy elhagytad Istenedet, az Urat, és hogy nem félsz engem.” /Jer. 2,19./
Isten magának teremtette az embert, tehát az övé vagyunk. Azonban szabad akaratot adott nekünk, hogy eldönthessük, akarunk-e az Övé lenni, vagy inkább választjuk a bűnnel való közösséget?
Mert ha nem Istennel vagyunk, akkor ellene, még ha tagadjuk is! Hiszen elfogadunk mindent, ami nem az Úrtól van.
Ha Isten nélkül élünk, akkor előbb, utóbb káosszá válik az életünk.
Egy ideig úgy néz ki, hogy minden sikerül, sínen vagyunk, ám egy idő után váratlanul felborul az addigi életünk.
Éljük a látszólag nyugodt, békés, általunk „jól felépített” életünket, és egyik pillanatról a másikra összeomlik minden.
Nem értjük, hogy mindez hogyan következhetett be, hiszen eddig olyan „jól működött” az életünk?
Nincs olyan ember, aki ne élte volna át azt a helyzetet, amikor úgy érezte valamilyen tragédia folytán, hogy nincs tovább! Innen nincs kiút!
A legtöbb ember ezért vagy nyugtatókon él, vagy bódítja magát alkohollal, kábítószerekkel, esetleg „belemenekül” egy álomvilágba, ahonnan nehéz kijutni.
/Álomvilág lehet filmek által tálalt mese, és ezeknek a meséknek a fogságában van sok-sok ember. Az internetezés is sokféle csábítást kínál. Ha egyszer számítógép elé ül az ember, nagyon nehéz onnan felkelni, és visszazökkenni a hétköznapok világába, valóságába. Hasznos dolog a számítógép, de csak módjával./
A kétségbeejtő állapotunk miatt elveszíthetjük a realitásunkat, és ezért nem tudunk a környezetünkre odafigyelni, mert lehet, hogy a családtagok is szenvednek valamitől, és talán segítséget várnak tőlünk. Mivel próbálunk minden képességünket mozgósítani a helyzetünk helyreállítására, ezért képtelenek vagyunk másokkal törődni. A sorozatos kudarcok miatt falakba ütközünk, ami miatt lelkileg egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedünk. Olyan mélyre, hogy már valóban nem látjuk a kiutat.
„Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincs végünk, mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága. /Jer. sir. 3,22./
Isten látja a szenvedéseinket, a tehetetlenségünket. Nem akarja, hogy egyetlen „gyermeke” is elvesszen. De ahhoz, hogy valóban segíteni tudjon rajtunk, ahhoz nekünk kell előbb akarni meggyógyulni, akarni változtatni az addigi életünkön, és kérni a segítséget.
Ám legtöbb esetben azt tapasztalja, hogy nem is akarunk változtatni semmin, és nem kérünk az Úr segítségéből sem. Bár szenvedünk, mégis elfogadjuk a rossz helyzetünket.
De miért kellene ragaszkodni a rosszhoz, főleg, ha van kiút?
Bármilyen hihetetlen, de Jézus Krisztus ennek ellenére is segít rajtunk, csak mi nem veszünk tudomást róla, nem érdekel bennünket. Pedig küld valakit, aki által segítséget nyújt, de lehet, hogy azt a valakit, aki által segíteni akar, lenézzük valamiért, vagy megvetjük.
Az is lehet, hogy gyerekek által, vagy olyan családtagok által szólít meg bennünket, akiket nem szoktunk komolyan venni.
Hányszor előfordult már számtalan emberrel, hogy egy könyv pont ott nyílt ki, ahol elolvasásra várt egy üzenet, ami fontos lehetett a további életük megváltozására, folytatására.
Az biztos, hogy többféle módon, és váratlanul kapjuk a „mankót,” a kiút lehetőségét, de vajon belekapaszkodunk- e?
Vajon el tudjuk-e fogadni bárkitől, – akit Isten fel tud használni – az Úr segítségét, vagy maradunk kilátástalanságunkban?
Isten soha nem úgy segít, ahogyan elképzeljük, és elvárjuk! Lehet, hogy ez csalódást okoz, de Isten nem úgy gondolkozik, mint mi, emberek.
Nagyon egyszerűen, és szinte magától értetődően hozza rendbe a belső- és külső világunkat. Olyan pillanatok alatt történik minden, hogy szinte fel se tudunk ocsúdni, értelemmel fel se tudjuk fogni, és már rendbe jött az életünk, és körülöttünk minden.
„Hozzám kiáltottál a nyomorúságban, és megmentettelek.” /Zsolt, 81,8/
Nincs olyan nagy baj, vagy akkora tragédia, amiből az Úr ne tudna bennünket megszabadítani! Csak kérnünk és akarnunk kell!
„Mert aki kér, mind kap, aki keres, az talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” /Máté 7,8/
