A felszínen két írónő, Virginia Woolf és Vita Sackville-West románcát bemutató film, a Vita és Virginia: Szerelmünk története valójában pontos látlelet az 1920-as évek Londonjáról, művészeiről, és arról, hogyan született meg Woolf egyik leghíresebb regénye, az Orlando.
Virginia Woolf nevét ismerni lassan már presztízskérdés lesz, ám műveit nagyjából annyian olvasták igazából, mint a Háború és békét. A feminista irodalmár alkotásaihoz azonban – kiváltképp az Orlandóhoz – nagy kedvet csinál a Woolf és Vita Sackville-West románcáról szóló Vita és Virginia: Szerelmünk története című film. A felszínen az írónők viszonyát bemutató alkotás, valójában arról szól, hogyan és miként inspirálódott Woolf az Orlandomegírására.
Az 1928-ban megjelent művet feminista klasszikusnak tekintik, publikálása óta számos tanulmány készült róla, emellett korában kritikai és közönségsiker lett. Azóta számos médium feldolgozta – így készült belőle egy filmadaptáció is Tilda Swintonnal a főszerepben –, és nem véletlenül: a könyv rendkívül érdekes premisszája, hogy főhőse, a századokig élő Orlando előbb férfiként, majd nőként éli az életét. A fiktív életrajz alanyát Woolf pedig nem másról mintázta, mint Sackville-Westről.
A két nő egy évtizedig voltak szeretők, és még a kapcsolatuk vége után is barátok maradtak. Ez utóbbi azonban a Vita és Virginia alapján eléggé hihetetlennek tűnik: a Gemma Artertonáltal alakított Vita Sackville-West ugyanis elképesztően ellenszenves karakter, akinek még csak a szomszédja sem szívesen lennék. Rendkívül manipulatív, önző, irányításmániás, Virginiát pedig látványosan kihasználja – ebben leli örömét. Arterton a nő utálatosságát kecses bájjal leplezi, ami néhány pillanatban nemcsak Virginiát, de még a nézőt is meggyőzi Vita őszinte szerelméről.
Ha szeretni talán nem is, de tisztelni mindenképpen tiszteli Woolfot, a nála sokkal kevésbé tehetséges írónő. Így a film is az ő rajongói szemszögéből indul, amíg szépen lassan át nem fordul Virginia perspektívájába. A nézőpontváltás akkor történik meg, amikor az ünnepelt művész felismeri Vita iránti vonzalmát.
A pillanat a Virginia képzeletében megjelenő, a valóságra is kivetülő futónövények tekeredésében érhető tetten.
A poétikus szimbólum egyrészt Woolf egy másik híres regényére, a Mrs. Dallowayre tett egyértelmű utalás, hiszen a regényben is markánsan jelenlévő jelkép mindkét műben a hősnő érzelmi világának reprezentációja. Csakúgy, mint Clarissa, Virginia is a virágokkal nyugtatja meg önmagát, ha az emberi interakció túl terhessé válik számára és nem tud mit kezdeni az adott szituációval, vagy épp az érzéseivel.
A mozzanat emellett (tévesen) azt a felvetést kelti a nézőben, hogy a tudvalevőleg mentális problémákkal küzdő nő – aki később önkezével vetett véget az életének – skizofréniában szenvedett. Ez azonban nem igaz: Woolfnak a modern pszichológia álláspontja szerint bipoláris zavara volt. Ezt pedig az írónőt megszemélyesítő Elizabeth Debicki finom játéka tökéletes precizitással ad át. A mániás depresszióval járó gyakori hangulatingadozást, Virginia éppen aktuális lelkiállapotát nemcsak szavakkal, hanem a mimikájával, de még a testtartásával is közvetíti.
Azonban mivel Virginia közérzetét gyakran inkább a letargia jellemzi, és boldogságát is csupán csendben, magában éli meg, a két nő szerelmének bemutatása nem tudja ledönteni a közönséget a lábáról. És bár konkrét szexjelenetet is látunk, a románc mégis megmarad plátói szinten. Ezt az érzést csak hangsúlyozzák a – szintén kifejezetten költőien megvalósított – jelenetek, melyekben az egymásnak írt leveleket a kamerába nézve olvassák fel. Az üzenetváltásnak fontos szerepe van:
a Vita és Virginia ugyanis a szeretők irományaiból készült színdarab adaptációja.
Eileen Atkins drámáját az író-rendező, Chanya Button dolgozta fel, az eredmény pedig egy élvezhető, ám mégis kissé lapos művészfilm lett. Ezt pedig sajnos pont a cselekmény fonalát újra és újra megakasztó levelezés, illetve a nehezen átérezhető szerelmi szál is okozza.
Ettől függetlenül az alkotás remek betekintést nyújt Virginia Woolf és az 1920-as évekbeli London pezsgő életébe, és a Vita és Virginia még azok számára is érdekes lehet, akik az irodalmár nevét csak hallomásból ismerik. A radikális értelmiségi csoportot, a Bloomsbury-kört is alaposabban megismerhetjük: ezt volt ugyanis a kor Angliájának meghatározó elit társasága. A szabados szexualitásáról is ismert kör mellett a könyvkiadásról és az évtized kiemelkedő íróiról is szó esik.
A viharos ’20-as évek divatját, ikonográfiáját felvonultató korrajz önkéntelenül is kompenzálja a visszafogottan szenvedélyes szerelmi szálat – míg Isobel Waller-Bridge anakronisztikus, elektromos hangokkal dolgozó zenéje az alkotás energiáját biztosítja. Így tehát érdemes megnézni a Vita és Virginiát: meghozza a kedvet a 20. század ikonikus írónőjének életének és műveinek alaposabb megismeréséhez!
filmtekercs.hu
