Átmenet
„Mert tudjuk, hogy a törvény lelki; de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve.
Mert amit cselekszem, nem ismerem: mert nem azt teszem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó.
Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn. Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, amelyet akarom, hanem a gonoszt cselekszem, amelyet nem akarok. Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én teszem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. /Róm. 7,14-20./
Pál a levelében tökéletesen megírta azt az „átmeneti időt,” amikor teljes szívünkből az Urat akarjuk szolgálni, ám még a bennünk levő bűnös természetünk ural bennünket.
Ésszel tudjuk, mit akarunk tenni, de a kivitelezés teljesen másként sikerül, mint ahogy elképzeltük. Megtapasztaljuk, hogy bennünk valóban teljesen külön életet folytat a bűnre hajló hajlamunk.
Félelmetes érzés, amikor már mi nem vállalunk közösséget vele, és pillanatnyilag mégsem tehetünk ellene semmit!
Nem azt mondjuk, amit mondani szeretnénk, nem azt tesszük, amit Isten szellemében szeretnénk megtenni, hanem az eddigi, belénk rögződő megszokásoknak megfelelően cselekszünk.
Ilyen lehet az, amikor akaratunk ellenére, megsértünk másokat, vagy váratlanul idegesek leszünk, holott nyugodtnak kellene lennünk.
Az indulatainknak még nem tudunk megálljt parancsolni!
Szeretnénk valamit megtenni, de ezt valami meggátolja! Ilyenkor, amikor akadályokba ütközünk, akkor jövünk rá; „Istenem, eddig észre se vettem, hogy milyen bűnös vagyok!”
Azt se tudtuk, hogy a bűnös természet, akaratunk ellenére irányít minket. Ebben a felismerésben a fájdalom mellett, öröm is társul, hiszen ez már a megvilágosodás kezdete!
Nagyon rossz érzés az is, amikor nem azt tesszük, vagy mondjuk, amit akarunk.
Ez az állapot igaz, csak rövid ideig tart, mert az Úr ebben az esetben is segítséget nyújt, ha kérjük!
Ilyenkor érdemes leülni, végiggondolni a velünk történteket, és utána Istennek megvallani mindent.
Igaz, hogy Ő mindezekről már tud, azonban a mi szánkból akarja hallani, és meg akarja tapasztalni, hogy szívből megbántunk-e mindent?
Fokozatosan előtörnek a múltban elkövetett hibáink, bűneink, amiket szintén meg kell vallanunk ahhoz, hogy bűnbocsánatot nyerjünk.
Miközben ezek az elfelejtett, eltemetett tetteink és szavaink előbukkannak, ekkor jövünk rá igazán, amit eddig hittünk is, meg nem is, hogy valóban mélyen gyökerező bűnök vannak bennünk.
Bűnös emberek vagyunk!
Amíg a Szent Lélek /Szellem/ ezeket nem hozza felszínre, addig mindannyian meg vagyunk győződve arról, hogy az igazi bűnösök nem mi vagyunk.
Még nem látjuk tisztán, hogy szavainkkal, tetteinkkel, csalárd indulatainkkal hány ember életét tettük tönkre!
Többek között, a saját életünket is! De ezeket igazán csak akkor látjuk be, ha megvilágosodunk.
Hányszor csaptunk be, és vezettünk félre embereket, hányszor hazudtunk olyankor is, amikor nem is volt rá szükség, de azért „jól esett!” Azonban ahelyett, hogy megbántuk volna, még büszkék is voltunk arra, hogy félrevezettünk valakit.
Viszont, ha bennünket csaptak be, azt már nem tartottuk annyira humorosnak. Sőt!
Fokozatosan belátjuk, hogy milyen bűnökben éltünk eddig.
Az is világossá válik, hogy a Jézussal való közvetlen kapcsolat felvételét eddig a mi rossz természetünk akadályozta meg.
Az igaz, hogy azt mondták róla, hogy a bűnösök barátja, ám Ő azokkal vette fel a kapcsolatot, akikben hajlandóságot látott a változtatásra.
Ezért azt várja tőlünk is, hogy őszintén akarjunk Vele lenni, és ekkor küldi el a Szent Lelket, /Szellemet/, hogy megtisztítson minden bűntől bennünket.
De ez egy lassú folyamat. Türelmesnek kell lennünk magunkhoz!
Ha a saját bűnünk már annyira fáj, hogy úgy érezzük, képtelenek vagyunk elviselni, akkor kiabáljunk Jézushoz, hogy segítsen megszabadulni a terheinktől!
Hamarosan küldi az enyhülést hozó vigaszát.
A bűnünk megvallása és megbánása után megkönnyebbülünk, mert megszabadultunk a nyomasztó gondunktól. Egyre könnyebbé válunk, ahogyan felbukkannak és megbocsáttatnak a múltban elkövetett vétkeink. Ez a folyamat addig folytatódik, amíg mindent felhoz a Lélek /Szellem/ és meg nem tisztít bennünket az összes bennünk levő bűntől, a rossz hajlamainktól.
Azonban, ha mindez bekövetkezik, akkor arra kell nagyon vigyáznunk, hogy ezután már ne kövessünk el több bűnt!
Óvatossá kell válnunk! Figyeljünk arra, mit teszünk, mit mondunk, hogy az Úr szeretetét és jelenlétét el ne veszítsük, még rövid időre se!
Amikor már mindezeket megtapasztaltuk, akkor jövünk rá, hogy milyen értékes kincs birtokában vagyunk, és ezt a kincset mindig birtokolni akarjuk!
Vigyáznunk kell arra is, nehogy valami, vagy valaki eltérítsen bennünket az Úrtól, bármilyen „jó szándék” vezérli is az illetőt!
Ha mindezeket megtapasztaljuk, lassan rájövünk, hogy ezek után Isten elvárásainak kell engedelmeskednünk, és nem az emberek elvárásainak!
Még ha fájdalmas is, de meg kell tanulnunk, hogy nem az számít, hogy ki mit mond, vagy mit feltételez rólunk, hanem mindenkor Jézus Krisztus akarata! Még abban az esetben is, ha ez azzal jár, hogy kirekesztenek bennünket a közösségből, elfordul tőlünk a családunk, nem értik meg mi történt velünk.
Mindig az Úr legyen az első, és a legfontosabb számunkra!
Szép lassan megértjük mit kíván tőlünk, és minden porcikánkkal igyekszünk betartani a „szabályokat,” és megtartani az Ő akaratát!
Ezek után már munkába is állíthat bennünket, amihez adja a tehetséget, és az erejét. Beindul egy csodálatos együttműködés köztünk és Jézus Krisztus között, ami minden várakozást felülmúl.
Bármilyen magas és vastag „fal” állja el utunkat, Jézussal minden akadályt le tudunk küzdeni!
