Diószegi Szabó Pál
Nincsen tavasz
Nincsen tavasz, ha hangodat se hallom,
hiába szólnak bennem madarak;
reményem ága, hová, merre hajtson,
a rügyfakasztó, boldog Nap alatt?
Nincsen tavasz, mert arcodat se látom…
mert rám se néz okos tekinteted;
napfényem se vagy, bár – magamban – vágyom,
virágsziromként simítom kezed!
A fák alatt, ma este, gondolatban,
veled beszéltem, s míg a Hold dagadt;
láttam felrepülni, sötét alakban,
a daltalan boldogság-madarat…
Egész nap kutatnám …
Egész nap
kutatnám,
ha nem vagy itt,
Szerelmünk
rejtező
alakjait:
Hangodban
simíthat,
mesél nekem;
versekben
álmokat
nekünk terem.
Tüzesebb
csillagként,
köztünk ragyog,
lépteink
ritmusán
ránk mosolyog.
Sötétben
karomba
fonja kezed,
szájamban
enyém lesz
csók-meleged…
Mintha egy
Egésznek
felét veszik,
nélküled –
tehozzád
merészkedik.
Magamban
velem van,
akárki lát…
nélküled –
Kullogó
Ballonkabát…
Elköszönsz mindig, bár velem vagy,
ajtómnál mosolyt csak szemed hagy.
Hajad simítom, enyém füled,
hangtalan lennék tenélküled.
Időtlen vágy, ha mernél lenni,
tőlem ne tudnál… menni, menni…
Szemedben szemem csillag legyen,
iránytűd szívem… térképeden.
Lezúdul még viharnyi bánat,
szavam sző csak vitorla-vásznat.
Hajózna hozzád közel s látom:
csak könnycseppeden vitorlázom…
