Fehér József:
Szerelem
Nézlek – ki tudja, mióta már.
Lehet ezer éve is talán,
ahogy egymást nézték őseink
az első éjszakán.
…És lesem minden apró mozdulatodat.
Féltőn-kutatva, hogy megőrizzem
magamban a pillanat-szülte arcodat.
S egymásba fonódnak
lassan a gondolataink, mint
ujjaink, mikor a sötétben
kereső kezed rálel kezemre
és mohó szájam felnyitja az
ajkadat. Multával az idő
összerendezi külön-élő
mozdulatainkat, s már magamban
érzem dobbanó szívedet
s benned vélem felfedezni
önmagam, mint hulló csillag
ájult zuhanásban –
az augusztusi ég alatt.
Fehér József:
Derengő hajnalon
Lehet, hogy nincs több,
Lehet, hogy van még –
Vágtatok az égen
– lovam hátán tajték.
Lehet, hogy nincs több,
Lehet, hogy van még –
Derengő hajnalon
Puha tenyeredből
harmatcseppet innék.
Lehet, hogy nincs több,
Lehet, hogy van még –
Gerleszavú nyárban
Akácvonulásban
Veled messze, messze szállnék.
Fehér József:
Merre menjek?
Mondjátok meg, merre menjek!
Az utamon mit keressek?
Ha megleltem, mihez kezdjek?
…Változzak vagy megfeleljek?
Merre menjek, meddig jussak
– ha az utak szertefutnak?
S mindegyiknek más irányba
mutat utat a táblája.
Nem szeretnék eltévedni,
utamon csak tévelyegni.
Széllel szemben menni, menni,
akkor is, ha nem hív senki?
Merre menjek, meddig jussak?
…Hol az utak összefutnak?
Közeledve csábítóak –
követve meg távolodnak.
–Nem kellene töprengeni:
erre avagy arra menni?
Ami rád vár, meg kell tenni,
s hagyd a szívedet vezetni.
Ha a szíved elég bátor,
meglátod majd, hogy a Távol
karnyújtásnyira a Má-tól
vezércsillaggal világol.
Fehér József:
Taníts meg engem!
Taníts meg engem
a rigók nyelvére!
Megérthessem végre
a természet szavát.
Őszi lombhullásban
hideg szél sírását,
virágzó tavaszban
szellősuttogását.
Megérthessem végre
énekét a földnek,
ha áradón a fények
messzi hömpölyögnek.
Megérthessem végre
harmatnak csengését,
alkonyati csendben
tücsök-lant pengését.
Megérthessem végre
zápor csevegését,
derűs, nyári délben
gerlék nevetését.
Megérthessem végre
csillagok beszédét,
mikor a vén Göncöl
felhág majd az égre.
–Taníts meg, taníts meg
a rigók nyelvére!
Fehér József:
Őseimnek útját járom
Hol apám a kaszáját fente,
s a kalászok ledőltek elébe
minden suhintástól rendre
– ott van hazám! Hív és visszavár,
ezer szállal köt magához e táj.
Illatot ébreszt, hangot idéz,
amerre járok, minden emlék.
Anyám siet most újra elém.
Lehajol, s gyengéden megölel;
kévét köt megfáradt kezeivel.
Apám izmos vállait látom,
mozdul a karja, átnyúl a tájon;
s villára ölti múltat a mához.
Kezétől magasodik már is
kévékből emelt katedrális.
Cséplőgépnek szája dohog;
míg nyeli, falja az asztagot,
zsákba peregnek arany-magok.
Kemencét fűt ősz nagyanyám,
új kenyérnek illata száll.
Barázdát hasít az eke,
szép reményét veti bele
nagyapámnak kérges keze.
Olvad a hó, elmúlt a tél,
zsenge vetés kalászt remél.
Csillag villan fenn az égen,
hold ezüstje hull a réten;
velem sétálsz úgy, mint régen.
Átkarolom derekadat,
megcsókolom ajkaidat.
Hevesebben ver a szívem,
kiskamaszként izzad kezem,
bárhol járok, emlékezem.
– Hazatértem, itthon vagyok,
ez a hazám, magyar vagyok.
