Forrás: www.filmtett.ro
Írta: Pernecker Dávid
A Deadwood-film búcsúztató dicshimnusz, megindító istenhozzád: David Milch otrombán elkaszált klasszikus sorozata 12 év után végre egésszé tudott válni.
Al Swearengent legutóbb 12 hosszú évvel ezelőtt láthattuk utoljára, amint legendás szalonjának padlójáról sikálja fel egy ártatlan prosti vérét, akinek a torkát azért vágta el, hogy megmentse vele egy másik – számára és számunkra is kedvesebb – szexmunkás lány életét. Felsúrolta a vért, megpróbálta semmissé tenni a városra egyből átokként, biblikus erejű ősbűnként nehezülő tettét és aztán vége. Mindenki értetlenül pislogott bele a stáblista után több mint egy évtizedig tomboló szótlan sötétségbe. Az HBO úgy kaszálta el három évad után a forradalminak is nevezhető ezredfordulós sorozatbummjának egyik legmeghatározóbb és legjobb művét, ahogy arra senki nem számított és ahogy azt sem David Milch, a Deadwood atyja, sem pedig a széria rajongói nem érdemelték meg. A Maffiózók és a Drót szépen lezárva, kerek egészként pihennek már évtizedek óta sérthetetlenül, valamiféle sorozat-Pantheonban, teljes joggal. A magára hagyott sorozattorzóként limbo-állapotban vergődő Deadwood közben a befejezés, a lezárás, a teljes történetté válás senkiföldjén várta, hogy valaki végre pontot tegyen sírfelirata végére. Számos terv volt ugyan erre, de kit izgatnak ezek, ha nem jöttek össze. A szeparációs traumának azonban végre vége, a Deadwood egy kétórás tévéfilmmel – mely sajnos továbbra is nagyon „tévésen” néz ki, de annyi baj legyen – méltó módon búcsúzott és vált dicsőséges, emlékezetes, fontos egésszé.
A Deadwood-film nem egy megkésett, elnyújtott utolsó epizód. A narratív komplexitásában referenciaművé váló sorozat nem ott folytatja a sok-sok – emocionális, morális, és persze cselekménymonstrumát alkotó – szálon futó történetét, ahol azt kénytelenek voltunk elengedni. A Deadwood-film búcsúztató dicshimnusz, megindító istenhozzád: Milch végre végignézheti, ahogy szülötte kirepül, ahogy karakterei elérnek oda, ahova nekik el kell, ahogy sorozatának rajongói megnyugodva, meghatva intenek viszlátot nekik.
Ott kezdődik, abban a western-tipikus alapszituációban, mely a szép emlékű három évad határozottan sejtetett, de ki nem mondott végpontja volt: Dél-Dakota az évek során telefonpóznákkal és kábelekkel átszőtt, vasútrobajtól zajos állammá vált, állammá pedig az a szenátorrá vált gusztustalan, szemét, szar alak avatja, akit egy emberként imádott utálni minden Deadwood-néző. Az pedig, hogy George Hearst (Gerald MCRaney) egy erkölcstelen, ostoba, erőszakos, hidegvérű gyilkos üzletemberből érinthetetlen és kvázi-omnipotens politikus lett, nem akármilyen reflexív gesztus a politikai metaforákban mesterien gondolkodó Milchtől (a sorozat tulajdonképpen egy háromévados, szerteágazó kapitalizmus-kritika volt). Jó úgy gondolni a Deadwood-film fő konfliktusát katalizáló nőgyűlölő, kolonizáció-mániás, hajthatatlan Trump-parafrázisra, ahogy azt Swearengen (Ian McShane) tette olyan sokszor és olyan ízesen és olyan felemelően: egy „faszszopóként”. Előre kellett volna szólni, de minden olyan Deadwood-kritika, amiből kisípolja a cenzúra ezt a Milch által mennybemenesztett csodálatos szitokszót, hazudva alkuszik meg. A profán Milchnél szent, veretes, cizellált, égbekiáltóan költői. Nincs Deadwood tündöklő és büszke éllel zengett faszszopózások nélkül.
Három régről ismert karakter érkezik a városi ünnepségre a film expozíciójában: az említett faszszopó (most hivatkoztunk rá így utoljára, nyugi), Alma Garrett Ellsworth (Molly Parker) és az intim frusztrációival leszámolni készülő Calamity Jane (Robin Weigert), valamint akad egy új szereplő is, egy áldott szívű naiv kis éjjeli pillangó, akinek a szemén keresztül szembesülünk az elmúlt évtized változásaival, illetve a változás hiányával. Nyilván nem lehet minden Deadwood-karakter jellemfejlődését körbeelemezni, de azt azért jó tudni, hogy Milch nem hibernálta szereplőit: vannak akik finomodtak, akadnak olyanok, akiknek több célja és mondanivalója lett, és akadnak olyanok is, akik ugyanúgy élnek bele a vad – de mégis, egyre kevésbé vad – világba, intenciók nélkül (utóbbi, ahogy Swearengen mondta egyszer: egy jó módja annak, hogy megnevetessék Istent).
Milch ezekkel a karakterekkel töltötte az életét, kereste számukra a megfelelő nyugvópontot, fejében peregtek élettörténeteik, melyekbe mi csak most kapcsolódunk be. Az pedig nagyszerű érzés, hogy többségük úgy maradt a régi, hogy nem maradt a régi. Ösztönös, precíz, hihető és bámulatosan organikus az a fejlődési-öregedési folyamat, melyen átmentek ezek az amúgy sem pár vonással felskiccelt figurák. Ismerősként köszöntjük őket, de újra van bennük mit megismerni. Az idő múlása érezhető, de az idő múlása, a korosodás nem egyenlő olyan értékek vagy nem-értékek kialakulásával, mint a bölcsesség, a megértés, az ellentétek csírázása vagy elsimulása, és egyéb drasztikus jellembeli váltások. Nagyon természetes, emberi, valóságos ez az egyszerre megszokott, mégis újszerű állapot, ami a Deadwood-filmben fogadja a nézőket. Az élet ment tovább. A Stetsont pedig meg kell emelni a színészgárda minden egyes tagja előtt és nem csak azért, mert egy emberként álltak ki a finálé küzdelmes megvalósítása mellett, hanem azért is, mert úgy hozzák a rég látott szerepeiket – akár csak egy-egy kellemes villanás erejéig –, mintha az évtizedes hiányállapot meg sem történt volna.
A legjelentősebb és legszembetűnőbb és leginkább említésre méltó változáson a két főszereplő, Swearengen és Seth Bullock sheriff (Timothy Olyphant) ment át: a számító, ügyeskedő, a város szálait seggrészeg trágár keresztapaként rángató, funkcionális kegyetlenségében is érző szívű szalontulaj a búcsúfilmben a közeledő halálával megbékélve kavarja bámulatosan a szart, noha immár passzívabb megfigyelő-pozícióból. Mindeközben a családos emberré vált, lenyugodott Bullock egyszerre kénytelen szembenézni azzal a megannyi túlságosan is szép emlékkel, melyet a városba érkező volt szerelme rángat a felszínre, valamint a régi, önbíráskodó, ellentmondásos igazságosztó-énjének felszínre törésével (az, hogy a jó öreg Wu emberevő disznóit ő látja el táppal, nagyon nem semmi). Ahogy Bullock bedurvul a faszszopóságot – bocsánat – maximálisan kimerítő Hearst mocsadékságaitól, nem csak számára ijesztő, hanem szerettei számára is, akiknek tekintetében torz mását látva a sheriff komoly morális döntésekre kényszerül. Olyphant pedig – akárcsak McShane – fantasztikusan tesz eleget a kihívásnak. Nem csak azért jó nézni őket, mert végre újra látjuk a karrierjüket beindító nagy szerepeikben, hanem azért, mert képesek voltak még tovább mélyíteni azokat, példásan alázatos módon.
Ha esetleg úgy tűnne a fentiekből, hogy a Deadwood szentimentális, érzelgős irányokat vesz, akkor mindenki megnyugodhat, ez nincs így. A hangvétel közel sem epilógusszerű. Nincs könnyes búcsú, nincsenek szappanoperás érzelmi hullámvasutak, nincsenek klisék. Milch nem is lenne képes máshogy távozni: a Deadwood-filmben rossz emberek mellett jó emberek is meghalnak, jó emberek járnak túlságosan is rosszul és undorítóan rossz emberek (értsd: faszszopók) is képesek megúszni szárazon. A győzelmek többnyire szimbolikus, ideiglenes győzelmek, melyek még így is kielégítőek: ahogy a sárban fetrengő Hearstöt megrugdossa a lincshangulatban tobzódó nép, az gyógyír a nézők iránta érzett múlhatatlannak vélt haragjára, ugyanakkor az ijesztően elfajuló össznépi dührohamot csak ímmel-ámmal megfékező Bullock tragikus dilemmája végig ott lóg a levegőben: Hearst nem lakolhat halállal tetteiért, Hearst érinthetetlen, egy lehetséges megtorlás pedig nemcsak rá és családjára nézve veszélyes, hanem Deadwoodra is.
Nincs optimizmus, nincs pesszimizmus, se cinizmus vagy üres irónia, a Deadwood ennél mindig többről szólt. Arról a kézzelfogható, de mégis ritka humanizmusról, ami a romantikától megfosztott pőre western-becsület konzervatív szépsége és a vadnyugat rothadásszagú etikai szennye között burjánzik megállíthatatlanul, megannyi csodálatos emberi tettet, jellem-transzformációt, katartikus pillanatot okozva ebben a mindentől függetlenül mégiscsak szomorúan csekély két órában is.
A Deadwood-film érdekessége, hogy míg a sorozat – mely eredetileg az ókori Rómában játszódott volna – a western-motívumokat, a műfaj jellegzetességeit és visszatérő elemeit látványosan mellőzte az adott kor és helyszín történelmének mikroszintű elemzése érdekében, addig a szériát záró alkotás azokat a megszokottaknál jóval nagyobb hangsúllyal, ugyanakkor némileg szubverzív módon kezeli. A zsáner-dichotómia felbolydul Milch kezei között, a szó szerint vad Nyugat megbékél a progresszió fogalmával és hatásaival – még csak annyira nem is keserű ez a megbékélés – miközben a műfajban megszokott civilizációs fenyegetést megtestesítő fejlett Kelet már nem önmagában állva, egyetemesen elmeszelhető ideaként lóg a puhuló vadnyugat felett. Épp ellenkezőleg, a jövő küszöbén álló, prosperáló és reményteli Deadwoodot a mindent mindenáron akaró pénzemberek és politikusok (ide illene egy szép csúnya szó, de már túl lett használva) gátolják meg a fejlődésben és próbálják meg önző, kicsinyes, velejéig gonosz tetteikkel saját amorális játszóterükké zülleszteni. Ezt azonban Deadwood nem hagyja. A korábbiaktól eltérően sokkal jobban kivehetők és egyszerűbbek a műfajra jellemző konfliktusok és erőviszonyok, ez kedvez a western-elemek előretörésének: tűzpárbajok, erőszakos terjeszkedések, csalás, árulás, sunyulás, árverés, koporsók, Peckinpah és Leone klasszikusai közben pedig finom idézőjeleket kapnak. Westernebb lett a Deadwood-film, mint a sorozat, ami ironikus módon le is csupaszítja az igencsak kusza és mély és összetett sorozatot. Nem mintha ez olyan nagy gond lenne, egy könnyes szemű hattyúdalt nem kell málhás gazdasági- és társadalmi kritikával vegyes morálfilozófiával leterhelni.
Végezetül még annyit el kell még mondani, hogy a világ egyik legjobb sorozata a világ legjobb utolsó mondatával ért véget. A mondatot és kontextusát a fenti trágárkodások után sem lehet szó szerint idézni. Máshogy viszont be sem lehetett volna fejezni ezt az egészet. David Milchnek pedig nem lehet elégszer megköszönni, hiszen ezt a mindenképp ildomos finálét már az Alzheimer-kórral küzdve írta.