Kezdőlap Interjúk Beszélgetés a Zentán élő és alkotó Recskó Diana illusztrátorral

Beszélgetés a Zentán élő és alkotó Recskó Diana illusztrátorral

495
0

„A mesék semmi mással nem helyettesíthető élményt adnak a gyerekeknek”– vallja Diana 

Sokan azt gondolják, hogy minden gyerek szeret rajzolni, azonban ha így is van, én kivétel lehetek, rám nem igazán illik ez, mivel csak addig jutottam, hogy a török basát pálcikafiguraként valahogyan sikerült ábrázolnom, így korán arra a felismerésre jutottam, hogy ez nekem nem megy, inkább csak firkáltam. A meséket viszont annál inkább szerettem hallgatni, olvasni, sőt az illusztrációk mindig adtak valami pluszt is nekem ahhoz, hogy könnyedebben vegyem a mindennapi élet dolgait.  A Zentán alkotó Recskó Diana illusztrátor biztosan másképpen kezdte alkotói pályáját. Dia nemrégen járt Hódmezővásárhelyen, amikor szerzőtársként Diószegi Ágnes Porcicák című könyvének bemutatójára érkezett. 

V.F: Milyen meséket olvastál kisgyermekként, kamaszként? 

 

R.D: Eleinte édesapám olvasott nekem meséket. Ma is megborzongok, amikor eszembe jut, hogy milyen jó volt takaróba kucorodva hallgatni a deszkavári királyfi történetét, Az ezeregyéjszaka meséit, Gulliver utazásait, A Kis Mukk történetét. De gyerekkori élményeikről anyukám és a nagyszüleim is gyakran meséltek nekem. Akkoriban magyarországi kiadású mesekönyvek, lemezek alig voltak kaphatók a vajdasági könyvesboltokban, ezért rendszerint az anyaországból „csempésztünk” át ezeket. Féltve őrzött kincsek voltak, és gyerekként sokszor rettegtem is attól, hogy el fogják venni tőlem a határon. Ahogy megtanultam olvasni, onnantól faltam a könyveket. Mi még az a nemzedék voltunk, amely a paplan alatt, zseblámpa fényében titokban olvasott éjszakánként, mert a szüleink rosszallóan nézték volna, hogy alvás helyett ilyesmivel foglalatoskodunk. A könyvtár egy csodavilág volt számomra. Emlékszem, kétszer is elmentem ugyanazon a napon a könyvtárba, mert estére elolvastam a reggel elhozott könyvet. A könyvtáros meg is dorgált, mert nem hitte el, hogy valóban elolvastam. Noszov Nemtudomka Napvárosban című könyve volt ez, és nem bírtam ki, hogy még aznap el ne olvassam a főhős Holdon tett kalandjait is. A pöttyös és csíkos könyveken nőttem fel, középiskolásként pedig verset, regényt, novellát és drámát egyaránt olvastam, és jegyzeteket is készítettem az érdekesnek talált gondolatokból.   

V.F: Óvó néni vagy, így számomra egyértelmű, hogy az alkotói munka: a versírás, a zenélés és a rajzolás gyermekként is nagyon vonzott. Mindig szerettél rajzolni?  

R.D: Valahogy mindig jobban ki tudtam magam fejezni rajzban és írásban, mint élőszóban. Persze voltak olyan lehetetlen iskolai feladatok, amelyek olykor elkedvetlenítettek. Pl. amikor alsós koromban kis méretű rajzlapra, röpke fél óra alatt kellett vízfestékkel lefesteni egy piaci látogatás élményeit, és a végére minden arc összefolyt. Az óvónői munkám során viszont eszembe jutnak ezek a régi lidércek, és törekszem arra, hogy a témához körültekintően válasszam meg az odaillő technikát, a megfelelő eszközöket, és hagyjak elegendő időt a kibontakoztatásra. A gyerekek kedvét továbbá nagyon könnyű letörni egy-egy tapintatlan megjegyzéssel is. Viszont kellő odafigyeléssel az is elérhető, hogy minden gyerek megszeresse a rajzolást, festést.  

 V.F: Hol és mikor tanultad ezt a művészeti ágat? Hoztál valami örökséget magaddal valakitől, vagy saját magad találtál rá a mesék képi ábrázolására? 

 R.D: Igazából nem tanultam. Újvidéken, az óvóképzőben viszont elvárták, hogy minden egyes vers- vagy mesefeldolgozó foglalkozáshoz óriásplakát-nagyságú illusztrációt készítsünk. Én ezt akkoriban olyannyira megkedveltem, hogy később már hobbiként is elkezdtem vele foglalkozni. 

V.F: Volt mentorod, aki azért rád is figyelt, hogy fejlődjél?  

 R.D: Kiváló rajztanáraim voltak. Általános iskolás koromban Vrábel János, a Vajdaságban ismert népművész tanított, aki az órákon gyakran citera- és dudaszóval szórakoztatott minket, miközben mi rajzoltunk. Nem mellékes, hogy ezeket a hangszereket ő maga, sokszor a szemünk láttára készítette. Emlékezetesek számomra továbbá a Mezei Erzsébet rajztanárnő és grafikusművész nyári kerámiatáborai, ahol egy adott témához készítettünk agyagmunkákat, domborműveket. Itt tanultam meg, hogy igazán szép alkotások akkor születhetnek, ha egy-egy témát alaposan, többféle szempontból körbejárunk, majd hosszasan, napokon át dolgozunk rajtuk. Ezek a tanárok hiteles személyiségek voltak, akik nemcsak továbblendítő ötletekkel bátorítottak minket, hanem elsősorban a személyes alkotó munkájukkal mutattak példát. Gimnazista éveimben továbbá erőteljesen hatott rám az a pezsgő légkör, ami a háborús éveket megelőzően Zentán jelen volt. Akkoriban sokan foglalkoztunk valamilyen művészeti ággal, egyesek zenét szereztek, mások verset, novellát írtak, színházi előadásokat rendeztek. Sokat olvastunk és beszélgettünk az olvasottakról. Igazi megmérettetésnek éreztük a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjét, ahol nekem is több alkalommal sikerült díjat nyernem a rajzaimmal. A művészettel való foglalatoskodás nagyban segített abban, hogy „túléljük” a viharos kamaszéveket. 

V.F: Diószegi Ágihoz 25 éves barátság köt, kolléganők is voltatok. Látszik az összehangolt, egyetértésben született munkátokon. Hol találtatok egymásra? Hogyan születtek meg benned a Porcicák figurái?  

R.D: A jugoszláviai háború kezdetekor, 1991-ben párommal Hódmezővásárhelyre költöztünk.  Közel 5 évet töltöttünk ebben a városban, és ma is úgy érezzük, hogy jobb helyre nem is sodorhatott volna minket a sors. Vásárhelyen csodálatos, melegszívű embereket, kollégákat ismertünk meg, akikre csak hálával tudunk gondolni. Pályakezdő óvónőként a  Béke-telepi Óvodában (ma Janikovszky Éva Óvoda) kezdtem dolgozni, és ott ismerkedtem meg Ágival. Ő az első pillanattól „rokonléleknek” tűnt számomra. Segített a beilleszkedésben és sok közös témánk volt. Ági akkoriban már meséket írt (emlékszem, akkoriban éppen a Surrogófarkú Sárkány Ödön címűn dolgozott) és megbeszéltük, hogy egyszer majd készítünk egy közös mesekönyvet, amelynek a történetét ő fogja megírni, illusztrációit pedig én fogom elkészíteni. Igaz, hogy közben észrevétlenül elrepült egy negyed évszázad, de végül is tartottuk magunkat a régi megállapodáshoz. 

V.F: Párod, Beszédes István, József Attila díjas költő, a zEtna Kiadó vezetője jelentette meg a könyveteket. Úgy tudom, hogy még díjat is nyertetek egy délvidéki pályázaton. 

R.D: Igen, a Porcicák lett a 2017-es esztendő legszebb gyermekkönyve a Vajdasági Szép Magyar Könyv elnevezésű versenyen. István a szerkesztője, a műszaki szerkesztője és a kiadója is a kötetnek. Így a rajzok elrendezését, nyomdakésszé formálását is meg tudtuk oldani házon belül.  

V.F: Úgy tudom, hogy ez nem az első könyv, amelyen dolgoztál. Csak mesekönyvekben jelennek meg rajzaid? Milyen technikával szeretsz dolgozni? Szabad a választás vagy a szerző kiköti, hogy milyen legyen? 

R.D: Ez a harmadik könyv, amelyet illusztrálok. Tíz évvel ezelőtt A zentai kőkecske című mondagyűjteményhez, majd Csík Mónika: Mákvihar c. verseskötetéhez készítettem rajzokat, továbbá éveken át készítettem illusztrációkat a Mézeskalács című vajdasági gyermeklap számára. A könyvekben szereplő képeket kerámiatollal, színes ceruzával illetve pasztellkrétával készítettem. Az ábrázolás módját a szerzők eddig teljes mértékben rám bízták.  

V.F: Amikor egy történeten dolgozol, mire törekszel a leginkább? Hogyan történik az alkotás folyamata, illetve miként születnek meg benned a képek? 

R.D: Amikor egy illusztrálásra szánt szöveget kapok, először alaposan elgondolkodom rajta és erre összpontosítva próbálom elképzelni a képet. Ez a fókuszálás néha napokig tartó folyamat. Ilyenkor valahogyan a környezetemben is „látni” kezdem azokat a formákat, színeket, amelyeket aztán a képbe szőhetek, ezekről vázlatokat is készítek. Amikor pedig a fejemben összeállt a kép, onnantól már a kész figurákat is könnyű a papírra vetnem. 

V.F: Hogyan látod a mai mesekönyvek szerepét a gyerekek fejlődése kapcsán? 

R.D: A mesék semmi mással nem helyettesíthető élményt adnak a gyerekeknek. Tudjuk, hogy mesehallgatáskor a gyerek olyan képeket lát, mintha mozizna, és a velük foglalkozó felnőttek számára jól ismert az a jellegzetes, „befelé figyelő”, elmélázó tekintet, amely ilyenkor kiül az arcukra. Régebben ez természetes volt. Viszont a mai gyerekekre áradó rengeteg vizuális hatás miatt sajnos egyre kevesebb ilyen arcot látunk már az óvodákban. Az is gyakori, hogy amint elhangzik a mese címe, a gyerekek máris felkiáltanak: „ezt már láttam!” Pedig, ahogyan Vekerdy Tamás tanár úrtól számtalanszor hallottuk, „a látott mese nem mese”, mivel a belső képteremtés csak akkor valósulhat meg, amikor a gyerek hallgatja, nem pedig „nézi” a mesét. Amikor a gyerek kész képet kap, a belső képteremtés azonnal leáll, és nem történik meg az rendkívül fontos feldolgozó folyamat, amely segítené őt a félelmei, szorongásai feloldásában, az indulatai kezelésében és a világ megértésében. Ezért óvónőként ragaszkodom ahhoz, hogy első körben a gyerekek csupán hallgassák meg a mesét, mindenféle vizuális kiegészítés nélkül. Csak ezt követően szoktam esetleg képeket is mutatni nekik. Egy művészi igényességgel készült illusztráció viszont mindenképpen többletet ad a mesének. 

V.F: Vannak-e kedvenc illusztrátoraid?  

R.D: Jankovics Marcell népmese sorozatának illusztrációi már klasszikusnak számítanak. Nagyon kedvelem továbbá Würtz Ádám szürrealista grafikáit, Reich Károly lírai rajzait, továbbá Réber László leegyszerűsített, groteszk figuráit, amelyeket Lázár Ervin vagy Janikovszky Éva könyveiből ismerünk. Hincz Gyula grafikusművész színes világára Weöres Sándor könyveiben figyeltem fel. Csodálattal szemlélem továbbá, hogy milyen kiválóan illeszkednek Sajdik Ferenc humoros karikatúrái Csukás István Pom-pom meséihez. A kortárs alkotók közül pedig Szegedi Katalin, Nagy Norbert, Kürti Andrea, Maros Krisztina és Molnár Jacqueline munkái állnak közel hozzám. 

V.F: Ági a könyvében nehéz élethelyzetekről ír. Mit gondolsz, miért fontos, hogy a gyerekeknek ezekről is beszéljünk? 

R.D: Minden család életében vannak nehéz, sőt olykor megrázó események. A Porcicák meséi ezeket az élethelyzeteket boncolgatják: a szerelem, a születés, a betegség, a válás, a halál olyan témák, amelyek mindannyiunk életében jelen vannak. A gyerekeknek akkor teszünk jót, ha az életkoruknak és érdeklődésüknek megfelelően ezekről a témákról ugyanolyan természetességgel beszélünk, ahogyan minden másról. A titkolózás csak a szorongásukat fokozza, mert a gyerek úgyis megérzi, ha valami nincs rendben.  A mesék által egyedülálló módon férkőzhetünk a lelkükhöz. Olyan terápia ez, amely a nehéz élethelyzetek között is segít eligazodni, rendet tenni. A nagy veszteségeket így lehet átformálni, feldolgozni, és ez már nemcsak megnyugvást, hanem a későbbiekre nézve is valódi erőforrást jelentenek a kisgyermek életében.  

 

Fotó: Beszédes István (zEtna Kiadó) 

 

Visnyei Ferenc/Visó 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét