Nehezen indult, még nehezebben folytatódott, de végül mégis mosolyogva hagytuk el a SZIN területét a vasárnapi távozáskor. Első körben gondjaink akadtak a sajtóakkreditációval, másodikban a sátorjeggyel, harmadikban a vócserek beváltásával, negyedikben a helyi szervezőgárda tájékozottságával, ötödikben a sátorhelyekkel, hatodikban a zuhanyzási lehetőségekkel – és innentől már nem is számoztam.
Tudjuk, hogy a SZIN nem számít kezdő fesztiválnak, hiszen hosszú évek óta ugyanazon a helyszínen rendezkednek be Szegeden. Ennek ellenére (nem csak számomra) érthetetlen, hogy miért kalkulálnak max. 1000 sátrazóval, mikor szemmel láthatóan lenne még hely és igény is a befogadásra. Nekünk az utolsó pillanatban sikerült jegyet szereznünk egy kedves fiatalembertől, aki természetesen jókora haszonnal zárta az üzletet, de legalább nem vágott át, úgyhogy hálásak vagyunk érte. Viszont sokan reklamáltak, hogy nem jutottak be, és főleg azok, akik nem az első naptól vették volna igénybe a szolgáltatást.
A dolog pikantériája, hogy mivel mi is csak péntek délután érkeztünk, az eredetileg elkerített sátrazós területek már mind megteltek, így rengeteg sorstársunkkal egyetemben hátra passzoltak a part szélére, ahol legalább a kilátásunk festői volt, ugyanakkor a kerítések hiányát esténként érzékeltük, amikor boldog-boldogtalan rajtunk keresztül szambázott át. Néha ráestek, néha leöntötték, néha eltévesztették, és akadt olyan pár is, akik – sejtéseim szerint intim torna céljából– minden sátorba bekukkantottak, hátha találnak üresedést. Bár kóválygott ott néhány biztonságis (róluk még lesz szó), igazából nem az ő hibájuk lett volna, ha valami komolyabb kellemetlenség történik, hisz nem várható el tőlük, hogy megjegyezzék ki melyik sátorban lakozik. Ez egyértelműen szervezési hiba, amit jó lenne megnyugtatóan kezelni jövőre. Azt már csak mellékesen tenném hozzá, hogy ily módon a külön kempinges karszalagnak sem volt sok értelme, mert a kutya sem nézte, kik vagyunk és mit csinálunk ott napokig. Különösen azért volt fájó pont ez az egész sátras téma, mert nem elég, hogy a jegyért is megharcoltunk, a beengedés is finoman szólva hagy némi kívánnivalót maga mögött.
Nem a SZIN az egyetlen fesztivál, ahol úgymond azzal büntetik a sajtós és egyéb munkatársakat, hogy a főbejárat helyett az illető terület másik végén válthatják csak ki a karszalagjaikat. Ez nekem a mai technikai viszonyok közepette változatlanul furcsa és érthetetlen, miért kell plusz kilométereket gyalogolnunk csomagokkal együtt egy nyamvadt belépésért… De hogy a SZINen még erre is rá tudtak kontrázni, azt nem gondoltam volna. Történt ugyanis, hogy békésen áthurcolkodtunk a hatvan fokban a hátsó bejárathoz, ahol megkaptuk a sima karszalagot, majd a sátorjegyes kérdésemre azt felelték, menjünk nyugodtan a bejárathoz, majd bent a kempingnél beváltják karszalagra. Rendben, gondoltam, csak tudják, mi a módi arrafelé, úgyhogy nem vitatkoztam. Inkább sietősre vettük, mert természetesen pont akkor kezdett el szakadni az eső. A cuccokkal történő sokadik lépcsőzés után a hátsó bejáratnál a biztonságiak lecsaptak (volna) a csomagjainkra a szokásos átvizsgáláshoz, amikor szóba került, hogy sátrunk is van. Mondtam a tuti információt, hogy majd bent kapunk karszalagot, amire kikerekedett szemekkel néztek ránk, és bár kedvesen, de igen határozottan közölték, hogy nem úgy van az! Némi eszmecsere után visszaküldtek a már megjárt beváltóponthoz, ahol én már kissé ingerült voltam, nem tagadom… Először még alaphangon kérdeztem, hogy akkor most mi a teendő, majd miután közölték, hogy jaaaaa, sátorjegyet csak a főbejáratnál!!! lehet karszalagra cserélni, még inkább felment bennem a pumpa. Az „ugye nem gondoltátok komolyan, hogy most még a cucokkal együtt visszamegyünk hátulról a főbejárathoz…” kezdetű monológomra csak azt tudták kinyögni, hogy sajnos ők nem tudják beváltani, de nyugodtan menjünk be a fesztivál területére, és úgy vonszoljuk vissza magunkat a főbejárathoz. Ebben csak az volt a szép, hogy a biztonságiaknak viszont az volt a feladata, hogy karszalag – és egyébként még plusz kempingezős kártya – nélkül ne engedjenek be illetékteleneket. Nem részletezném tovább milyen kedvesen elcsevegtem a bódéban ülő személyzettel, akik természetesen szintén nem tehetnek a dologról, de sajnos rajtuk csapódott le a mérgem, amiért utólag is elnézést kérek. Azzal az emberrel viszont szívesen elcsevegnék, aki ezt a rendkívül hatékony, és emberbarát rendszert megálmodta. Vagy inkább rákényszeríteném egy hasonló beléptetésre a következő idényben. Az egyetlen mázlink, hogy a biztonságiak végtelenül kedvesek, megértőek és együttérzők voltak, így mikor visszasétáltam a bejárathoz ingatva a fejem, hogy nem ilyen egyszerű a dolog, láttam az őszinte szánakozást a tekintetükben, majd legyintve egyet csak annyit mondtak: menjetek! Így legalább már a fesztivál területére sikerült bejutnunk, de mivel még volt egy köröm a főbejárathoz, hű társam beállítottam egy pavilon alá a csomagokkal, hogy legalább ne ketten ázzunk szarrá. Miközben kicsit felpaprikázva gyalogoltam vissza a főbejárathoz, jutott eszembe, hogy a hátitáskámban van egy másfél literes bontott víz, de úgy gondoltam, hogy mivel bentről megyek, ez már nem lehet probléma. Tévedtem…
Úgy volt kialakítva a rendszer, hogy gyakorlatilag elhagytam a fesztivál területét, majd egy kapuval arrébb újra beléptem, hogy beválthassam végre karszalagra a sátorjegyet, ami viszont együtt járt egy újabb átvizsgálással. Természetesen azonnal kiszúrták a tiltott mennyiségű folyadékot, amiből elkobzás előtt még kortyoltam párat, mivel addigra már vattát köptem a melegben való sétálgatástól. Szegény biztonságis hölgy is látta, hogy kicsit megviselt vagyok, rá is kérdezett mi a probléma, majd miután egy mondatban összefoglaltam, azt mondta, igyak még, mielőtt belépek… Akkor már abba a fázisba jutottam, hogy csak legyintettem, és haladtam tovább a dolgomra. Visszafelé sétálva külön provokációnak éreztem a szembejövő kivetítőkön futó „gondoskodj a megfelelő folyadékpótlásról” feliratokat, és gondolataimban csak a főszervezőknek küldtem mély szeretettel a Bëlga legszókimondóbb dalát, amit utolsó este a Necc Partyn is nekik énekeltem.
Miután minden karszalagot beszereztünk és sikeresen megtaláltuk a nem elkerített részt, ahol felvertük a sátrainkat, éreztük, hogy szükség lenne arra az emlegetett folyadékpótlásra, így igénybe vettük a helyi szupermarketet. Betérve azonnal megértettük mire ez a nagy szigorkodás. Fél liter víz 390.-, ugyanez üdítőben 490.-, és persze nagyobb kiszerelés nem létezik. Értem én a gazdasági részét a dolognak, ugyanakkor felhívnám a figyelmet, hogy a legnagyobb fesztiválok is másfeles méretben húzzák meg a határt a behozatalban, ami tekintettel arra, hogy nem a szomszéd utcából érkeztünk, és még a kánikula is bejátszik, max egy óra alatt elfogy, tehát úgyis vesz másikat az ember. Viszont a boltban kapható élelmiszerek 90%-a ugyanazon az áron talált gazdára, mint a fesztivál területén kívül, és ez baráti megoldásnak mondható.
Az utolsó kellemetlenség, amiről mindenképpen szót kell ejtenem, a fesztiválok kritikus pontja: a vizes blokk. Ha csak a kihelyezett vécék számát nézem, azt mondanám, hogy elegendő… Lett volna, ha péntek este nem zárták volna el pont a kempingezős rész felőli szakaszt dugulás miatt, ami egyben azzal is járt, hogy az amúgy is csekélynek ítélt zuhanyzási lehetőség teljesen megszűnt. A hibát csak másnap késő délután sikerült orvosolni, bár félsikernek értékeltem, hogy a strand saját zuhanyzója mellé telepített szintén 3-4 fős konténert már nem nyitották újra. A tisztasággal nem volt baj, dolgoztak rendesen a takarítók, és végtelenül kedvesek voltak, amikor a zuhanyzós problémára kerestünk megoldást.
Persze azért a SZIN is kapott tőlem néhány pirospontot a feketék mellé. Először is, tök jó, hogy a helyszín eleve egy strand, és két medencében fürödni is lehetett napközben. Másrészt a fesztiválokon sokat szidott biztonsági gárdában pozitívan csalódtam. Végtelenül cukik, kedvesek, és segítőkészek voltak, ráadásul még buliztak is velünk együtt a kordonok mögött. Nem is emlékszem mikor láttam ilyet utoljára fesztiválon, de sokkal szórakoztatóbb, ha nem az unott, marcona fejeket látod magaddal szemben, hanem mosolygó, vígan táncoló, és a közönséggel pacsizó embereket. Példaértékű!
Továbbá tetszetős a közönség életkor szerinti megoszlása, és a tömeg aránya is. Bár ugye ifjúsági napokról beszélünk, rengeteg középkorú bulizni vágyó örökifjú jött velem szembe, ami megnyugtató példa arra nézve, hogy 25-ön túl is van élet a fesztiválokon. Ugyanakkor nem volt „heringes” érzésem a koncerteken. Kaptunk levegőt, nem tapostak a lábamon, nem löktek fel, és úgy általában sokkal kulturáltabban viselkedtek az emberek, mint például a Szigeten. (Bocs!) Jó volt a hangosítás, nem voltak nagyobb csúszások a programokban, szóval alapvetően szerethető és élhető a környezet. Ha az említett hibákat kiküszöbölnék, simán megszavaznám az ország legjobb fesztiváljának. Ja, ti már megszavaztátok 😀
Ha a koncerteket nézzük, tulajdonképpen mindegyik tetszett. Amire nagyon kíváncsi voltam, az Alvaro Soler, az ifjú szívtipró produkciója. Túl a Parkos Juanes és az Arénás Luis Fonsi bulin, azt kell mondanom, ez volt az egyetlen, amin egy percet sem unatkoztam. Pedig ez is latin muzsika, a megszokott ütemekkel, de valahogy mégis lebilincselő volt. Úgy hiszem, nagyban közrejátszott a fiatalember rendkívül megnyerő személyisége, hisz egyetlen pillanatig sem éreztette a közönséggel, hogy ő Világsztár… Inkább olyan „szomszédfiú” fílingje volt a dolognak. És azt is tudta, hogy Szegeden van épp, nem Budapesten! (Sok előadónak/zenekarnak gyűlt már meg ezzel a baja.) Sajátos mozgáskultúrája azonnal mosolyt csalt az arcomra, számtalanszor elmondta a koncert alatt, hogy mennyire hálás, hogy visszatérhetett hozzánk, ráadásul ezúttal koncertet is adhatott, és hogy milyen csodás a közönség. Ami egyébként tényleg jó volt. Azt is többször megígérte, hogy hamarosan visszatér, úgyhogy aki lemaradt, figyelmesen nézegesse a közösségi oldalakat, mert gyanús, hogy nemsokára érkezik erről egy bejelentés. 😉
Magyar viszonylatban jó pár koncertre belestünk, amit elejétől a végéig toltunk, az személyes kedvencem Jamie Winchester és Hrutka Robi hangoskodós bulija volt, akiket két nappal azelőtt a biztonság kedvéért még a Barba Negrában is megtekintettem, illetve, más stílus, de rajongásban azonos fokozat a Fish! zenekar, akiknél szinte kötelező első sorosként tomboltunk a kissé túlfűtött sátorban. Jól sikerült a Halott Pénz bulija is, ahol mondhatni telt ház volt a nézőtéren, a nagy visszatérő Subscribe is letarolta a kettes számú nagyszínpad közönségét, a Honeybeast és Rúzsa Magdi is szerethető volt, a Bëlga esetében már nem fértünk be a sátorba, a Belmondo Czutor Zolit ünnepelte, az Irie Maffiánál csak az utolsó két számra sikerült beesni – egy rakat koncertről totál lemaradtunk ilyen-olyan okok miatt.
A szombat esti, vagyis inkább vasárnap hajnali búcsúzós Necc Partyn még kitáncoltuk magunkat a biztonságiakkal együtt (én már félig rokkantan a Jamie-koncerten történt helytelen talajfogásom miatt), majd egy rövidke alvást követően összeraktuk a cuccainkat, és zombi üzemmódban közlekedve hagytuk el a területet azzal a tudattal, hogy végül mégis csak jól végződött ez a tanulságos kiruccanás.
Reményeink szerint még visszatérünk. Ha az égiek is úgy akarják…:)