Kezdőlap Programajánló Pasztellszínű muzsika

Pasztellszínű muzsika

55
0
Debussy, Ravel és Prokofjev műveiből állította össze közös koncertjének programját Oláh Vilmos hegedűművész és Balog József zongoraművész. Április 13-án az Uránia Nemzeti Filmszínházban népszerű művek és ritkán játszott átiratok csendülnek fel, ezekről mesélt a két zenész.
 

btf_190413_olah_vilmos_balog_jozsef_c_varga_marietta_1

Mióta ismeritek egymást?

Oláh Vilmos: Józsi zongoratanárnője és az én hegedűtanárom házasok voltak. Egy koncerten hallottam, ahogyan Józsi Schubert D-dúr szonátáját játszotta Zalai Antal hegedűművész barátunkkal; fantasztikus volt, ahogy együtt muzsikáltak. Már akkor a fejembe vettem, hogy valamikor együtt kellene játszanunk.

B. J.: Erre több mint tíz évet kellett várni, főiskolásként játszottunk először együtt, majd 2001-ben megnyertük a Weiner Leó Országos Kamarazene Versenyt. Azóta viszont ez az első alkalom, hogy ismét együtt dolgozunk.

Mi kell ahhoz, hogy két muzsikus jól tudjon együtt kamarázni?

B. J.: Sokan azt gondolják, hogy egyetértés kell, de ez nem feltétlenül igaz. A közös nevező elengedhetetlen az alapvető dolgokban, de közben fontos, hogy mindenki hozza a saját egyéniségét, játékát.

O. V.: A legfőbb, hogy tudjunk egymással beszélni. Egyetértés szerintem sem feltétlenül kell, de a jókedv és nyitottság elengedhetetlen, hiszen úgy kell a saját egyéniségünket belecsempészni a közös munkába, hogy az mégis egységet mutasson.

btf_190413_olah_vilmos_c_horvath_peter_gyula
Oláh Vilmos © Horváth Péter Gyula

Úgy képzelem, hogy a kamaraformációban való zenélés karbantartja a muzsikus figyelmét.

B. J.: Én rengeteget kamarázom, nemcsak vonósokkal, hanem énekesekkel is. Sőt, sokat játszom ensemble-darabokban, tehát olyan nagyobb apparátust igénylő modern művekben, amelyekben a zongora fontos szerephez jut. Ott a karmestert figyelve „kézre kell játszani”, amivel az egyéniség igencsak háttérbe szorul. A hegedű-zongora felállás is sok szempontból érdekes, ráadásul a közös koncertünk repertoárja igazán izgalmas szeletét kínálja ezeknek a műveknek, köztük olyan ritkán játszott alkotásokkal, mint Heifetz Debussy-átiratai.

O. V.: Nekem az egész életem egy kamarázás, minden műben az összjáték lehetőségét keresem. Ez nem kizárólag a muzsikálásra vonatkozik; a feladatom sokszor az, hogy az eltérő világnézetű emberek zenei gondolkodását összehangoljam a világ különböző tájain. Ez emberi és muzsikusi kvalitásokat egyaránt igényel. A zongora és a hegedű bár klasszikus párosítás, mégis két annyira különböző hangszer, hogy ezek összhangját sem könnyű olykor megtalálni.

B. J.: Komoly gyakorlat kell ahhoz, hogy zongoristaként tudjam: egy hegedűssel miként lehet együtt játszani. Ez minden hangszer esetében különbözik: más a hangi indítás, ügyelnem kell arra, hogy a vonót miként teszi le, milyen levegőket vesz. Akárhogy vesszük, ebben az értelemben mi, zongoristák ütőhangszeresek vagyunk. Amint leütöm a billentyűt, megszólal a hang, ám ez például egy hegedű esetében másként van. Itt ezredmásodpercekről beszélünk, de ezekre a finomságokra ügyelni kell.

Oláh Vilmos többször beszélt már arról, hogy mikor egy zeneműhöz fog, igyekszik felfejteni a szerzői szándékot. Ez mindig egyértelmű?

B. J.: Vannak programzenék, amelyek esetében igen. Akadnak darabok, amelyeknek jól ismerjük a zenei hátterét, előzményeit, azt a közeget, amelyben születtek. A koncert repertoárját tekintve például Prokofjev teljesen sajátos stílust képvisel. Olyan történelmi közegben alkotott, ahol nem volt egyszerű érvényesülni, pláne ekkora szeletet kihasítani a posztromantikából. Debussy egészen más világ, de az utolsó szonátája keletkezésének körülményeiről, fájdalmas betegségéről – amelyet a darabba is beleszőtt – igen sokat tudunk.

Ezek segítenek megfejteni egy mű érzelmi hátterét?

O. V.: Ezek mind bele vannak kódolva a művekbe, és nekünk úgy kell érteni-érezni ezt, hogy abból a közönségnek is átadhassunk valamit. Debussynél azért van könnyebb dolgunk, mert programzeneként például a címek is támpontot jelentenek. Bár megjegyzem: elég impresszionista fogódzó, hiszen ha azt mondom: lenhajú lány, akkor arról mindenkinek vélhetően kicsit más jut eszébe. Ezek megismeréséhez, átéléséhez nemcsak érzékenységre van szükség, hanem ismeretekre is, például a szerző életútjára vonatkozóan. Tavaly játszottunk egy Brahms-művet, amelybe a szeretője neve volt belekódolva hangok formájában, s ha ezt észrevesszük, akkor értjük az érzelmi indíttatást.

btf_190413_olah_vilmos_balog_jozsef_c_varga_marietta
Oláh Vilmos és Balog József © Varga Marietta

Hogyan állítottátok össze a programot?

B. J.: A Budapesti Tavaszi Fesztivállal teljes egyetértésben választottuk ki a műveket. Először Ravelről volt szó, ám neki végül csak egy műve, a Tzigane került a programba. Úgy gondoltuk, hogy francia műsort Debussy nélkül nem érdemes játszani, Vilivel közösen választottuk a Heifetz-átiratokat, mert azokat Magyarországon ritkán lehet hallani. Heifetz kiválóan hegedült, remek átiratokat készített, és egyébként nagyon jól zongorázott.

Az fontos szempont, hogy mennyit és miként mutathat meg magából, virtuozitásából egy művész egy-egy darabban?

B. J.: Bár a közönség nagyon szereti a virtuozitást, nekem ez alapvetően nem szempont. Ha két-három szerzőre koncentrálunk egy koncerten, akkor szerintem az a fontos, hogy minél sokszínűbb képet fessünk róluk egy változatos programban. Természetesen a koncert ívét is fel kell építeni, nem véletlenül fejezzük majd be az első részt a fantasztikus Tzigane című művel, az estet pedig Prokofjev nagyszabású D-dúr szonátájával. Bár megmondom őszintén: én szeretem a csendesebb befejezést is. Néha azt érzem, hogy a taps sem helyénvaló.

O. V.: Mondjuk a D-dúr szonáta után csak tapsoljanak!

Tzigane különösen izgalmas darab egy hegedűművésznek.

O. V.: Ez egy sokat játszott mű, ám én azt az oldalát igyekszem megragadni, ami ritkán kerül előtérbe. Valahogy mindenki cigányabbul akarja játszani a cigánynál. Ez a legszörnyűbb vétek, amit el lehet követni ezzel a darabbal. Egy impresszionista szerző impresszionista művét nem hiszem, hogy olyan romantikus túlzásokkal kellene játszani, mint ahogyan ezt gyakran teszik. Természetesen benne van ebben a romantika, hiszen a cigánymuzsika ihletésére született, ám nem érdemes rápakolni még egy-két lapáttal.

Ravel lenyűgözően pontosan „festette meg” ennek a zenének a sajátosságait, ez mind visszaköszön a tremolókban, az üveghangokban, éppen elég ebből annyit játszani, amennyi a kottában van. A Debussy-művek esetében a könnyedség a fontos, lágysággal, pasztellszínekkel kell megtölteni a muzsikát. Prokofjev D-dúr szonátája pedig azért is izgalmas, mert eredetileg zongorára és fuvolára íródott, David Ojsztrahnak köszönhetjük a hegedűváltozatot.

B. J.: Érdekes, amiről Vili beszél, hogy pasztellszíneket fest a vonóval, a zongora esetében ez pusztán illúzió. Én semmi mást nem tudok a zongorán befolyásolni, csak hogy milyen gyorsan és milyen erővel ütöm le a billentyűt. Persze a Debussyben egészen másfajta billentésre van szükség, mint a Prokofjevben, de nekem a vonóm legfeljebb a karomban van.

O. V.: Szerintem a legfontosabb, hogy legyen egy hangkép a fejünkben. Hogy ezt milyen módon érjük el, az pusztán technika.

Mennyit beszéltek a próbákon?

B. J.: Nem szeretek próbán a művekről beszélni.

O. V.: Én sem, inkább játsszunk.

B. J.: Szvjatoszlav Richter azt mondta, két dolgot utál: a hatalmat és az analizálást. Meg tudom érteni.

 

A teljes interjú a Budapesti Tavaszi Fesztivál hivatalos blogján, a btf.blog.hu oldalon olvasható.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét