Tovább roncsolja a horror zsánerét Ari Aster. A tavalyi Örökséggel a rendező jó magasra helyezte magának a lécet, amit a szinte teljes egészében nappal játszódó új horrorjával, a Fehér éjszakákkal kíván még feljebb tolni.
A horror egy végtelenül megúszós műfaj. Kiismertük a belső logikáját, a merev szabályait, így elsősorban aligha a nyers rettegést keressük a Démonok között univerzum soron következő kliséalbumjában. Sokkal inkább járunk megijedni ezekre a filmekre, mint félni. A toposzokkal erodált műfaj silány állapotát a jump scare hatásmechanizmusa fejezi ki a legtisztábban. A hosszan kinyújtott snittben a semmiből felugró riasztás napjaink stúdiófilmes horrorjának állandó kelléke, ami a múló pillanat kedvéért elherdálja a gondosan szőtt feszültséget. A horror a legkényelmesebb safe space, ami nagyjából ugyanazt az élményt nyújtja, mint egy másfél órás sziklakemény székelés: miközben kipréselünk magunkból egy csomó feszültséget, de elsősorban csak túl szeretnénk lenni az egészen.
Ebbe a safe space-be rondított bele a 2010-es években szerzői filmesek egész népes gárdája,
akik megkülönböztethető rendezői kézvonásokkal bolygatták fel a horrorfilmes állóvizet. Jennifer Kent, Trey Edward Shults, Robert Eggers és Ari Aster kezdő filmesként, míg Apichatong Weerasethakul, David Lowery, Olivier Assayas vagy Nicolas Winding Refn már tapasztaltabb alkotóként szállt be a buliba. Steve Rose, a Guardian szerzője sokat kritizált publicisztikájában az ő műveikre aggatta rá a poszthorror jelzőt.
A cikk arra világít rá, hogyan reformálták meg tehetséges új alkotók a horrorról alkotott képünket és hogyan használták fel ellenünk a műfajról alkotott premisszáinkat. Rose érzékelte, hogy valami különös újhullám készül felforgatni a zsánert, de könnyű támadási felületet adott azzal, hogy a tematika felől próbálta definiálni az általa megalkotott poszthorror terminust. Úgy gondolta, hogy ezek a filmek elsősorban a feldolgozott egzisztencialista kérdések miatt lógnak ki a mainstreamből. Ennél nem is tévedhetett volna nagyobbat, hiszen a műfaj csomó neves alkotója feszegetett hasonló kérdéseket, illetőleg a poszthorror egy formalista irányzat, ami sokkal inkább a terror újszerű prezentálása miatt izgalmas.
Ari Aster pedig az összes poszthorror szerző közül talán a leggonoszabban tárja elénk az ismeretlen borzalmait.
Aster második rendezésében, a Fehér éjszakákban Magyarország ezúttal Svédországot játssza. A hazai tájakon rögzített borzongás egy külvilágtól elszeparált skandináv szekta örömködését mutatja be. A nyári napfordulót ünneplő kis közösséget amerikai antropológus hallgatók látogatják meg, akik kisvártatva egy Wicker Mant idéző rémálom közepén találják magukat, így a tavalyi Rituáléután ismét Svédországba mehetünk rettegni.
A Fehér éjszakák már az ígéretében nekimegy saját zsánerének, ugyanis a nyitójelenet kivételével a teljes film verőfényes napsütésben játszódik, ráadásul vaskos két és fél óráig tart igényt a figyelmünkre. A rendező dekonstrukcionista filmesként tehát jó időben megkezdte a konvenciók lehámozását, így számítani lehetett arra, hogy nem egy gyártószalagon összetákolt ipari produktumot kapunk, ám a filmet promotáló marketingcsapat azt nem tette ki az ablakba, hogy
a Fehér éjszakák legalább annyira komédia, mint horror.
A film már-már zavarba ejtően vicces, ami fokozatosan kényelmetlenebbé válik, ahogy az egyre bizarrabb szituációk felülkerekednek az eseményeken. A poénok azonban még úgyis rendkívül jól ülnek, hogy kontextusból kiszakítva akár egy új Seth Rogen-film pitch-eként is eladhatók lennének. A Fehér éjszakák abszurd helyzetei tudatosan invitálják nevetésre a nézőket, melyek nagy része a fikciós természetvallás ostoba mulatságához köthetők. A kulturális relativizmus jegyében az amerikai diákok ugyanis az egyre hajmeresztőbb rituálék után is igyekeznek az eltérő kulturális hagyományokkal mentegetni a helyzet, ahelyett, hogy mondjuk fejvesztve rohannának vissza a civilizáció karjaiba.
Aster nagyon gonoszan élcelődik az egyetemi safe space gyermekein, miközben egy régóta érett kritikát fogalmaz meg. Ugyanis nyugati polgárok tömegeiben ébredt romantikus nosztalgia a lefejezős természetvallások iránt (persze érthető bűntudatból), bizonyos vad vegán körökben pedig tényleg olyan erős az embergyűlölet, hogy maximum kannibalizmus útján nyúlnának húshoz. Az események mögött megbúvó fanyar irónia fokozatosan égeti fel maga körül a filmmel szemben támasztott elvárásokat, hiszen megszoktuk, hogy a horror egy elszeparált, önmagában létező műfaj, aminek az egyetlen célja, hogy fosató legyen, nem pedig egy eszköz ahhoz, hogy bizonyos szociális és egzisztenciális félelmeinket előhívja. Egy eszköz, ami akár beágyazható az Örökséghez hasonló családi, pszichológiai drámába vagy olyan kvázi hangout-komédiába, mint a Fehér éjszakák.
Tovább nehezíti az orientációt, hogy a film szereplői szinte végig be vannak állva.
Gombázgatnak, majd később valamilyen helyi kotyvalék hatására ringatózik körülöttük a környezet. A pszichedelikus vizualitás és a szokatlan élénk színek, melyek az operatőr, Pawel Pogorzelski munkáját dicsérik, csak tovább bonyolítják a nézőben kavargó érzelmi koktélt, még inkább vonatkozásnélkülivé és megfoghatatlanná téve az élményt. Azonban Ari Aster nem szatírát vagy horrorvígjátékot készített, hanem egy komplex esztétikát formált a két látszólag szétváló minőségből. A humor itt egészen újszerű funkciót lát el: nem válik szét a vicces és a rémisztő tartalom. Nem karcolják egymást, a humor úgymond „komolyan vett”, ami növekvő érzelmi disszociációt ébreszt a befogadóban a megjelenő borzalom láttán. Ezen a ponton kapcsolódunk Ari Aster korábban megismert horror ábrázolásához.
Az Örökség egy maketthorror volt, amely gyakran babaházszerű elidegenítő kompozícióból szemlélte a szereplőit (hasonló technikai megvalósítás ezúttal is visszatér), a totálok nem voltak „egyértelműek”. A rendező karaktereihez és azok fájdalmához való viszonya ezekhez a beállításokhoz hasonlóan steril. Merev kamerakezeléssel rögzített sejtető felvételek és a zavaró zene társítása a vásznon megjelenő borzalmakkal kiírtja a néző természetes reakcióját, az empátiát. A szereplők dehonesztáló halálát távolságtartó közönnyel szemlélik Aster filmjei, melyre a Fehér éjszakákhumora csak rápakol még egy lapáttal.
Az izgalmas horrorfilmes kísérlet nem marad el, ám ezúttal nem sikerült olyan pontos narratívát költeni a látottak köré.
A szokatlanul hosszú nyitójelent az Örökség hírhedt lenyakazós autózásához hasonló nyomasztás, ami ezúttal nem egy még sötétebb lélektani síkra rugdossa a szereplőket, hanem az alaphangot igyekszik megadni. Az önálló kisfilmként is működő prológus lefekteti a film különös hangulatát és a felvázolja a karakterek érzelmi motivációit. Megtudjuk, hogy a főszereplő Dani (Florence Pugh) karaktere kapcsolati válságban van barátjával, melyet egy sokkoló családi tragédia bizonytalan időre elnapol.
A Fehér éjszakák, amennyiben még lehet további műfajokat aggatni rá, egy szakító film is, ami egy olyan elfáradt, mérgező kapcsolatot mutat be, ami keresi az apropót, hogy véget érjen. Aster a párkapcsolati gondolatszál mellé újból beemeli a gyász lélektanát és a jungi szinkronicitás útjára tereli hősünket, hogy egy bizarr horrorszcenárióban találjon rá saját lelki erejére. A történet tulajdonképpen Dani érzékeny játékkal életre hívott karakterének belső kálváriája. Az ő karakterfejlődése ad ívet a sztorinak, viszont a film narratívája nem elég éles. A Fehér éjszakák terjengős film, ami tele van mellébeszéléssel és sokszor nem érződik a koherencia az egyes epizódok között. A történet összetettsége és vizuális gazdagsága ugyanakkor kéri az újranézést, de a sokadik hülye körben táncolós, éneklős rituálé egész egyszerűen csak fárasztó.
filmtekercs.hu