Kezdőlap Irodalom A kultkocsma.hu Költészet napi összeállítása – A budapesti Radnai István író, költő...

A kultkocsma.hu Költészet napi összeállítása – A budapesti Radnai István író, költő barátunk készített egy csokorra való versválogatást – 9. rész

43
0

Ady Endre:

VAJON MILYENNEK LÁTTÁL?

Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?

Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál
S hitted-e, hogy szivig-láthatsz?

Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.

S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.

Diószegi Szabó Pál:

Még szemeddel is…

 

Szinte mint hogy a test mikor az lélektől
Fáj, hogy eltávozik, mint szeretőjétől,
Így árva fejemtől
Az vált el, ki engem szeretett hű szívből.”

Balassi Bálint

 

Még szemeddel is

csókol a szád,

fülembe mindig,

ne mondanád:

jó éjszakát,

jó éjszakát!

 

Kezed szorít s hogy

szeret: hibád,

máshová szólít

hű nyoszolyád

s jó éjszakád,

jó éjszakád…

 

Madonna-arcod

szívembe lát,

látja fájdalmam

bús Krisztusát:

jó éjszakát,

jó éjszakát!

 

Megnézem újra

kincsem nyomát,

lábadat, lépted

nyomvonalát:

jó éjszakát,

jó éjszakát…

 

Távozván attól,

ki téged imád,

mormolhat lelkem

érted imát

s jó éjszakát,

jó éjszakát…

 

Téged szeretlek,

nemcsak a szád;

nem zörgetem már

más ablakát:

jó éjszakát,

jó éjszakát!

 

2015. II. 16.

 

 

Márai Sándor

Mennyből az angyal

 

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

 

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

 

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal

 

Pilinszky János:

 

Apokrif 

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek. 

Külön kerül az egeké, s örökre 
a világvégi esett földeké, 
s megint külön a kutyaólak csöndje. 
A levegőben menekvő madárhad. 
És látni fogjuk a kelő napot, 
mint tébolyult pupilla néma és 
mint figyelő vadállat, oly nyugodt. 

De virrasztván a számkivettetésben, 
mert nem alhatom akkor éjszaka, 
hányódom én, mint ezer levelével, 
és szólok én, mint éjidőn a fa: 

Ismeritek az évek vonulását, 
az évekét a gyűrött földeken? 
És értitek a mulandóság ráncát, 
ismeritek törődött kézfejem? 
És tudjátok nevét az árvaságnak? 
És tudjátok, miféle fájdalom 
tapossa itt az örökös sötétet 
hasadt patákon, hártyás lábakon? 
Az éjszakát, a hideget, a gödröt, 
a rézsut forduló fegyencfejet, 
ismeritek a dermedt vályukat, 
a mélyvilági kínt ismeritek? 

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten 
a haragos ég infravörösében. 

Így indulok. Szemközt a pusztulással 
egy ember lépked hangtalan. 
Nincs semmije, árnyéka van. 
Meg botja van. Meg rabruhája van. 


Ezért tanultam járni! Ezekért 
a kései, keserü léptekért. 

S majd este lesz, és rámkövül sarával 
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt 
őrzöm tovább e vonulást, e lázas 
fácskákat s ágacskáikat. 
Levelenként a forró, kicsi erdőt. 
Valamikor a paradicsom állt itt. 
Félálomban újuló fájdalom: 
hallani óriási fáit! 

Haza akartam, hazajutni végül, 
ahogy megjött ő is a Bibliában. 
Irtóztató árnyam az udvaron. 
Törődött csönd, öreg szülők a házban. 
S már jönnek is, már hívnak is, szegények 
már sírnak is, ölelnek botladozva. 
Visszafogad az ősi rend. 
Kikönyöklök a szeles csillagokra – 

Csak most az egyszer szólhatnék veled, 
kit úgy szerettem. Év az évre, 
de nem lankadtam mondani, 
mit kisgyerek sír deszkarésbe, 
a már-már elfuló reményt, 
hogy megjövök és megtalállak. 
Torkomban lüktet közeled. 
Riadt vagyok, mint egy vadállat. 

Szavaidat, az emberi beszédet 
én nem beszélem. Élnek madarak, 
kik szívszakadva menekülnek mostan 
az ég alatt, a tüzes ég alatt. 
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, 
és mozdulatlan égő ketrecek. 
Nem értem én az emberi beszédet, 
és nem beszélem a te nyelvedet. 
Hazátlanabb az én szavam a szónál! 

Nincs is szavam. 
Iszonyu terhe 
omlik alá a levegőn, 
hangokat ad egy torony teste. 

Sehol se vagy. Mily üres a világ. 
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. 
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. 
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. 


Látja Isten, hogy állok a napon. 
Látja árnyam kövön és keritésen. 
Lélekzet nélkül látja állani 
árnyékomat a levegőtlen présben. 

Akkorra én már mint a kő vagyok; 
halott redő, ezer rovátka rajza, 
egy jó tenyérnyi törmelék 
akkorra már a teremtmények arca. 

És könny helyett az arcokon a ráncok, 
csorog alá, csorog az üres árok.

1956

 

Payer Imre:

Árész árnya a metrón átsuhan

 

Figyeld csak, ahogyan a metrókocsiban

egymásba fúródik két szempár.

Két férfi tekintete. Sosem találkoztak

azelőtt. Nem ismerik egymást. Nem Erósz, Árész,

a Háború Istene van jelen a pupillákban,

isteni kód a DNS-ben. Az észrevétlen

rezdülésben. Ahogy megfeszülnek a

láb-, kar-, derékizmok. A kézfej

elfehéredik, ahogyan görcsösen

megmarkolja a műanyag korlátot.

Figyeld a merev, feszes arckifejezést.

És nem történik semmi. Mert ott van

a Félelem is, Árész fia.

Csak a benső teátrumban

ordítanak a férfiak:

Kitaposom a beled, köcsög! A

rohadt kurva anyádat. Én vagyok

a tengerből kikelt

fenevad. A fasza gyerek.

Borulj le a szobrom előtt!”

Vértől részegen, dühtől égve? Nem.

Nem történik semmi. Némaság.

Figyeld, a padon ülve.

Szurkolnál ennek vagy annak.

Legyintenél: hagyjuk.

Nem történik semmi. De ha történne:

Hádésznek, az Alvilág Urának

fekete paripák vonszolta

aranyszekere robajlana fel itt

a zúgó szerelvényen?

Műanyagpohár szétroppantása, csecsemők falhoz csapása,

népek kiirtása, galaxisok szétrobbanása –

a szúrós szembogárban?

Ha történne, ha mégis.

Ha történne, ha mégis:

megnyílna az Alvilág, Erebosz.

Ahol siváran hajladoznak a lelkek,

súlytalanul, mint a narkósok víziói?

Mi fent maradna, tátongó üresség,

a terméketlen jövő?

Nem történik. Semmi különös.

Árész – most – nem robajlik. Nem őrjöng. Suhan.

De miért csak suhan? Itt és most. És így a jobb?

Nem tudom. Nem tudhatjuk. Más sem.

Hádész szörnyű szekere, Árész őrjöngése,

izzó szembogár – megszólíthatatlanok.

Árész, ó, te nagy isten, győzni csatán… Ugyan…

Két megállóval később az egyik férfi leszáll.

A másik láthatóan felenged. Ott áll figyelemszóró tömegben.

Egyedül a petyhüdt arcával.

 

 

Radnóti Miklós:

 

RAZGLEDNICÁK

1

Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

1944. augusztus 30. A hegyek közt

2

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

Cservenka,1944. október 6.

3

Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.

Mohács,1944. október 24.

4

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf,* – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja,1944. október 31. 

 

 

 

József Attila:

FÜST

Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.

Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok,
elszállok, mint a köznapi bajok –
áttetszel rajtam, égi hűvösség.

Elszállok, el, de a lágy remegés
az életért, világot ringat és
áttetszik rajtad, égi hűvösség.

1930. jan.

 

Radnai István:

ÚJ VIHAR ÚJ POHÁR VÍZBEN

 

                                                       LÉDÁKNAK

 

karácsony elmúlt héjaszárnyak

lecsapnak kéjvad ragadozók

mindig beteget zsákmányolnak

mindig sántákat zsákmányolnak

 

gyomorgörcs vár új éjszakákat

karvaly repül a kiscsibékre

földi pokol nem földi béke

földi pokol a földi béke 

 

a korral hormonpokol éget

minden halk szóra pisszegésre

asszony kedvének fordulása

asszony nyelvének suhogása

 

nem lök elmém alchejmer ágyba

míg írom keserű a tinta 

magam a sorsba beleártom

magam a sorsba belemártom  

 

mindig sántákat zsákmányolnak

földi pokol a földi béke  

asszony nyelvének suhogása  

magam a sorsba belemártom  

 

 

Balassi Balint:

TIZENEGYEDIK
BORIVÓKNAK VALÓ
IN LAUDEM VERNI TEMPORIS

 

 

az “Fejemet nincsen már” nótájára

1
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

2
Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

3
Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

4
Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

5
Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

6
Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

7
Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét