A kanadai Iain Reid regénye, az Azon agyalok, hogy ennek véget vetekvérfagyasztó, mégsem gyomorforgató krimi, ami a végén szinte jobban összezavar, mint feloldoz. Mintha a korai M. Night Shyamalan regényben térne vissza.
Úgy képezi a legjobb élményt az Azon agyalok, hogy ennek véget vetek, ha az ember semmit nem tud róla. Magam ellen beszélek persze, mégis a regény maga úgy épül fel, hogy mindent eltitkol az elől, aki a kezében tartja a regényt. Mintha az olvasónak úgy kéne kiraknia egy kirakóst, hogy közben nem látja a képet, és igazából még az sem egyértelmű, hogy napsütötte, lágy táj van készülőben, vagy egy sötét és félelmetes, elhagyatott kastély.
Iain Reid ezzel a játékkal mélységesen beszippantja az olvasót. De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: klasszikus posztmodern regénnyel van dolguk, ahol az egyes információkat az író szándékosan eltitkolja előlünk. Önmagában kérdés, hogy mennyire vagyunk fogékonyak erre a non-diegetikus tartalomra. Vagyis: meddig tekintjük mindezt fortélyos játéknak, és honnantól gátlástalan szívatásnak?
Persze a regény posztmodernitása nem az információk kihagyásából és a vörös heringek elhelyezéséből fakad. Hanem a nagy kérdésből:
Végül is ki írta az Azon agyalok, hogy ennek véget vetek-et?
Az egyes szám első személyben kibontakozó történet már azzal nyitva hagyja a kérdést, hogy a főhősét be sem mutatja. Egy ideig azonban ez fel se tűnik. Az egész történet olyan sodró lendülettel bír, hogy egészen sokáig le sem esik: azt sem tudjuk, hogy hívják az elbeszélőt. A nézőpontok változása persze gyanítható, hiszen a főszál fejezeteit dőlt betűs párbeszédek szakítják meg, amelyek látszólag egy rendőr és egy halottaském között zajlanak.
Az erős történetvezetésben közrejátszik az egyes szakaszok optimális hossza – minden lehetőség adott, hogy az ember egy ültő helyében elolvassa a regényt. Csakhogy ahhoz túl feszült. De mégis honnan jön ez a zsigeri borzongás? Hiszen csak egy öntudatos nő bizonytalanságát olvassuk! Aki egyszerűen csak azon agyal, hogy ennek a párkapcsolatnak véget vet.
A kapcsolatban a pár Jake, egy bölcsész-doktorandusz, akivel egy kocsmakvízen ismerkedik meg. Úgy egy-két hónapja vannak együtt, amikor a fiú elhívja őt a szüleihez, egy farmra a kies kanadai vidéken. Apa és anya rendkívül furcsák, titkok lepik el az egész famíliát. A Tűnj el! világa elevenedik meg, hogy aztán az egész olyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött, el is múljon.
Akkor mitől lesz egyre intenzívebb a feszültség?
Iain Reid tehetséges kanadai író, akinek ez volt az első fikciós regénye. Már előtte is publikált a The New Yorkerben, beszédes című memoárjai közül az elsőt 2010-ben adták ki (ez volt a One Bird’s Choice: A Year in the Life of an Over-educated, Underemployed Twentysomething Who Moves Back Home – avagy szabadfordításban: Egy madár döntése: Egy év egy túlképzett és alulfoglalkoztatott huszonéves életéből, aki hazaköltözik), a másodikat pedig 2013-ban (ennek is jó a címe: The Truth About Luck: What I Learned on my Road Trip with Grandma – Az igazság a szerencséről: mit tanultam a nagymamámmal közös utazásom során). Az Azon agyalok, hogy ennek véget vetek elég nagy siker lett ahhoz, hogy Hollywood is felfigyeljen rá – a könyvet végül Charlie Kaufman adaptálja, egyenesen a Netflixre.
Reméljük, Charlie Kaufman képes lesz most is arra a bravúrra, amire az Egy makulátlan elme örök ragyogásakor (noha azt csak írta, és nem rendezte). Nevezetesen arra, hogy képes legyen átültetni a könyv legnagyobb durranását: a fejezetek fordított sorrendben történő elolvasásával újraértelmezni az egész történetet. Elvégre a posztmodern irodalom szerint egy sztorinak nincs eleje vagy vége – mi bizonyítaná ezt a legjobban, mint a fordított írás? Ékes példának pedig itt van ez a cikk, ami épp a szerkezeti szabályok fordítottjaként íródott meg.
Iain Reid: Azon agyalok, hogy ennek véget vetek
Athenaeum Kiadó, 2019
Fordította: Szieberth Ádám
www.filmtekercs.hu