Kedves volt kollégám és költőtársam, a hódmezővásárhelyi ifjú Irhás József emlékére

„Nem rossz az ember
csak nézi a szél fodrát,
becsukja szemét,
s megfordul a világ,
kinyitja szemét és nem látja ablakát.
Így bolyong az űrben önmagát keresve.”

Irhás József: Szubkultúra c. kötetéből

Irhás József: Virág Pilinszkynek

Emeld fel, ahogy akkor letiportad
érintsd, ahogy akkor ütötted
oldozd el, ahogyan béklyóztad
bár nem mentesít farizeusi múltad
tökéletlen megbánásod most tökéletes
kehely és vér, törhetetlen ostya
az ács férfiú szög ütötte tenyerén
életvonal kérgesedés
akaratlanul homlokod bársonya

Irhás József: Tengerpart

Tengerpart. Sellők,
Ámor színhelye,
bársonyban simítják arcod
csillagok,
édes-sós habok.
Mezítelen lábbal homok fövenyen,
nyomot hagysz valakinek.

Valaki ugyanoda lép,
mily szép gyilkosság,
mit elmoshat pillanat,
cinkos tengerhab.

Az én lábnyomaim helye kő,
magány lenyomat.
Ezer éven át kövült, semmiség.
Rajta reggeli harmat,
tükrözi arcod,
oh, de kevés mindenség.

(Forrás: poet.hu)

Kedves Irhás Józsi, kollégám, költőtársam!

Húrokat pengettél az elszánt megmaradásról, a büszke öntudatról, muzsikáltál Isten elárvult bárányaként a felbolydult darázsvilágban, szétkürtölted benne magányodat, minden sóhajtásodat bagófüstbe rejtve, üveges és csapolt söröket ízlelgetve, kortyolva dúdoltad a fülekbe azt is, hogy: „Nem rossz az ember…” s persze ezzel is megpengetted a lélek húrjait azoknak, akik szavaid táncában megsejtették, hogy ki vagy, és mi végre is jöttél…

… a földi kínok és a szeretet nászába haltál.

Hiszem és tudom, hogy az emlékezés virágait, ha széthintjük, megmaradsz nekünk örökre!

Sokat filozofálgattunk földi és égi dolgokról, keresve magunkat, helyünket, dalban mondtuk el mindazt, ami fájt, ami örömmel töltött el.

Emlékezetes marad számomra az is, amikor a Rádió X irodalmi műsor vezetőjeként meghívtalak és költői munkásságodról, a hitvallásodról, sorsmissziódról diskuráltunk, játékosan a nevedet elemeztem, darabjaira szedtem és rájöttél, hogy milyen sok minden is vagy egyszerre!

Olykor jókat nevettünk, de legtöbbször már-már belesírtuk lélekfájdalmunkat egy-egy versbe, hogy milyen is ez a világ, és mi benne!

Tudom, hogy már csak az emlékezet ad már életet bennem rólad, de csak akkor, ha a kis emlékszikrákat, a múló villanásokat egyenest a tenyerembe zárom, így mindig ragyogó kincsként idézhetem fel az óriás kincs-pillanatokat, amelyekkel gazdagíthattuk egymást!

Egyszerre ragadtad meg a semmit és a mindent, helyesebben a mindenséget!

Nem bolyongsz már, hiszen hazatértél, az Atya már várt mennyei sátránál!

Szeretettel gondolok rád!

Vis(j)ós szívvel és lélekkel!

Visnyei Ferenc/Visó