Akit megérintett a mozgóképek világa

Hódmezővásárhely és  Hollywood

A Los Angeles-i Kárpátok története forgatásán 2015. (Fotó: Gondi György)

Beszélgetésünk apropóját a közelmúltban bemutatott, A születés jogán! című filmje adta. Örömmel mentem el a vásárhelyi vetítésre, és bizony kíváncsivá tett, vajon, hogyan született meg ez a jeles munkája? Az ötvenhatos forradalmár – és szabadságharcos Czene Ferenc életéből egy olyan dokumentumfilm került filmvászonra, amellyel emléket állít a hősnek, de minden ’56-osnak – mondhatni barátjának –, névjegyét adva az utókornak. Persze, nem titkolt szándék is vezérelt: legjelentősebb filmes-tévés állomásait is szeretnénk bemutatni, hogy bepillantást engedjünk tartalmas, gazdag szakmai életútjába.

Amikor ülök a moziban, hátra hajtom a fejemet, átadom magam a jelennek, annak, amit éppen nézek, annak, amit éppen látok, akkor kizárok mindent és mindenkit, megszűnik a külső tér, idő, egy másik dimenzióban találom magam, sőt mintha valamelyik szereplője is én lennék. A dokumentumfilmek világa éppúgy megérint, mint bármelyik film, amely elgondolkodtat, érzelmeket korbácsol fel, lelket emel fel. A dokumentumfilm egy olyan kategória, amelyben a valóság dokumentálódik. A hódmezővásárhelyi Varga Árpád Zsolt filmrendező barátomat több mint negyed évszázada ismerem, és bátran kijelenthetem, hogy nemcsak iparágként űzi a filmes szakmát, hanem igazi művészként! Operatőr, forgatókönyvíró, vágó, rendező, producer, sőt, még zeneszerző is. A filmes világ ismert és elismert emblematikus arca. Bejárta a világot. A számos filmes díj birtokosa kisgyermekként egyszer arra ébredt, hogy filmeket akar készíteni, amelyek nem kitaláltak, hanem valós eseményekről, emberekről szólnak, amelyek tényeken alapulnak. Hogyan jutott el idáig? Rockbandában dobolt, majd eladta felszerelését és kamerára váltotta, hogy álmait megvalósíthassa. Abban biztos vagyok, hogy sok esztéta egyediként jellemzi munkásságát – nem véletlen, hogy annyi díjat begyűjtött, hiszen minden olyan szociális, érzelmi, gondolati értékkel bír, amelyek révén az egyéneket megszólaltatva, a közönségnek, a társadalmunknak mutat igaz, teljesen átfogó képet a való világról.

Fotó a találkozásról és az interjúról. (Fotó: Image HD Stúdió)

Visó: Vajon miért gondolhatná bárki is, hogy szerencsés vagy? Annak tartod magad? Hogyan vezetett utad a mozgókép világába?

Árpád: Bizonyos fokig szerencsés vagyok, de azt tudom, hogy a kitartás legalább olyan fontos volt az életemben, mint a szerencse. Ehhez persze kellettek a szülők is, édesapám például soha nem erőltetett rám semmit. Hagyta, hogy csináljam a dolgaimat. Odafigyelt rám, de szabadságot hagyott közben. 13 évesen ébredtem úgy, hogy filmeket akarok készíteni. Akkor elhatároztam: az emberi sorsok érdekelnek és nem az, hogy apám kapál a kertben, vagy egyszerű, családi felvételek készítése. Első, 30 perces zenés kisjátékfilmem a Walkman címmel vált ismertté 1985-ben, amelynek szereplői a baráti körből kerültek ki. Ezt elvittem egy országos filmszemlére és a legnagyobb meglepetésemre, a második díjat kaptam érte. A szakmai zsűri azt mondta, ha megtanulom a filmkészítés grammatikáját, akkor sok embernek okozok majd filmjeimmel örömet. Nagyon nehéz volt ilyen mondatok után, alig 15 évesen előre tekinteni, mert a legközelebbi filmgyár Budapesten volt. A szakkönyvek szinte elérhetetlenek voltak. Amiben biztos voltam: ezt akarom csinálni a hátralévő életemben. Ez erőt és kitartást adott.

Walkman című kisjátékfilm 1985. (Fotó: Image HD Stúdió)

Visó: Igen, emlékszem az első kisjátékfilmedre. Mesélnél ennek születéséről a kultkocsma.hu olvasóinak? Talán innentől kezdve tudatosan merítettél a filmkészítés minden fortélyából. Kik segítettek ebben a nem éppen könnyűnek mondható világban eligazodni, fejlődni?

Árpád: Abban az időben nem volt igazából senki, aki segíteni tudott volna. Egyedül voltam és tapogatóztam. Keresgéltem. Próbáltam könyvekből tanulni, de ezek inkább színészek életéről szóltak, mint sem a szakmáról. Amikor csak lehetett, filmeket néztem a tévében. Rendszeresen ellógtam a moziba, amikről persze édesanyám tudott, de sosem szólt rossz szóval érte. A forgatókönyvekről csak hallottam, sosem láttam előtte hogyan is néz ki, ezért magam láttam el jelzésekkel a képsoronként lejegyzetelt írásomat. Még ma is megvannak, ha elővenném, biztos nagyon jót mosolyognék rajta, de akkor nem volt semmi információm hogyan is néz ki egy filmforgatókönyv. A legnehezebb része ez volt nekem akkoriban a filmjeim készítésében. 14-16 évesen keresgél és tapogatózik az ember, messze Budapesttől, ahol a filmek készültek. A barátok vállalták a szerepeket, emlékszem, hogy a főszereplő lány vidéki volt, kollégiumban lakott, így – négy hónapon keresztül – hétvégenként tudtunk csak két napot forgatni és ő nálunk aludt akkor. Volt idő megszervezni a különböző jelenetek felvételi helyszíneit. Felejthetetlen volt számomra, hogy 15 év körül voltam, és leszerveztem a Városi Kórházban az intenzív osztályon egy forgatást. Nagyon segítőkészek voltak, nagy hatással volt ránk, hogy ott forgathatunk és nagy hatása volt a jelenetnek is a filmben.

Visó: A Hódmezővásárhelyi Városi Televízió munkatársa lettél, igen fiatalon, és nemsokára tanulhattál a Magyar Televíziónál. A tudásszomj csillapíthatatlanul erős volt benned. Hogyan fogadtak 16 évesen a vásárhelyi stúdióban, milyen volt a munka az utóbbinál?

Vásárhelyi Városi Televízió első adásának felvétele 1986. (Fotó: Bacsa Ilona)

Árpád: Ezt nagyon érdekes időszakként éltem meg, mert akkor nekem már volt egy filmszemle által díjazott kisjátékfilmem. 1985-ben indult a Vásárhelyi Televízió megszervezése, és a volt magyar irodalom tanárom segítségével hívtak be abba a 15-18 főből álló csapatba. Jobban érdekelt mindennél, hiszen kamera közelbe kerültem. A Szegedi Magyar Televízió szakemberei jöttek át tanítani minket. Megkérdeztem Fodor Dezső operatőrtől – aki tanított minket – , hogy engem a filmszakma érdekel, jobban, mint a televízió, mit tanácsol? Azt mondta, hogy filmgyár Pesten van, tanuljam meg a televíziózást, az itt van helyben, és tudjam, hogy a tévések elsajátítják a filmes szakma bizonyos részeit, miközben a filmesek semmit, vagy vajmi keveset tudnak a televíziózásról. Ez tetszett nekem, mert az én olvasatomban akkor ez úgy hangzott, hogy többet fogok tudni, mintha filmesnek tanulnék. Így alapító tagja lettem a helyi városi tv-nek és 1986-ban, az első adásban is sokat dolgoztam. A korom miatt, azt hiszem 16-17 év körül lehettem, én is ott kezdtem, hogy kábeleket és lámpákat cipeltem. Ez egyáltalán nem zavart engem, mert közben figyeltem az operatőrt, a szerkesztőt, a rendezőt munka közben. Jó tanulóidőszak volt. Egyik nap azt kérdezte tőlem a VTV akkori vezetője, hogy lett egy plusz státusza a tv-nek és még egy embert főállásban alkalmaznának, elvállalnám-e? Igent mondtam, így lettem Kovács László mellett a második főállású alkalmazottja a VTV-nek, 17 évesen. Az elsőként újjáépített tv-stúdióban a lehető legtöbb időt töltöttem. Mindent kellett csinálni: forgatni, vágni, hiszen ketten voltunk státuszban a 17-20 fős külsős csapat mellett. Nagyon sok dolgot magamtól tanultam meg. Egy alkalommal a Szegedi MTV munkatársai kibérelték két éjszakai forgatásra a VTV teljes felszerelését és én vittem a kamerákat, a technikai berendezéseket, és képviseltem a VTV-t. Összeraktam nekik, ami kellett a forgatáshoz és felügyeltem is technikailag mindent. Ekkor hívtak át Szegedre, a Magyar Televízióhoz, ami megalapozta és megtanította nekem a tévés szakmát. Mivel vágni már tudtam, gyorsan tanultam, sok dolgot elsajátítottam, így rövid időn belül 5 különböző munkakörbe beosztható lettem a műszaki csapatban és gyorsan rákerültem a Színes 9 közvetítőkocsira személyzetként is. Akkoriban a tévés szakma legkiválóbb műszaki csapata volt a szegedi MTV-nél. Rengeteget tanultam tőlük, élő közvetítések Forma-1 117 országba, vagy sport, koncert és színházi élő közvetítések alkalmával. Együtt dolgozhattam az akkori szakma legnagyobbjaival a Magyar Televíziónál. Rendezőkkel, színészekkel, sportriporterekkel. Rengeteg mindenben dolgoztam, élő és rögzített adásokban, több száz híradó, magazin műsorokban, sport és szórakoztató műsorokban, miközben a közvetítőkocsival bejártam az egész országot. Nagyon szerettem csinálni, életem egyik legszebb időszakát töltöttem el itt. Az MTV belső képzésein mindent megtanítottak azok a tanárok, akik a Színház és Filmművészeti, akkor még Főiskola tanárai voltak. Emlékszem, felvételiztem a rendező szakra, amikor bementem a felvételi bizottság elé, köszöntem, hogy “Sziasztok”. Mindenkit ismertem már. Azt mondták, hogy nem vesznek fel, mert az első évben a televízió-rendezést tanítják és nekem be se kellene járnom, hiszen annál többet nem tudnak tanítani, mint amennyit én minden nap tanulok, hiszen ott ülök egy rendező mellett a stúdióban képvágóként. Elmondtam, hogy azért vannak hiányosságaim, és ez engem nagyon érdekel…  úgy jöttem ki, hogy bár nem vettek fel, de két tanár vállalta, hogy beírat a Színművészeti (akkor még) zárt könyvtárába, és bejárhatok a szabadidőmben. Ott találkoztam először Tarkovszkij és Eizenstein, vagy Kuroszava filmművészetével. Faltam a könyveket, imádtam, hogy a szakmát tanulhatom még úgy is, hogy csak a könyvtárba léphettem be, pedig nagyon szerettem volna a tantermekbe is bejárni.

MTV Szeged 1992. (Fotó: Kléner György)

Visó: Mikor és hogyan kerültél ki a filmek fővárosába? Milyen érzés volt kint élned? Mit hoztál haza magadban, milyen mozgóképes tudással gazdagodtál?

Árpád: Nem esett jól, hogy nem vettek fel és nem is értettem akkor, hogy miért, hiszen ha valaki tanulni akar, azt biztatni kell. A Szegedi MTV műszaki csapata mindig azt mondta, – nekem az a jó, ha te mindent tudsz – , aki tudja, annak kötelessége átadnia azt, amit tud, aki nem tudja, azok mondják azt, hogy “ezt neked nem kell tudnod”, vagy “nem kell értened”. A buta, hozzá nem értő emberek féltik a tudásukat, azok sosem, akik valóban tudják, mert azt is tudják, hogy amit átadnak, azzal ők is többek lesznek. A Magyar Televíziónál végig dolgoztam a rendszerváltást. Az egyik nap – amikor éppen filmet vágtam – , behoztak egy forgatott anyagot egy emberről, aki hazaszökött a határon, hogy szavazhasson a közelgő választásokon 1990-ben. Én vágtam meg a riportot és úgy döntöttem, mivel az illető dolgozott Los Angelesben a Panavision cégnél, hogy ez az ember egy kolléga. Az MTV engedélyével kiküldtem neki a vágott riportot az Egyesült Államokba. Akkor nem gondoltam volna, hogy ez hatással lesz az egész életemre, a gondolkozásomra, és ez a mozzanat gyakorlatilag a mai beszélgetésünk apropója is. Ugyanis az illetőt úgy hívták, hogy Czene Ferenc, akinek az életéről szól a nemrégen bemutatásra került: A Születés Jogán! című dokumentumfilmem. 1992-ben utazott ismét Magyarországra és felhívott a televízióban, hogy szeretne velem találkozni Pesten. Meglepetésemre, egy félórás beszélgetés után meghívott Los Angelesbe, a Hollywoodi házába. Nekem volt előtte is meghívásom Amerikába, de engem nem Amerika érdekelt, hanem a filmgyártás. Ha Hollywood Romániában lett volna, akkor oda akartam volna menni. Még abban az évben kiutaztam és ott éltem egy évet a Hollywoodi házában, Los Angelesben. A Magyar Televíziótól mentem ki, abban maradtunk, ha bármi történik odakint, akkor tudósítok róla. Megérkezésem után három nappal leégett a San Fernando-völgyi Magyar Református Templom. Még át sem álltam a Jetleg-ből és ott ültem egy FBI sajtótájékoztatón és tudósítottam Magyarországra. A tudósítás híre gyorsan elterjedt odakint és innentől kezdve mindenhova meghívtak. Készítettünk videoklipet a leégett templomromok között, ezt én vágtam, amit látott Los Angeles akkori polgármestere, s adott az egyháznak 10 ezer dollárt, hogy tudjanak templomot bérelni a működésükhöz, amíg újjáépül a templom.

Árpád: Mire el tudtam kezdeni a szakmát, tanulmányozni már hónapok teltek el és életre szóló barátságokat kötöttem a kint élő magyarság számos tagjával, mely barátságok mindegyike a mai napig tart. Amikor csak lehetőségem adódott, a világhírű stúdiókban mászkáltam, sok helyre belógtam, tanulmányoztam a filmszakmát. Együtt reggeliztem Tom Cruise-al és Gene Hackmannel vagy Sydney Pollack-kal a Warner Bros Stúdió egyik-másik forgatási napján, a stáb büfében. Fogalmuk sem volt, hogy én ki vagyok, akkor még nem voltak biztonsági kamerarendszerek a stúdiókban, volt egy Warneres sapka a fejemen, azt gondolták, valakinek a valakije vagyok, vagy a stúdióban dolgozok, mivel nem voltunk sokan, így nem szóltak egy szót sem. Én figyeltem mit csinálnak, kávéztam és mosolyogtam a Warneres baseball sapkával a fejemen, figyeltem és tanultam. A stáb büfére is azért jártam rá, mert tudtam, ha kijövök a filmgyárból kajálni, utána már nem tudok visszalógni. A Warnerbe annyit lógtam be, hogy már tudtam, melyik nap, ki lesz a biztonsági őr a kapuban. Mivel a baseball sapka taktika bejött, a Warner után, a Paramount filmgyár következett, amitől 15 percre laktam akkor gyalog. Így történt meg, hogy a Paramount filmgyárban szemben állt velem Eddy Murphy és köszöntem neki, hogy – Helló Eddy. – Visszaköszönt: – Hello! – majd láttam az arcán, azon gondolkodik, vajon ki lehetek én? Szürcsöltem egyet a kávémból és az járt a fejemben, “na ezen gondolkodhatsz barátom, ha majd rájössz, majd szóljál!” A kint tartózkodásom alatt, sok forgatáson ott voltam, nagyon sokat tanultam, láttam a filmkészítés majd minden fázisát a nagy hollywoodi stúdiókban. A Paramountnál megtudták, hogy Magyarországról jöttem, magyar vagyok, az egyik őr megölelt és azt mondta, hálás, mert Adolf Zukor is magyar volt, és ha ő nem alapítja meg ezt a filmgyárat, akkor neki ma lehet nem lenne munkája. A biztonsági őr azután bevitt olyan helyekre is, amiket meg sem találtam volna magamtól. Hangstúdiókba, vágószobákba, bemutatott több embernek a Paramountnál. Ezek nagyon-nagy tapasztalatok voltak és rengeteg mindent láttam, végre azt, amiért kiutaztam. 1993-ban édesapám betegeskedett, így hazajöttem. Hozzáteszem: nem terveztem azt, hogy kint maradok és nem volt időhöz kötve sem. Nem bántam meg, hogy hazajöttem, mert még másfél évet élhettem édesapámmal, akinek mindent köszönhettem az életemben.

Hollywood, Walk of Fame 1993. (Fotó: Harangi Tamás)

Visó: Nagyon kedves emlékeim közé tartozik, amikor megkerestél engem és Radics Ferit – aki sajnos már nincs közöttünk, emblematikus arca volt az Image Rádiónak, az Interrock együttes frontembereként ismerhették sokan, hatalmas szívvel és lélekkel áldotta meg a teremtő, ahogyan a hangját is -, mint zenészeket, és felkértél minket, hogy élő adásban zenei műsorokat vezessünk Hódmezővásárhely első Rádiójában. Nem sokkal Los Angelesből hazatérésed után alapítottad meg az Image Rádiót. Ez a kép nélküli televíziózás mit adott neked, mert azt tudom, hogy sokunknak, műsorvezetőknek, nekem is hatalmas értéket, de a hallgatóinknak is!

Árpád: Amikor a barátaim kivittek a Los Angeles-i nemzetközi repülőtérre, azzal indítottak útnak, hogy valósítsam meg otthon mindazt, amit Los Angelesben láttam és tetszett, de itthon még nincs. Egy hónap után jött az ötlet, kint sokat hallgattam a Los Angeles-i rádióadókat, itthon akkor csak a Petőfi, a Kossuth, a Bartók és a Danubius rádióadók működtek, semmi más nem szólt. 1993-at írtunk, egyre erősebbé vált bennem az elhatározás, miért ne lehetne Hódmezővásárhelynek saját rádióadója. Egy városi rádió, ami kereskedelmi adóként szórakoztat, informál, terjeszti a kultúrát és a várossal foglalkozik elsősorban. Volt tapasztalatom a televíziós műsorok készítésében, bizonyos mértékig könnyebbnek is láttam a rádióműsorok gyártását, hiszen nincs kép, van helyette viszont rengeteg világhírű zeneszám. A volt VTV munkatársak és az MTV-s kapcsolataimon keresztül megszerveztem a stábot. De kellett műsor, arculat, stúdió és persze engedély. Megtudtam, hogy lehet 10 napos ideiglenes engedélyt kérni az akkori Hírközlési Főfelügyelettől. Csak indok kellett. 168 éve született Szántó Kovács János. Ezt találtam Vásárhely történeti leírásában, amiről azt gondoltam, ezzel lehet pályázni. Így is lett, 10 napos műsorfolyamot szerkesztettem, aminek persze semmi köze nem volt Szántó Kovács Jánoshoz, de ezt nem is nézték. Az engedélyt megadták. Összeraktam a stábot, megszerkesztettem 240 óra pontos adásmenetét és segítségül hívtam Szegedről az egyik volt MTV-s kollégám testvérét, Sibalin Endrét. Pénzünk nem volt, de volt engedélyünk, stábunk, műsorunk és így felszerelésünk is egy kihelyezhető rádióstúdió formájában. Édesapám közbenjárására lett stúdióhelyünk is, ami egy akkor induló üzlet raktárhelyisége volt. Ők fizettek is, hogy náluk legyen a rádióstúdió. Így már lett induló tőke is. Az Image Rádió megszólalása óriási dolog volt a városban. Mindenütt ez szólt, a sörözőkben, a benzinkutakon és az utcára a házakból, lakásokból is kiszűrődött az Image Rádió adása és a benne hallható zenék. Mindenki hallgatta. Emlékszem, csőtörés volt egy háznál és az ott lakó bennünket hívott, hogy nem ér el egy szerelőt sem. Miután mi bemondtuk adásba, hogy aki hallja, adja át, keresnek vízvezeték szerelőt csőtörés miatt: három szerelő is elment a helyszínre és egymást segítve oldották meg a problémát. Az Image Rádió közösségi erővel bírt. Persze nem álltunk jól anyagilag, Dr. Rapcsák András polgármester amíg be nem jött a stúdióba, addig a vállalkozók nem nagyon mertek reklámozni. Mi nem akartunk politikát vinni az adásainkba, kereskedelmi jelleggel szóltunk. Hogy hogyan jött végül be a stúdióba? Ez egy külön történet, a lényeg, hogy bejött és ezzel az Image Rádió is sikeresen zárta a 10 napot.

Image Rádió emléklap 1993. (készítette: Kiss Sándor)

Visó: Egyébként nagyon sajnálom, hogy befejezted ezt a rádiós időszakot, de valamiért másfelé terelt az élet, visszatértél a televíziózáshoz. Még a 3. x előtt stúdióvezető lettél. Nagyon sokat tettél reformjaiddal a helyi televíziózás történetében, műsortematikáját átalakítottad, de számos más újítást is bevezettél.

Árpád: Én nem akartam TV stúdióvezető lenni. Dr. Rapcsák András polgármester hívott be 1996-ban az irodájába, hogy bajban van a VTV. Az Országos Rádió és Televíziós Testület, (akkori ORTT) sorban ellenőrizte a helyi televíziókat, és amelyik nem megfelelően működött, azt bezáratták. Így járt akkor több város és nem akarta, hogy a Vásárhelyi VTV is erre a sorsra jusson. A kiadott engedély nem csak jog, hanem kötelezettség is volt. Addig hétfőn volt egy 2 órás adás, amit csütörtökön megismételtek, miközben – kedd kivételével –  minden nap kellett volna 16 órától 22 óráig műsort gyártani. Vállaltam, hogy segítek megmenteni azt a televíziót, ahol a szakmai életem elindult és felállítottam egy új műsorstruktúrát, amiben volt híradó, magazinműsorok élőben, utcai riportok, főműsoridőben pedig filmek, amiket addig nem láthattak a VTV-n. Az egyik műsor a Nap kérdése volt, amit azért találtam ki, hogy az utcán megkérdezett emberekből nézőt csináljak. Ugyanis a Nap Kérdése mindig valami aktuális témaként merült fel, és aki nyilatkozott, az szólt a barátjának, a családjának, hogy benne lesz a VTV-ben és így ez a műsor folyamatosan nézőket generált. 18 évig ment a VTV-ben ez a műsor, amit ha évek múlva elővesznek, majd egy nagyon jó, kor és helytörténeti dokumentum anyag lehet a Vásárhelyi polgárokról. A Híradó, ami napjában kétszer jelentkezett és én vezettem be, arra azt mondták bizonyos emberek: “Minek? Ebben a városban nem történik semmi!” Nos, a Híradó évtizedekkel később is a legnézettebb műsora volt a VTV-nek. De visszatérve, jött az ORTT és mindent rendben talált. Én meg visszaadtam a VTV vezetését a régi stábnak, akik viszont nem tudták folytatni ugyanabban a tempóban, mint ahogy azt én vittem. Így azután Rapcsák polgármester úr visszahívott stúdióvezetőnek. Bért fejlesztettem, a környező településekről tudósításokat gyártottunk, mindaddig viszonylag rendben ment minden, amíg a város vezetőjének kampányfőnöke egyik napon be nem jött hozzám a VTV irodába, és le nem rakta elém a polgármester választási kampánymenetét 1998-ra, hogy írjam alá. Beleolvasva, nem csak etikátlan, de törvényellenes elvárások is voltak benne, amiket elvártak tőlem. Én a BBC etikai kódexét tanultam az MTV-nél, egyáltalán nem értettem egyet a leírtak tartalmával. Ilyenek voltak benne, pl. hogy “a rivális polgármester jelöltet csak úgy mutathatom a felvételeken, ha skinheadek vannak a háttérben.” Vagy, „hogyan szólaltassam meg a polgármestert kampánycsendben és milyen indokkal.” Vagy “nem hívhatok be a stúdióba ellenzéki politikusokat.” Én akkor ezt nem írtam alá, így volt még két hetem a VTV-nél. Fenyegettek, totálisan ellehetetlenítettek, a stábot nem fizették ki, helyette víz-, gáz- és villanyszámlákat fizettek, amit azelőtt sosem kértek a VTV költségvetéséből, hiszen a VTV önkormányzati fenntartású volt, ezeket a város fizette mindig is. Egy fillért nem adtak senkinek. Az APEH nagyítóval vizsgált hónapokig. Nem találtak semmit, utána békén hagytak. Nagyon tanulságos volt ez az egész ügy. Amikor leszámoltam a VTV-nél, el akarták kérni a műsorstruktúrát és a műsor szignálokat. Ezeket nem adtam, hiszen ezeket én gyártottam, így a struktúrát, mert azt el lehetett, egyszerűen ellopták. Én voltam a VTV történetében az egyetlen stúdióvezető, akit szakmai okok miatt neveztek ki és politikai okok miatt rúgtak ki. Így köszönték meg a munkámat, és én ezzel lezártam a VTV számomra szóló történetét. De az élet igazságos, én bejártam a világot, míg más a börtönbe ment ezek után.

Visó: Szegedre kerültél a Globe tévéhez.  Mi az, amit megvalósítottál műszaki igazgatóként?

Árpád: Néhányan átlátták a Vásárhelyen történteket és áthívtak Szegedre, a Globe Televízióhoz műszaki igazgatónak. Itt is felállítottam egy új műsorstruktúrát és egy gazdaságosabb működést. Kis kereskedelmi tévé volt, napi 18-22-ig tartó négy órás adás idővel. Kaptam egy szolgálati gépkocsit, volt szolgálati mobiltelefonom, és persze rengeteg munkám. Ami nem volt: szabadidő. Előfordult, hogy 3 hónapig, egyetlen szabadnap nélkül tettem a dolgomat. Bedolgoztunk más kereskedelmi televízióknak is, a napi saját gyártású műsorok mellett. Az egyik ilyen alkalommal, egy kereskedelmi tv tudósítójával forgattam egy önkormányzati sajtótájékoztatón, amikor a mindenki által ismert szerkesztő elmondta a Stand-up-ot. Ez az, amikor a kamerába szemben elmondja a szerkesztő a helyszínen az összekötő vagy a tudósítás szövegét. Amikor ezt felvettük, azt kérte tőlem, hogy vegyük fel még egyszer. Felvettük, majd harmadjára is ezt kérte. Megkérdeztem tőle, hogy miért vettük fel háromszor? Mire azt válaszolta, hogy nem tudja ki lesz a felelős szerkesztő este, ezért elmondta jobbosan, balosan és tárgyilagosan. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, én nem akarok tovább egyik televíziónál sem dolgozni.

Visó: Mikor és hogyan döntötted el, hogy független filmes leszel? Hány országban is forgattál?

Árpád: A történtek után a szakmában akartam maradni, de nem televíziósként. Érdekesség: sokan tudták a telefonszámomat és hívtak több helyre operatőrnek elsősorban, de más felkérésekkel is megkerestek, például vágóként. Egyszer csak külföldről is érkezett ajánlat, és innentől nem volt megállás. Nem tudom az országok számát, sosem néztem utána, de 3 kontinensen biztos forgattam és nagyon sok országban. Van egy régi mondás: “Ha filmes vagy, útleveled van a világ összes országába.” Ezt tapasztalatból mondom, hogy igaz!

Paramount Pictures 2011. (Fotó: Varga Miklós Árpád)

Visó: A Kanadai Magyar Televízió tulajdonosa is megkeresett. Milyen munkákkal bízott meg? Úgy tudom tanítottál is. Hogyan sikerült átadni tapasztalataidat a hallgatóidnak?

Árpád: Érdekes volt, mert a Kanadai Magyar Televízió engem Los Angelesen keresztül keresett meg. Los Angelesben ajánlottak engem a TV vezetőjének a figyelmébe. A volt tulajdonos, Kosaras Pufi, mindenki így ismerte, ezért mondom ezt a nevét – sajnos már elhunyt -, hozzáteszem, ismertem őt régebbről, tudtam, hogy Torontóban működik egy Magyar Televízió, amit ő működtet. A Pufi halála után, akik átvették a tévét, ketten nem értettek hozzá. Felkértek, hogy építsünk új stúdiót, segítsek stábot toborozni és tanítsam be őket az operatőri, a vágói, a szerkesztői és adásrendezői feladatokra. Szignálokat gyártottam, forgattam, vágtam, reklámokat készítettem, marketinget állítottunk fel, mindent csináltam. Egy érdekes eset történt velem odakint. A Kanadai Magyar Televíziónál mondták nekem, hogy készítsek egy úgynevezett Resumet. “Jó az ha van” – mondták. Leírtam milyen televíziós és filmes munkákat végeztem addig, és amikor készen lett, ránézve olyan volt, mint egy sci-fi. Arra gondoltam, az lehetetlen, hogy aki ennyi mindent csinált az élete során a tévés szakmában, az munkát keressen. Hozzáteszem, nem is kerestem sosem, nem is erről volt szó. Egyszerű hódmezővásárhelyi emberként mennyi mindennel foglalkozhattam a szakmán belül, ezt érdekesnek találtam. Rájöttem, hogy aki nem ismer, vagy nem ismeri a munkáimat, az azt fogja gondolni, hogy ezek nem igaz dolgok, így a Resumenak semmi értelme nem lett és sosem használtam fel sehol.

Niagara Falls, Kanada 2012 (Fotó: Sándor László)

Visó: Saját stúdiód van, teljesen szabad a kezed. Mindenhez, amihez hozzányúlsz, az ütős, értéket hordoz, bekerülnek a filmtörténet archívumába. Hogyan találod meg filmjeid témáját, szereplőit, az alkotótársaidat?

Árpád: A film társművészet. Egy ember nem tud filmet készíteni. Ez csapatmunka. Azt megtanultam az évek alatt, hogy minden film mást kíván. Más emberek kellenek hozzá, más operatőri munka, más kameratípus, más vágói szemlélet, más vágói technika. Hiszen minden film és minden történet más. Sohasem egyforma. Mindenki halad egy úton és az én utam úgy hozta, hogy a vágóstúdiómat 2005-ben alapítottam a feleségemmel. Imádtam otthon lenni vele és gyorsabban készültem el velük és jobbak lettek a munkáim. Adott egy szabadságot, hiszen ha akartam, éjjel kettőkor odaültem vágni. Engedett gondolkozni ez a lehetőség. Hagyta, hogy kiforrjanak a gondolatok és igazi független alkotóvá ez a folyamat tett. A korlátlan és szabad gondolatok és időbeli szabadság, amit előtte televíziókban sosem tapasztaltam. Forgatás, vágás, adásba tevés, mi a következő munka… az egy verkli. A reklámok által is megvolt ez a gyors munka, mert nagy pénzeket fizettek naponta a stábnak, gyorsan kellett magas színvonalon dolgozni. Mindig piszkáltak a szakmában, hogy miért nem készítek önálló filmeket, miért nem mutatom meg a munkáimat filmszemléken? Amivel kezdtem ezt a szakmát: a filmek készítése, ami vonzott benne, a kreativitás és a szabadság, az hiányzott. Rájöttem, iparos lettem. Ezen változtatni akartam és volt sok ötletem, de érdekes, hogy a Máriás Ferenc erdész: Életem című dokumentumfilmem lett az, amit elsőként teljes szabadsággal megvalósítottam.

Panavision Hollywood, 2011. (Fotó: Előd László)

Visó: Előkerültek szívügyeid, amiket már régóta dédelgettél, hogy meg is akarod valósítani. A Máriás Ferenc mindszenti erdészről készült filmed – a Máriás Ferenc erdész: Életem címmel – hatalmas sikert aratott szakmai berkekben is. Még Hollywoodba is eljutott. Ebben az 52 percben megnyílik egy világ, amelyben Feri bácsi mesél a természet, az állatok szeretetéről, példamutató életéről. Mennyi idő alatt került ki a kezedből? Bemutatnád az alkotókat? Két névre is felfigyeltem: zeneszerző-társadra és a szerkesztőre. Nem is tudtam, hogy a filmzene írása is művészi hajlamaid közé tartozik, nem beszélve arról, hogyan fért bele kevés szabadidődbe ezzel is foglalkozni? Mit lehet tudnunk Philip Gastonról? A szerkesztő Lelkes Istvánt, volt újságíró kollégámat nem kell bemutatni, hiszen Ő egy polihisztor: festőművész, ornitológus, költő, kifinomult hallással, érzékkel bíró, minden művészeti ág szakavatott ismerője, a természet szerelmese.

Árpád: A Máriás Ferenc erdész: Életem című dokumentumfilmem 8 évig dédelgettem. Feri bácsit ismertem még VTV-s koromból. Mindenki szerette és tisztelte őt. Amikor szóba került, hogy forgatnék vele, mindig azt mondta: “Nem vagyok én érdekes!” Egy akkori ismerősömnek köszönhetően egyszer csak igent mondott. Akkor rögtön mentem vele forgatni. Két ütemben: télen és tavasszal. Sosem felejtem el, hogy 89 évesen, a kedvemért még lóra is ült. Ott ültem a vágóasztalom előtt egy remek 7 óra riport anyaggal és arra gondoltam, hogy a szakmában sok lefutott kör után, most végre azt csinálhatom, amit mindig is akartam. 4 hónapig vágtam a filmet, napi 12 órában és kialakítottam egy egészen egyedi és speciális képi világot a filmhez, amire a szakmai zsűri azt mondta, hogy “sokan próbálkoztak már az osztott képmezős képi dramaturgiával, de sosem működött filmként. Ez az első film, ahol hibátlanul működik.” Szalai Györgyi, Balázs Béla-Díjas filmrendező, a Művészeti Akadémia tanára az MMA számára elkérte bemutatófilmnek. Azt mondta, hogy ebben a dokumentumfilmben minden megvan, ami egy jó dokumentumfilmhez kell. A filmmel megnyertem a X. Göcsej Filmszemle Fődíját. Neveztem Los Angelesben is és ott is bemutatták a filmet a Universal Stúdió melletti moziban. Értékes és óriási tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Lelkes Pista régi barátom, szerkesztőként dolgozott a filmben, az ő segítségével szűrtük ki a 7 óra riportból azt a 89 percet, ami a film tartalmát és felépítését képezte. A magyarországi szabványa egy dokumentumfilmnek 52 perc, ezt tudják a televíziók bemutatni, ezért készítettem belőle egy 52 perces változatot is.

Árpád: A filmzene „kényszer” volt a számomra. 18 zenei betétet kellett a filmhez elkészíteni és Philip Gaston ennek a felét vállalta csak. A másik fele maradt nekem. Megszenvedtem vele, sokáig dolgoztam rajta, így a Máriás-film két évig készült. Bár a zenei betétek jók lettek, megfogadtam, hogy inkább zeneszerzőkkel dolgozom a későbbiekben. A Tábori Levelezőlapok Erdővárosból című dokumentumfilmem zenéjét már Budai László írta, aki egy zseni a véleményem szerint. A Los Angeles-i Kárpátok története című dokumentumfilmem zenéjét az akkor San Franciscóban, majd most már Los Angelesben élő Sapszon Bálint írta. Elképesztő ráérzéssel és hihetetlen nagy szakmai tudással fantasztikus filmzenét írt a filmhez. Nagyszerű volt vele dolgozni a 10 ezer kilométer távolság ellenére is. A Születés Jogán! című új dokumentumfilmem zenéjét pedig ismét Budai László írta. Egészen csodálatos élményeket szerzett nekem a zenéjével. Ez egy közös folyamat, a rendező és a zeneszerző között különleges kapcsolat alakul ki. Élveztem minden percét.

Visó: A Sorsunk Van című filmet 2009 januárjában készítettétek az AXN filmfesztiválra. Mit tudhatunk erről az alkotásról?

Árpád: A Sorsunk Van több szempontból érdekes rövidfilm. Például, egyetlen színész sem  játszott benne. A baráti társaság tagjai vállalták a filmbeli szereplést. Mindenki amatőr volt, csak a világítás, a hang és én mint operatőr, vágó, rendező voltunk szakmai stáb. Nagyon jól szórakoztunk a forgatáson és a vágáson. Ma visszatekintve erre a filmre: remekül visszaadja azt a baráti légkört, társaságot, amiben készült, ezt bizonyítja az a werk klip is, amit a forgatásról összevágtam. Az AXN Filmfesztiválon bekerültünk a legjobb 15-be és ezzel a Sony Pictures le is kötötte a film jogait 3 évre. Vetítette a világon 8 országban működtetett saját televízióiban, és amikor visszakaptam a jogokat, nagyon megörültem. Egy burleszk-változatot készítettem belőle 2015-ben, Charlie Chaplin emlékére, és Burleszk kategóriában, a II. Savaria Filmszemlén Külön-díjat kaptam érte.

Visó: 4 évvel ezelőtt az “Control (of death)” című munkád a biztonságos motorozásról szól. Mi adta az alapötletet ehhez a filmedhez? Úgy tudom, hogy a rendőrség is nagyon örült ennek. A zenéjét vásárhelyi zenekar tagjai írták.

Árpád: Juhász Szabolcs barátom, aki Svájcban élt és dolgozott, időnként hazajárt, panaszkodott az egyik alkalommal, hogy mennyi ostoba ember van az utakon. Rájuk kellene szólni, hogy nagyobb figyelemmel közlekedjenek. Kitaláltunk egy rövidfilm ötletet, amiben szerepet kap a halál is, mint megjelenített alak. A következő nyáron, amikor hazajött, akkor hozott hozzá kellékeket. Érdekes az volt a film előkészületei és a forgatás során, hogy akikkel beszéltünk, mindenki ingyen és bérmentve odaállt a film mellé. Jó ügyet szolgáltunk és az emberek azonnal megérezték, megértették és segítették a munkánkat. A film zenéjét a vásárhelyi T-34 zenekar írta, ők is az ügy mellé álltak. Szükség volt útlezárásra a forgatás miatt, amit a rendőrség, amikor megtudta, milyen filmet forgatunk, azonnal biztosította. 4 napig forgattuk a 2 perc 40 másodperces rövidfilmet, amit a magyarországi mozik is megkaptak és vetítettek a filmek előtt, mint baleset megelőzési közérdekű kisfilmet. Átadtuk a rendőrségnek is és ők is használják a filmet különböző rendezvényeiken. A filmszemlén Filmetűd, rövidfilm kategóriában első díjat nyert 2015-ben. Ennek is készítettünk egy werket, aminek a zenéjét szintén a T-34 vásárhelyi zenekar írta.

Visó: Sajnos nincs már közöttünk Czene Ferenc, az ’56-os forradalmár- és szabadságharcos, A Születés Jogán! című, 108 perces filmed „főszereplője”. Gazdag, tartalmas életútja igencsak figyelemreméltó, példaértékű lehetne mindenki számára. A dokumentumfilmet bemutattad a szülővárosában Kunágotán, majd Gyulán és Vásárhelyen is a moziban. Azt gondolom, hogy egyedülállót, forradalmit alkottál. 8 évet kellett várni arra, hogy teljes egészében láthassa a közönség. Mi tartott ennyi ideig? Kik segítettek filmed létrejöttében? Mekkora visszhangot szült szakmai berkeken belül és a közönségtől vannak már visszajelzések?

Árpád: Czene Ferenc, akiről korábban már beszéltem, 29 évig, a haláláig volt nagyon jó barátom. Neki köszönhetek nagyon sok mindent, az első Los Angeles-i utamat, a demokrácia megismerését és a szemléletemet, aminek a kialakulásában sok szerepet játszott a vele folytatott beszélgetések mindegyike. Minden alkalommal tanultam tőle valamit. 2011-ben, amikor Los Angelesbe utaztam és találkoztam vele, megbeszéltük, hogy elkezdem feldolgozni az életét és egy dokumentumfilmet készítek róla. Azért tartott ez 8 évig, és szinte minden évben forgattam vele itthon is és Los Angelesben is, mert ez 60 év emigrációs történelem. Időközben elkészítettem a Máriás Ferenc erdész: Életem, A Tábori Levelezőlapok Erdővárosból és A Los Angeles-i Kárpátok története című dokumentumfilmjeimet. Mindegyik filmmel valamilyen díjat nyertem. De a Czene Ferenc élete annyira gazdag volt eseményekben és annyira nehéz munka is egyben, hogy sokszor azt éreztem, ebből nem lesz film. Egy dokumentumfilm nem úgy készül, hogy valaki leül és elmeséli az életét, persze ez is része a filmnek, hanem úgy, hogy dokumentumokkal bemutatjuk, illusztráljuk és bizonyítjuk azt, amit mond. A 8 év alatt több ezer fotót szedtem össze és 17 óra riportot forgattam vele Kunágotán, Gyulán és Los Angelesben. A film teljes adatbázisa 3,5 Terra byte. Tavaly,  két és fél hónapra kiutaztam Los Angelesbe, a filmhez további anyagokat gyűjteni. 8 ezer kilométert vezettem úgy Los Angelesben, hogy nem hagytam el a várost. Sok segítséget kaptam a családjától, a barátoktól és az archívumoktól, könyvtáraktól, múzeumoktól. Két esetet szívesen osztok meg a kultkocsma.hu olvasóival. Az egyik: még 2014-ben történt, amikor találkoztam Zsigmond Vilmossal, akit régóta ismertem és jó barátja volt Czene Ferencnek. Akkor, 2014-ben tudta meg, hogy filmet készítek Czene Ferenc életéről és azt mondta: mindenben segít nekem és ezt a filmet nagyon szeretné látni. Még abban az évben kaptam tőle egy 16 mm-es filmtekercset, amit 1958-ban fényképezett Kovács Lászlóval együtt a forradalom utáni Los Angelesben megtartott első bálon. Ezen a filmfelvételen Czene Ferenc is rajta volt. Ez a 16 mm-es filmtekercs ma is nálam van.

Árpád: A másik eset tavaly történt Los Angelesben, amikor elmentünk anyagot gyűjteni a Ronald Reagan elnöki könyvtárba, hiszen a Szabadságharcos Szövetség vezetőjeként, tagjaként Czene Ferenc kapcsolatban állt Ronald Reagannel. A könyvtárba egy hosszú listával mentem és sok mindent meg is találtunk, azonban volt egy elnöki “Proclamation”, amiben Ronald Reagan Magyar Nappá nyilvánítja október 23-át az Egyesült Államokban. A kutató, aki segített nekünk a kutatásban és a könyvtár alkalmazottja volt, azt mondta, hogy az eredeti “Proclamation” nagy és nem fér bele a szkennerbe. Mondtam, hogy akkor baj van, mert ez nekem kellene. Azt felelte, kihozza, hogy fotózzam le. Mondtam neki, hogy nincs nálam fényképező, a telefonnal készített fotó meg nekem nem lesz jó. Erre a reakciója: pár perc türelmet kér és elment hátra az irattárba. Amikor kijött onnan, kezében a dokumentummal és azt mondta, hogy ezt nekem adja ajándékba, azt hittem leesek a székről. Ugyanis annak idején Ronald Reagan 15-20 ilyen “Proclamation” aláírt és maradt a könyvtárnak belőle kettő, de nekik elég egy, hiszen 65 millió dokumentumot őriznek az elnök 8 évéből. Ez az eredeti Ronald Reagan által aláírt dokumentum ma az egyik legértékesebb dísze a szobám falának.

Visó: Ha most így számba vettük eddig életutadat, alkotói kiteljesedésedet, felvetődik bennem a kérdés: vajon mi hajt még, mi az a hajtóerő, ami visz még előre a filmszakmában? Tudsz és akarsz is még a filmvásznakra varázsolni mozgóképeket?

Árpád: Az elmúlt 5 évben 5 különböző Filmszemlén, 5 különböző filmemmel, 5 különböző díjat nyertem. A legmeghatóbb számomra mégis az a két oklevél, amit az Arany János Kultúrkör és a Korvina Kultúrkörtől kaptam Los Angelesben, ami arról szól, hogy 32 éves munkásságommal a magyar szó megtartásáért sokat tettem az Egyesült Államokban. Az okleveleket ’56-os hősök adták át nekem a Los Angeles-i Kárpátok története című dokumentumfilmem Los Angeles-i bemutatóján. Ezek az elismerések rendkívül fontosak számomra, fontos volt a visszaigazolás, hogy jó az, amit csinálok. De nem ezek hajtottak és ma sem a díjak motiválnak. Fontosak, de nem a legfontosabbak. A legfontosabb az, hogy én higgyek abban a témában, amibe belevágok.

Árpád: Két vásárhelyi vonatkozású dokumentumfilmtervem van, amit szeretnék elkészíteni a jövőben és van egy nagyjátékfilm tervem is. Ezek motiválnak, visznek előre. Nem szeretek tétlenül ülni. Rengeteget gondolkodom, kutatok egy-egy témában. Az egyik barátnőm egyszer azt mondta, hogy ha benyit a szobámba és lát az ágyon fekve, biztosan nem lustálkodom, mert lehet, hogy éppen egy filmforgatókönyvet írok a fejemben. Nincs megállás, amíg van az embernek mondanivalója, addig megy előre és csinálja. Rengeteg dolgom van még! Az eddig készített filmjeimből, munkáimból tökéletesen kiderül, hogy milyen ember vagyok és mi a hitvallásom és én erre törekszem továbbra is.

Visnyei Ferenc/Visó

Linkek:

https://imagehdstudio.com/blog

https://imagehdstudio.com/studionkrol

https://imagehdstudio.com/filmjeink

https://imagehdstudio.com/Dokumentumfilm

https://imagehdstudio.com/Klip