Labancz Andrea
Nem állíthatom, hogy életem legjobb koncertje volt a tegnapi, viszont az igaz, hogy a lelkét is kiénekelte nekünk este az Evanescence dalos pacsirtája, Amy Lee, aki még mindig ugyanazzal az energiabombával tolja a színpadon, mint a kezdetekkor. Pedig nem volt jókedve érkezéskor…
Bár a zenekar 1995-ben alakult, az igazi hírnevet 2003-ban megjelent Bring Me to Life című dalukkal hozta meg számukra, mely ugyanebben az évben kiadott Fallen című albumuk legsikeresebb darabja. Ugyan ezt a sikert azóta se tudták újra produkálni, a csapat a ma napig szép számú rajongói bázissal rendelkezik. A tegnapi koncert a fél Arénának köszönhetően családiasra sikeredett, ahol főfellépő mellett az előzenekarnak is méltán kijárt a taps.
A szintén amerikai Veridia 2013-ban alakult, és többször turnéztak már az Evanescence társaságában, de mi először láthattuk őket itthoni színpadon. A négy tagú csapat tavaly jelentette meg bemutatkozó albumát, amiből most mi is kaptunk egy kis ízelítőt. Roppant energikus és a mai „trendi” hangzásoknak megfelelő dalaikkal, valamint az énekesnő, Deena Jakoub egyedi hangjával együtt tökéletes felvezetése volt a nagy elődnek. Az ismeretlen előzenekarok megtekintésére újabban kevés vállalkozó szellemű rajongót sikerül becsábítani, de aki tegnap este időben érkezett, azt találhatott magának plusz egy kedvenc zenekart. Ráadásul az egyik dalt, amit Deena apukája elvesztése kapcsán írt, Amy Lee-vel közösen adták elő, és mint régi barátok ölelkeztek a könnyezősre sikeredett előadás végén. Szimpatikus csapat, akiket akár önálló koncerten is megtekintenék.
Az Evanescencere sokan mondják, hogy eljárt felettük az idő. Ez bizonyos értelemben igaz is, hisz jelen pillanatban biztosan nem ők vezetik a legfoglalkoztatottabb rockzenekarok listáját, de valamiért működik a dolog. Talán a frontasszony, Amy Lee utánozhatatlan hangja és a belőle áradó végtelen energia az, ami a mai napig lázba hozza a rajongókat. Közel a negyven felé, boldog anyukaként is van még elég spiritusz benne egy másfél órás koncert lenyomására, hajdobálással, pörgéssel, ugrálással együtt, ami, tekintettel arra, hogy milyen hangokat képes kipréselni a torkán, igen szép teljesítmény.
Bár a tegnapi koncertre saját bevallása szerint nem túl jókedvűen érkezett, a közönség első soraiban masszívan tomboló rajongók láttán minden gondját elfelejtette egy pillanat alatt, ami egyébként tisztán látszott az előadásmódján is. Gyakorlatilag úgy létezett a színpadon, mintha az utolsó fellépését adta volna, pedig van még hátra pár megálló a turnéból. A dallistát átnézve feltűnően sok volt a régebbi szerzemény, így mondhatni, biztosra mentek az összeállításkor, és persze előkerült a zongora is, mint Amy Lee kedvenc hangszere. A koncert pörgősre volt tervezve, kevés összekötő dumával, inkább a zene volt főszerepben. Látványilag minimálra vették a formát, a váltakozó fényeken kívül nem pakoltak semmi extrát a háttérbe, de igazából úgyis mindenki a frontasszonyra koncentrált.
Viszont jó volt látni a közönség életkor szerinti eloszlását, mivel többségében középkorú hölgyek-urak alkották a tömeget. Persze ez is sokat elárul a zenekar jelenlegi népszerűségi helyezéséről, de úgy gondolom, amíg Amy Lee bírja szuflával, lesz elég érdeklődő a bulijaik iránt.
