Mindenszentek és Halottak napjára – “Kívánom, hogy az a  láng, amely ott lobog ma és holnap és azután is a szívetekben,  sose aludjon ki!” – Visó

Képtalálat a következőre: „mindenszentek ünnepe”

Kedves Látogatóim, Drága Testvéreim!

A megemlékezés engem mindig egy olyan lelki állapotba sodor, amelyben nem szerepel tér, idő, ez a világ, benne ti, emberek.

… és patakok telnének meg a fáradt könnyeimmel… könyvespolcok roskadnának, ha regényeket írnék a szívemben helyet kapott embertestvéreimről, szeretteimről…

Ilyenkor megszűnik minden, és mindenki.

Most, amikor Mindenszentek napjáról írunk, illetve a Halottak napjáról, bizony kicsit egyedül érzem magam.

Egyedül … és mégsem teljesen …

… azonban tudom, ha visszatérek a jelenbe, akkor ismét észlelhetem kedves mosolyotokat, vagy vasszigorral felvértezett jellemeteket, lágy, vagy dörmögő hangotokat, egész LÉNYeteket, hiszen nélkületek én sem lehetnék kerek egész, nem kaphatnám tőletek a pofonokat, nem ölelhetnénk, csókolhatnánk egymást, nem várhatnék tőletek segítséget, nem vethetnétek a szememre: na, most nem jó fele mész, őrültséget csinálsz!  Ja, sokszor hiába, mert ugye nekem kell megtapasztalnom mindent, ahogyan mondani szoktam!

De most, ezekben a percekben is azt érzem, hogy megelevenednek azok a kedves emberek előttem, akik mindig velem voltak – és persze most, és mindörökké így is lesz! -, mindig valamiben segítettek, fogták kezemet, vagy egy tiszta tekintettel jobb belátásra bírtak, ha kicsit rosszalkodtam, mert netán nem akartam szót fogadni, mert ugye mindig mentem a magam feje után, vagy csak egyszerűen velem voltak, fizikai, szellemi, lelki valójukkal helyet kértek az életemben és én is adtam nekik magamat, úgy, ahogyan voltam.

Annyira vártam sokszor – szomjas voltam szavaikra, minden rezdülésükre -, hogy minden egyes pillanatomat megszépítsék, hogy a gyengeségeimben megerősítsenek, hogy a fáradt testem, lelkem ne süppedjen ennek a világnak a posványába, vagy csak mert kölcsönösen segíthettük egymást, így vagy úgy., ezek mindig azt súgták-búgták a fülembe: nem vagy egyedül, törődünk veled.

Igazából nem szeretem az ünnepeket, a kijelölt, agyoncsépelt, kipirosított napokat. Nekem minden egyes nap piros ünnep, nekem minden egyes nap az emlékezéssel van feltöltve. Mert minden egyes nap, minden egyes pillanata tartogat valami múltidéző kényszert, Kényszert, mert nem menekülhetek előlük – , de mondjuk nem is akarok -, mert akikre, amire emlékezni szoktam, mindig adnak valami pluszt a hétköznapjaimhoz, egyfajta belső megnyugvást, még akkor is, ha egy kicsit a sírás is fojtogat, mint most.

Számomra ezek a pillanatok nélkülözhetetlenek, mint ahogyan azok a pillanatok is, amikor visszatérek az emlékezés legmélyebb, legmagasztosabb világából, amikor a jelen minden fájó és szép csodájával megajándékoz: veletek, úgy, ahogyan vagytok!

Abban is biztos vagyok, hogy nemcsak az emlékezés napjain, hanem mindenkor velem vannak élők és holtak, és persze nem utolsósorban, és talán először: az Úr is.

Aki segít abban, hogy ne maradjak magamra, ne érezzem magam egyedül…

Képtalálat a következőre: „mindenszentek ünnepe”

… nem szeretném elengedni az Úr kezét…

…titkon abban bízom, hogy ti is melengetitek még sokáig elárvultnak hitt lelkem…

Drága Testvéreim!

Az emlékezés tüzét folyamatosan szítsátok, ne engedjétek csak pislákolni!

Kívánom, hogy az a  láng, amely ott lobog ma és holnap és azután is a szívetekben,  sose aludjon ki!

Kapcsolódó kép

Szeretettel kívánok nektek békés megemlékezést minden kedves hősötökre: szerettetekre, ismerősötökre, barátotokra, és azt is kívánom, hogy az év minden egyes napján így legyen!

Szeretettel és öleléssel:

Visnyei Ferenc/Visó

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll, fa, túra/szabadtéri, közeli és természet

Bozó Mónika Veronika – Hogy is van ez?

Képtalálat a következőre: „nyári kép”

Elmúlik a nyár…. Lassan beköszönt természetes körforgás okán az ősz. Sokan fellélegeznek, hiszen elmúlik  a meleg is és már nem lehet zokszót ejteni arra a “kibírhatatlan”hőségre.
Hiszen mégis kibírtuk….

Nem értem, nyáron miért nem természetes a hőség?
Igen,tudom,kemence mellett igencsak meg viseli az embert ez az évszak, de vajon erről mit tehet a nyár?Hiszen hamarabb létezett…
Emlékszem, gyermekkoromban tűzőnapon dolgoztunk, segítve szüleinket. Mégsem volt egy zokszavunk sem, pedig a por igencsak csípte testünk, melyet még a hömpölygő vízfolyam sem mosott le, amely a természetes vízkibocsájtásunkból fakadt.
Azzal foglalkoztunk, hogy jól csináljuk a dolgunk és nem az önsajnálat útvesztőjében töltöttük az időt, mely számomra igen értékes…  miért kell állandó panaszkodással eltékozolni?
Persze, sokan vannak, akik egészségileg veszélyeztetve vannak a meleg miatt, nem is róluk van szó….
Valaki elkezd kántálni…. és szinte mindenki folytatja…”Kibírhatatlan, mikor lesz már vége a nyárnak?”
Vajon mi szükség van erre?
Jön majd a tél, “zord,” megfagy minden…. még néha az ember is.
Sokan reszketve húzódnak  hideg elől a “jó meleg” szobába…. akik megtehetik… mégsem elég…
Nem értem én ezt…

És egyszer csak valaki elkezd kántálni…

Mikor lesz már nyár?

Képtalálat a következőre: „téli kép”

Desszert?

Képtalálat a következőre: „Levegő kép”

Heti egy-két alkalommal betérek Hódmezővásárhelyen egy  gyorsétterembe, hogy ebéd kerüljön az asztalra.

Sajnos 2019. 06. 29 -én, miután megrendeltem, kifizettem a 2 adag menüt, ott felejtettem a 2 db desszertet (puncskockát), amit a kiadós, jó ebéd mellé (elképesztően sós), egy kis édes is kerüljön, hogy megszépítse egy kicsit a pillanatainkat.

A legjobb Békebeli puncs szelet recept fotóval egyenesen a Receptneked.hu gyűjteményéből. Küldte: Gasztropajti

Nem így történt…

Visszamentem az üzletbe, köszöntem, ahogyan illik. Dolgozói részről semmi. Szóltam a diáklánynak, hogy itt hagytam 2 db sütit, erre kolléganője, a vörös hajú hölgy úgy felmordult s olyan hangnemben rám förmedt, hogy megszólalni sem tudtam a meglepetéstől, pedig nem igazán szoktam senkire sem ráhagyni az ilyen viselkedést.

Zenész is vagyok s a nagyon hamis, disszonáns hangok annyira sértik a fülemet, hogy ezt nem hagyhatom szó nélkül.

Ez a “Majd mindjárt!” felért egy olyan kiáltással, amelynek az volt az üzenete, hogy “Mi a francért jössz ide, miért zavarsz, nem látod, hogy dolgom van?”

Hiába köszöntem meg neki fáradozását – miután elővett két puncskockát, és becsomagolta – a vérlázító, bicskanyitogató hangnemét hallván is, én még mindig kedvesen elköszöntem – s persze a válasz: se köszönés, semmi volt.

De mégis: a méla undor, a nagyon lekezelő, lenéző, megvető arckifejezés, amely annak szól, aki útban van, nemkívánatos, csupán csak levegő…

Kérem szépen!

Nem csak vendégnek tartom magam, hanem embernek, érző embernek, aki figyel a rezgésekre, figyel a hangokra, figyel a mimikára, meg mindenre, amelyek emberré tesznek egy embert!

Ez a viselkedés nem üzletbe való, ahol emberekkel kell bánni, mert ilyen ember nem kerülhet emberek közé!

Menjen oda dolgozni, ahol állatokkal vagy tárgyakkal kell foglalkoznia.

Bár azt gondolom, hogy az állatok sem bírnák hosszútávon elviselni egy ilyen embernek a szúrós tekintetét, elképesztően ideges, gőgös jellemét, inkább belemarnának, hogy felébresszék: “Hahó, én is élőkény vagyok ám, nemcsak Te!”

Sőt, talán még a tárgyak is “fellázadnának”, mert a szavak, amelyek elhagyják ennek a hölgynek az ajkait, a tekintetek, amelyek beléjük marnak, arra késztetnék “őket” is, hogy elhagyják ama teret, amelyben ilyen emberek tartózkodnak…

Nem kívánom neki, hogy az állatok belemarjanak, nem kívánom azt sem, hogy a tárgyak “fellázadjanak” és azt sem, hogy embertársaitól pofonokat kapjon, de az biztos, hogy azt kapja, amit Ő is ad.

Nincs mese, tudomásul kell venni, hogy a ki nem mondott szavaknak is, a gondolatoknak, a cselekedeteinknek igenis súlya van!

Felelősséggel kell lennünk mások, és persze magunk, MAGunk iránt is, mert a bumeráng-effektus működik ám s ez alól senki sem lehet kivétel!

Lelkem mélyén megbocsátottam neki!

Bízom benne, hogy Ő is magának!

Képek forrássa. PécsMa/hu.pinterest.com/pin

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll és közeliVisnyei Ferenc/Visó

Képzeld el, hogy egy reggel arra ébredsz, hogy az életed egy idegen országba került…

Képzeld el, hogy 1920. június 4-e van, és reggel arra ébredsz, hogy az ágyad, a házad, a kerted, a falud, egy idegen országba került. Kimész az udvarra, valójában ugyanazt a dombot látod, ugyanúgy csiripelnek a madarak, az utcán ugyanazok a palócok jönnek szembe veled, a véreid… Látszólag semmi nem változott, nem is érted igazán.

Aztán jönnek a városból a faludba. Azok jönnek, akiket ismersz, hiszen a vásártéren, a losonci Búza téren ők is vettek az árudból mindig. Ropogós, Ipoly menti káposzta, paprika…dicsérték mindig, törve a magyart.

Akkor barátságosak voltak. Most már nem azok. Leveszik a falutáblát és átnevezik a faludat.

Holnaptól nem Rimóc, vagy Hollókő, vagy Ipolytarnóc a falud neve, hanem például Rimóc helyett Jánosíkovo (mint ahogyan lett Párkányból Stúrovo), vagy Hollókő helyett Krkavec nad Kamenyom, Ipolytarnóc helyett meg Ipelyszká Nová Vesz.

Még viccesnek is mondanád, de amikor a városiak kiragasztanak egy fehér lapot a kocsma falára, akkor az már nem tréfa. Felhívás van a nagy fehér papíron.

Ha megtagadod a magyarságod, és holnaptól szlovák leszel, akkor megkönyörülnek rajtad. Ha nem, akkor felpakolnak marhavagonokba és elvisznek Csehországba rabszolgamunkára.
Képzeld el, hogy te megtagadod.

Képzeld el, hogy másnap már utazol a hidegben a vasúton a marhavagonban és a beteg nagymamád útközben meghal a vagonban, és még eltemetni sem tudod.

Valamelyik állomáson, félúton ki kell tenned a kővé fagyott nagymama testét és a vonat megy tovább. Képzeld el, hogy azóta sem tudod, hová temették a nagymamádat. Csak az emléke marad…a friss meleg tej, amit kiöntött a bögrédbe, mielőtt iskolába indultál.
Képzeld el, hogy így viszik el a szomszédodat és te is rettegsz, hogy mi jöhet még…

Képzeld el, hogy kissé több a vagyonod, mint a többségnek. Nagygazda vagy. A városiak szemet vetnek a vagyonodra és azt mondják neked, pakolj magyar! Pakolj innen! Mától ez nem a te házad, nem a te hazád. „My sme tu doma!” – kiabálják a magyaroknak, azaz, Mi vagyunk itthon! Mi parancsolunk, tehát ti takarodjatok, az Ipolyon túlra, Magyarországra!
Képzeld el, hogy ez megtörténhetett volna a te családoddal is.

Részlet Kucsera Márta, egykori kalondai lakos „Családi történet” című könyvéből:

„Losoncra kellett bevinnünk az ingóságainkat, mert ott vagonírozták be a kitelepített családokat, a vasútállomáson. Másnap 7 óra körül elindult velünk a szerelvény. Kértük a mozdonyvezetőt, hogy a kalondai állomásnál majd lassítson. Hát egy pillanat volt az egész. Csak annyit láttunk, hogy az egész állomás tele volt emberekkel a faluból, és mindenki fehér zsebkendőt lengetett. A vagonajtó olyan 20 centire volt nyitva, nagymama térdelt a padlón, anyuék és mi fölötte álltunk… Aztán eltűnt az állomás, a falu és mi csak zokogtunk…”

Képzeld el, hogy tilos magyarul beszélned a szülőföldeden. Bűnös vagy! Te és a családod, a falud, a szomszéd falu is. Kollektíven bűnösök vagytok, mert magyarok vagytok. Mert csak!

Képzeld el, hogy már 1968 van. Szocialista forradalom van Csehszlovákiában, szabadabb lehetsz te is egy kicsit, de Losoncon is szabadabbak lehetnek az anno, fehér lapokat kiragasztók felnőtt gyerekei is, és nagy szlovák szabadságukban elkapják azokat, akik magyarul szólnak a losonci utcán, vagy a kocsmában. Lefogják, kopaszra nyírják, megverik és megalázzák őket a szlovákok.

Képzeld el, hogy már 1989 van. Újra csak forradalom, és újra csak szabadság! Szabadabb lehetsz te is! De szabadabbak lehetnek az anno fehér lapokat kiragasztók unokái is, és nagy, szlovák szabadságukban ellened uszítanak, mert magyar vagy és mert még mindig itt vagy!

És államot szerveznek maguknak, amiben neked nincs helyed! Megtűrt vagy, másodrendű, leszűkített jogokkal. Elviselnek.

És te szervezkedsz, hogy védd magad, de képzeld el, hogy a legjobb barátod már feladja. Már nem akar tovább magyar lenni. Szlovák lesz. Nem akar harcolni egész életében, hiszen azt sem tudja, hogy hol a dédnagymamája sírja. Nem is ismeri már a Magyarországra deportált családtagjait, egykori rokonait sem.

Átgondolta, és úgy döntött, hogy már nem éri meg tovább magyarnak lenni. Nagy rajta a nyomás a munkahelyén is. Gúnyolják, lenézik. Döntött: szlovák lesz. A kisfia is. Aki majd szlovák történelemkönyvből tanulja, hogy a barbár magyarok ezer évig elnyomták a galamblelkű ősszlovákokat.

Képzeld el, hogy egy szép napon a saját udvarodban ez a gyerek majd azt mondja neked: kurva magyar.

Igen, mert ezt plántálták az agyába. Pici adagokban, de módszeresen. Képzeld el, hogy görcsbe rándul a gyomrod, mert ő a gyerekkori barátod fia, a csehországi sínek mellett valahol elhantolt nagymama ükunokája.

***

Képzeld el, hogy ez történik velünk, határon túli, felvidéki magyarokkal már 1920 óta.
Képzeld el, hogy ez veled is megtörténhetett volna, hiszen mi az a pár centiméter a térképen, egy falu ide, egy város oda… Képzeld hát el, hogy ez az életünk.

Nem, nem látszik rajtunk sem seb, sem betegség. Látszólag jól megvagyunk, egészségesen, vidáman, sokszor együtt veletek, itthon, vagy nálunk, otthon.

De tudnotok kell, hogy betegek vagyunk.

Leprásak! Az élő hús rohad le rólunk már 99 éve, leesik a mutatóujjunk, a fülünk, és irtózatos lelki kínok között fogy el a nemzettestünk.

1920-ban több mint egymillió magyar került az akkori Csehszlovákiába. Mára 450 ezren maradtunk. A többi, mind-mind lerohadt, elhalt bűzös húsdarabként végezte. Ezt hívja a lelketlen statisztika nemzetváltásnak, vagy asszimilációnak.

És most ne képzelődj, most nézz ránk!
Mi még itt vagyunk, mert hívtatok.
Ti, anyaországi magyarok, akik 2010 óta fogjátok a kezünk.

Nem mint esendő, szerencsétlen betegnek, hanem mint társnak, testvérnek.
Határtalanul azon dolgoztok, hogy megmaradjunk. Testvértelepülések láncolata, határon átnyúló együttműködések sora, vállalkozóinknak, magyar szervezeteinknek az anyaországból való támogatások százai bizonyítják, hogy fontos a számotokra a megmaradásunk.

De tudnotok kell, hogy mi sem vagyunk restek. Több tízezer felvidéki magyar vállal munkát Magyarországon, gyarapítja a Kismagyarország gazdaságát. Ezt azoknak üzenjük, akik azt kiabálják, hogy milyen jogon támogatja a Magyar Kormány ennyire intenzíven a határon túli magyarságot. Bár nekik üzenni bármit is fölösleges, számukra mi mindig is idegenek leszünk.

Ezért is elemi érdekünk a magunkfajtáknak, hogy határtalanul összefogjunk, mert meg kell őriznünk azt a nemzeti egységet, amely 2010 óta egyre erősebb. Meg kell fognunk egymás kezét, határon át, hogy érezzük – mi palócok különösképpen –, hogy egy vérből vagyunk.

Tavaly ilyenkor felállítottuk azt a keresztet a Kalonda – Ipolytarnóc határon, amelyet 75 településről adományozott faanyagból ácsoltunk össze. A 75 darab fából 71 darab palócföldi és a Kárpát-hazából, 4 darab pedig kanadai és a svédországi magyaroktól, illetve szicíliai és galíciai testvértelepüléseinktől való.

Rengeteg szalagot lenget rajta most is a nyári szél… Az a hely – mint ez is itt –, egy szimbolikus emlékhely, ugyanis attól a helytől, ahol a kereszt áll, lett 1920-ban elválasztó határfolyó az Ipoly, és ott haladt át a vasúton az a szerelvény is, amelynek ajtajában zokogtak a Losonc környéki falvakból kitelepített palócok.

Ehhez a kereszthez, a határra hívunk nagy szeretettel újra benneteket július 19-én, péntek délutánra, hogy egy olyan élőláncot alkossunk Kalonda és Ipolytarnóc között, amely egy erős és látványos szimbóluma lesz az összefogásunknak. Tavaly több mint 500-an állították a keresztet a helyszínen, az idén több ezren leszünk Kalondán, és arra kérlek, biztatlak benneteket, hogy támogassátok a palócok élőláncát a határon, mert szükségesek az olyan rendezvények, amelyek biztatást adnak a határ menti kis falvakban egyre csak fogyó magyaroknak, hogy igenis, még mindig sokan vagyunk és közösen erősek és sikeresek vagyunk!

A képzelőerő gondolatokat szül, és a gondolat, kellő tenni akarással párosulva megelevenedik.

Végezetül hát képzeld el, hogy a történelem nem ért véget és igaz, amit a költő leírt, miszerint „a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint”.

Képzeld el, hogy mindez nem is képzelgés, hanem valóság. A mi közös, palóc-magyar életünk, itt a Kárpát-hazában, amely a mi közös jövőnk!

Köszönöm, hogy együtt emlékezhettünk veletek, önökkel.

(Elhangzott a salgótarjáni trianoni megemlékezésen, 2019. június 4-én)

Az első szlovákiai magyar hírportál

Trianontól a Magyar Szabadság Napjáig – “Értelmezzük úgy a függetlenséget és a szabadságot, ahogyan kell, és ne csak értelmezzük, gyakoroljuk is!”

Kedves Testvéreim!

Trianontól a Magyar Szabadság Napjáig

Azt gondolom, hogy a júniusi magyar jeles ünnepeink között van több is, amelyek számomra nem ünnepeket jelölnek, hanem tragédiákat sulykolnak, tonnányi terhet rám rakva és bizony nem örömkönnyeket hullajtok! Így a „békepaktum” ünnepe, a Független Magyarország Napja, illetve a Magyar Szabadság Napja sem az. Nézzük csak sorjában!

Képtalálat a következőre: „nagy magyarország képek”

Milyen nap az, amelyiken a győztes hatalmak egy országot, egy nemzetet hasítottak darabokra? Legnagyobb tragédiánk a történelem során!

Nem gondolom, hogy az ünnep szó megfelelő erre a gyászos napra! A megemlékezés azonban fontos feladata az utókornak, annak a nemzedéknek, amelyik egy jobb jövő reményének a napját szeretné ünnepelni!

Nem tudom hogyan élhették meg 99 évvel ezelőtt Magyar Testvéreim azt a napot, amikor egy olyan paktumot írt alá a magyar kormány képviseletében Bernárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd a versailles-i Nagy-Trianaon Palotában, amely nemzetünk legnagyobb veszteségét jelentette.

Nem tudom, hogy mit érezhettek azok, akiket – családokat, rokonokat, ismerősöket, barátokat is – elszakítottak egymástól?

Nem tudom, hogy mit érezhettek a győztes hatalmak képviselői, amikor rákényszerítették a magyarságot arra, hogy megdöntsék a magyar egységet, a magyarságot totálisan megsemmisítse, élve eltemesse, helyesebben: kivégezze?

Mert nem gondolok mást, mint azt, hogy minket akkor kivégeztek.

Elvették azt, ami a legszentebb dolgok egyike: nemes földjeinket, amelyeken apáink vére, verítéke is csordogált, azt a földet, amely a bölcsőnket jelentette, és nem biztos, hogy a sírunk is az lesz!

Elszakítottak egymástól bennünket, hogy megtörjenek, megnyomorítsanak lelkileg is. Nem volt elég számukra az, hogy a földjeink révén hatalmas kincseinket bitorolják. Nem, nekik nem volt elég semmi!

Egyszerűen nem találok megfelelő szavakat arra, hogy ez egy olyan paktum volt, amely egy nemzetnek a teljes jövőjét megpecsételte.

Nincs okom ünnepelni ezen a napon, mert ez a békediktátum több mint igazságtalan, több mint aránytalan büntetés, amivel valójában teljesen szétmarcangoltak bennünket a győztes hatalmak.

Nincs okom ünnepelni, mert – hiába lett 2010. június 04-től a Nemzeti Összetartozás Napja-, pont ezt nem látom mostanában megvalósulni. Hiába kezdeményezte a FIDESZ-KDNP azt, hogy törvénybe iktassák!

A gyászt, nemzetünk legnagyobb tragédiáját nem lehet csak úgy, különböző címkékkel illetni, csakhogy megmutassuk a világnak – na, milyen jó fejek vagyunk, tudunk ünnepelni, tudunk emlékzeni – , a határon túli magyarságnak, hogy mi veletek vagyunk!

Őszintén: pedig nagyon üdvözülve fogadtam a törvényjavaslatot, azonban, már a kihirdetés napján nem éreztem igaznak ezt az elnevezést: Nemzeti Összetartozás Napja!

Miért is?

Az MSZP nem fogadta el ezt a javaslatot, míg az LMP-ben sokan tartózkodtak a szavazástól, csak a JOBBIK állt be a FIDESZ-KDNP mellé.

Tehát: nem volt ebben sem egységes a parlament döntése!

Miről is beszélünk? Nemzeti összetartozásról? Miféle nemzeti összetartozás az, ahol és amikor a hatalom, illetve a parlamenti pártok – kivétel nélkül – pont az ellenkezőjét teszik?

Mennyire hiteles ez a törvény? (A többiről most nem is beszélek!)

Mennyire szolgálja az egységet ebben a széthullani látszó csonka honban, illetve az elcsatolt területeken?

Annyira szívemhez, lelkemhez éreztem ezt a törvényt, és el kellett rontaniuk nekik!

Nézzük a Magyar Függetlenség Napját!

Hű, kiráz a hideg, amikor belegondolok, mit is jelent számomra ez a szó: függetlenség.

Nem volt elég az első világháború, majd következménye Trianon, jött a következő átok: a második világháború, és bizony a nagy szovjet megszállása hazánknak!

Nesze neked, Magyar! Miért kell neked mindig beleütni az orrodat a külpolitikába, más nemzetek dolgaiba? Miért kell neked állandóan az igazadat keresned? Miért akarsz nyomot hagyni a világtörténelemben?

Magyar virtus, magyar mentalitás, magyar önbecsülés!

Az Országgyűlés 2001. május 8-án fogadta el a 2001. évi XVII. törvényt az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról, amely június 19-ét nemzeti függetlenség emléknapjává, június utolsó szombatját pedig a magyar szabadság napjává.

Mekkora öröm volt sokunknak, amikor végre az utolsó szovjet katona is elhagyta az országunkat, mekkora élmény volt, amikor a cinikus Viktor Silov altábornagy – még ha nagyképűen is, de – távozott fekete volgájával!

Úgy hittük és éreztük, hogy 1991. június 19-től fellélegezhetünk, eltakarodtak a szovjetek, hogy a szabadság nemcsak álom számunkra!

Miért érzem mégis ma, hogy ugyan külsőleg megtörtént az, amit a magyarjaink akartak: a szovjet megszállásunk megszűnt, viszont nyomokban ott van nemcsak a több mint negyven évnek a hozadéka, lenyomata, hanem az új megszállás réme is, amely egyre durvább méreteket kezd ölteni.

Miről is beszélek? Arról, hogy saját kormányaink, vezető politikusaink, akik arra esküdtek fel, hogy ezt a népet, ezt az országot a lehető legjobb tudásuk, képességük szerint irányítják és felemeljék, nem látszik megvalósulni!

Sajnos arra vetemednek, hogy lelkileg és testileg is megnyomorítsanak, arra szánták el magukat – ismét külső nyomásra, vagy saját akaratukból teszik? -, hogy elárulják saját népüket, elárulják a drága hazánkat!

A baloldal meg asszisztál hozzá! Szememben ők is nemzetellenes politikát folytatnak, nem minket szolgálnak!

Amikor az MSZP volt hatalmon, ők sem voltak különbek a jelenlegi hatalmi éránál.

Azonban most, amit ez a kormány tesz – arra hivatkozva, hogy a többség hatalmazta fel őket -, az már több mint gyalázatos, az már vérlázító!

Folyik továbbra is a megszállás, csak egy kicsit másféleképpen, vagyis: a kormány szállja meg saját népét!

Nem beszélve arról, hogy a legnagyobb fegyverüket vetik be.

A lélek megnyomorítása, az ellehetetlenítés, a megfélemlítés, a fenyegetés, az elüldözés ebből a hazából: ezek fontosak számukra, meg a hatalmuk megtartása, megszilárdítása, nem a haza!

Hogyan lehet úgy tiszta fejjel, tiszta szívvel, lélekkel, egyenes derékkal ünnepelnünk a függetlenségünket, a szabadságunkat, amikor maguk a törvényhozók szabnak gátat annak, hogy szabad hazában éljünk boldogan?

Azt gondolom, hogy a magyar népet saját kormánya végzi ki, élve eltemeti!

Magyarok, ébredjetek!

Ne engedjük, hogy a zsarnokság, az autoriter kormány megszálljon minket, ne engedjük, hogy őseink harcai hiábavalóan feledésbe merüljenek, ne engedjük, hogy ismét évtizedekre bebetonozza magát a félelem, a tespedés, a kilátástalanság réme, ne engedjük, hogy elárulják ezt a hont!

A szabadság nem azt jelenti, hogy mit szeretnék, mit akarok tenni, hanem azt, hogy mit nem!

Értelmezzük úgy a függetlenséget és a szabadságot, ahogyan kell, és ne csak értelmezzük, gyakoroljuk is!

Kívánom, hogy a szeretet lánca kovácsoljon össze bennünket, bárhol is éljünk, földünk bármely pontján és tényleg az összetartozás adjon erőt mindennapjainkban!

Kép: Nagy Magyarország Klub – Network.hu

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll és közeliVisnyei Ferenc/Visó

Két dolog van amit nem értek…

Írta: Kincses Márta 

Két dolog van amit nem értek…

Képtalálat a következőre: „játszótér”

Gyakorló nagymamaként sokszor megfordultam már különböző játszótereken, múlatva az időt egy-két vagy három-négy kis unokával. Szeretem a gyerekzsivajt, szeretem önfeledt játékukat csendesen szemlélni, vagy éppen rájönni mit is tud még a kedves, amit addig nem láttam.Szeretek társként palincsozni, netán a hinta mögött tolóerőt legyőzni, vagy ha még engem is elbír, kicsit hintázni is.
Szeretek ott eszmét cserélni gyakorló anyukákkal, nagymamákkal, sőt miként utóbb észrevettem- egyre többször- nagypapákkal is.Jó kimozdulni, levegőzni, vicceseket hallgatni a kicsiktől, s örülni a homokfiguráknak- már ha nem tapossák el szándékosan a nagyobbak, a nehéz munkával létrehozott alkotást.
Van “szívbarát” játszótér műfüves aljzattal, vagy apró kavicsággyal, modern játékeszközökkel, vagy túl modernekkel, melyeket gyakorlatilag használni nem lehet, pláne a gyermek nem használhatja egyedül. Lejtős, biztonsági kapaszkodó nélküli, vagy éppen csak túl veszélyes. És van még “átkosbeli” játszótér, ahol az aljzat legtöbbször beton, vagy a puszta föld. A használati eszközök elkopottak, hinták nyikorognak, félig lógnak, mert egyik tartóláncát már régen leszakították,legtöbb helyen már a nem uniós előírásoknak sem felelnek meg a még mindig használatban lévő, gyermekdühöngő felszerelések.
A két ellentétes kort tükröző játszóterekben azonban közös, hogy folyóvizes kút szinte sehol sincs, mobil WC-ről, meg ne is álmodjunk. Éppen ezért bokorszükség esetére papirzsepikkel, törlőkendőkkel, vizes flakonokkal indulunk gyakorlott “túrázóként”.
Igaz, kellene még egy napernyő. Jó nagy, hogy aláférjünk mindannyian. Ugyanis egy nagyon klassz tulajdonsága mindegyiknek van: nincs árnyékos. A tűző nap sugara beborít minden játékot. Nem csak felmelegszik és ezért hasznavehetetlen a csúszda, de meg is sérthetik magukat a forró felülettel. Kis fejüket pedig óvni kell a napszúrás elől- s már nem is olyan önfeledt a játék. Nem tudunk belefeledkezni, mert sokkal nagyobb a koncentrálás az egészség megóvására.
A legutóbb átadottnál építkezés előtti tereprendezés során szaporán kivágták az árnyat, hűst adandó száz éves fákat, hogy átadják helyüket a szemre kívánatos, ámde felnőtt által ki nem próbált,- csak megálmodott-játékszereknek.
Azért örülünk, mert legalább gondoltak gyermekeinkre. Igaz, a pihenőpadok számát tekintve ránk, kísérőkre nem. Huszonöt-harminc gyermeket befogadó területre kettő ősrégi padot hagytak meg, melynek támlája sincs már. Sebaj, állni tudunk, vagy gyorsan kihasználjuk, ha valaki feláll a padról, vagy rakoncátlan gyermeke segítségére siet és lehuppanunk a helyére. Inni iszunk a hozott vizes palackunkból, enni eszünk a madárlátta ropiból, s ha jön a szükség… Megcélzunk egy véletlenül ki nem vágott bokrot, faderekat s ágáló tekinteteket semmibe véve mögé kucorodunk a gyermekkel.
Kinek jó ez így??
 
 
 

Kép forrása:
Rönkbútor Shop

 A felvidéki magyarság stációi – avagy keresztre feszítésünk története

A közel száz éve szülőföldjén „hontalanként” élő magyarság kálváriája jutott eszembe a nagyhéten, a feltámadás ünnepére várva. Azokra a felmenőimre gondoltam, akik még a Monarchia idején születtek, éltek – s ugyanazon a földön, de már egy teljesen idegen országban haltak…

 „Mert ők tartják el ezt a földet, drága halottaim”

(Ratkó József)

Tőlük örökségbe kaptuk a szülőföldet, de sajnos a Hazát már nem. Mert azt tőlük is elvették, illetve kitiltották őket hazájukból, megkérdezés nélkül. 1920-ban brutálisan, kegyetlenül, igazságtalanul húzták meg az új határt. Ez volt a megalázás első stációja.

Lelkek omlottak össze, de éltek tovább, dolgoztak látástól-vakulásig, családot alapítottak, és hittek Istenükben.

A megalázás második stációja: újra talpra állni, megmaradni a szülőföldön, idegen hatalom, idegen uralom alatt – mégis reményben, hitben.

A második világégés borzalmai a megalázás harmadik stációját hozták életükbe. Hazát lelve ugyan rengeteg sírással, veszteséggel, gyötrelemmel, szenvedéssel cipelték keresztjüket a hegyre, melyen nem tudták, ha egyáltalán felérnek, mi vár rájuk.

A megalázás negyedik stációja a „volt Hazám, de újra nincs” megélése.

Az ágyúk ugyan elhallgattak, ám jött az addiginál borzalmasabb időszak, amikor állati módon hurcolták el őseinket otthonaikból, marhavagonokba zsúfolva őket. És sokakat, akik itthon maradtak, kényszerítették előbb nyelvüktől, majd az ötvenes évek után hitüktől is megválni.

Anyáink, apáink összeszorított foggal, és megkeseredett szívvel, de hittel és reménnyel tűrték az új megpróbáltatást. Újra és megint a szülőföldjükön, de idegen hazában építették házaikat, családjukat, nemzették gyermekeiket.

A megalázás ötödik stációja a megmaradt vagyonkájuk, házuk, földjük, termelőeszközeik elrablása volt. Amikor padlásaikat lesöpörték az idegen hatalmasok, vagy a közülük valók, akiket már megtörtek. Ekkor született meg bennük a dac, a gyűlölet.

A „mindenki egyformán fog élni” szlogen sokakkal elhitette, hogy majd a közösben jó lesz. Ezek a mi szüleink voltak, akik már kezdtek úgy gondolkodni, hogy az ő gyerekük ne szenvedjen annyit, „érvényesüljön”, tanuljon, „ne túrja a földet”. Az „itt élünk, meg kell tanulni az államnyelvet” jegyében sokan szlovák iskolába adták gyermekeiket. Ez volt a megalázás hatodik stációja – amikor a lelki és szellemi halál felé vitt a keresztút.

Akikben még maradt kitartás, és a hagyományok tisztelete, azoknak a hetedik stáció a lelki és szellemi üldözést jelentette. Egyre jobban kialakult a kisebbség-érzés, a tudat, hogy nem vagyok egyenrangú, ha nem tanulom meg az állam nyelvét, nem illek ebbe a társadalomba, ha nem vallom magam szlováknak. A népszámlálásoknál keveredett a nemzet és anyanyelv fogalma, s ez a zavar az agyakban is gyökeret vert. Közben küzdöttek az anyanyelv, az iskolák, a kultúránk megmaradásáért, továbbéltetéséért.

Az új reményt a bársonyosnak nevezett fordulat adta volna, de ekkor már feltűntek (igaz mindig voltak) a júdások, a két úr szolgái…

A megalázás nyolcadik stációját hozták a nemzeti pártok rendeletei, intézkedései, ezek értelmében különféle módszerekkel igyekeztek ellehetetleníteni bennünket.

A megalázás kilencedik stációja már egy hitében, lelkében megroggyant nemzedéket érint. Gyermekeinkben, unokáinkban az elmúlt évtizedek során egyre csökkent a megtartó erő, kitartás, hit, dac, remény. Mert az előző évtizedek olyan szellemi terrortámadásokkal ölték ki még a csíráját is az egykori erkölcsi normáknak, hogy ma egy megroggyant nemzedék vívja harcát a szülőföldjén, és a megbolydult, őrült világban.

Most már csak az a kérdés, hogy a megalázás utolsó négy stációján gyermekeink, unokáink végigviszik-e a keresztet, vagy elesnek alatta. Nyújtjuk–e Veronika kendőjét, a nép, az Isten adta nép Barrabást fog-e kiáltani, lesznek-e kitartó latrok mellettük, vagy hagyjuk, hogy keresztre feszítsenek bennünket?

Krisztust keresztre feszítették, meghalt értünk a keresztfán, majd harmadnapon feltámadt. Nekünk lesz-e feltámadásunk, még a Golgota előtt, vagy elpusztulunk?

A cikk eredetileg a felvidek.ma oldalon jelent meg.

Az első szlovákiai magyar hírportál

Megbocsátunk, ha kéritek – gondolatok a Felvidékről kitelepítettek emléknapján

Hetvenkét esztendővel ezelőtt e napon indult a szülőföldjükről elüldözött felvidéki magyarokat szállító első vonatszerelvény Magyarországra. Április 12-e ezért a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja. Vagy – hiszen a történelemben minden relatív – az etnikailag tiszta  (Cseh)Szlovákia ünnepnapja…

A második világháború sötét, mindent elnyelő mocsarából ismét felszínre bukkanó Csehszlovákia urai nem aludták át a vészterhes éveket: mindent ellestek az osztrák mestertől, amit csak a népirtásról tudni érdemes.

És így történhetett, hogy zsenge állami léte ellenére a régi-új „haza” a legváltozatosabb módszerekkel kísérelte meg újra és újra valóra váltani a nagy álmot: az etnikailag tiszta – egész pontosan: magyaroktól megtisztított – Csehszlovákia létrehozását. Kitelepítések, lakosságcsere, reszlovakizáció – mind arról szólt, hogy a történet e tájon nélkülünk folytatódjék tovább.

S hogy múlt és jelen mily szorosan kapaszkodik egymásba, azt jól jelzi a szlovák részről hivatalosan soha el nem hangzott bocsánatkérés, soha meg nem történt jóvátétel, ellenben itt van az annál valóságosabb parlamenti határozat a Beneš-dekrétumok megerősítéséről.

Valójában nem is emléknap kéne hogy legyen a mai, hiszen emlékezni arra lehet, ami elmúlt. A magyarság felszámolására irányuló törekvés (amelynek egyik eleme csupán a kitelepítés) azonban máig él, mindössze a módszerek finomodtak.

Ma már nem fizikai létünkben akarnak megsemmisíteni, hanem nemzeti önazonosságunk elemeit kísérlik meg aláásni, elpusztítani

– de ezt aztán folyamatosan, megállás (és pártszínekre való tekintet) nélkül. Ha jobboldali kormány, akkor a magyarságot felszalámizó közigazgatás. Ha baloldali, akkor dekrétumok megerősítése, állampolgárságtól történő megfosztás, nemzeti jelképek használatának betiltása.

Ez minden, csak nem a két nép békés együttélésének, mi több: szövetségének (amelyre pedig oly nagy szükség volna!) megalapozása, amelyről az április 12-ét emléknappá nyilvánító országgyűlési határozat (86/2012 (XII. 7.) indoklása is szól:

A csehszlovákiai magyarokat a kollektív bűnösségükre hivatkozva megfosztották állampolgárságuktól, vagyonuktól, kultúrájuktól, kiűzték szülőföldjükről, kényszermunkára deportálták, megtiltották anyanyelvük használatát. A beneši dekrétumok ma is ható következményei mérgezik a szlovák és a magyar nép együttélését. A megbékélési folyamathoz hozzájárulhat, hogy a felvidéki magyarság II. világháború utáni jogfosztása, s annak következményei a parlament napirendjére kerülnek.”

Tegyük hozzá: elsősorban a szlovák parlament napirendjére. Az őszinte megbékélés és barátság egy bocsánatkéréssel indul, jóvátétellel folytatódik és a kinyújtott kéz elfogadásával, megszorításával zárul. Mi készen állunk…

De addig is: emlékezünk, nem felejtünk.

A cikik eredetileg a felvidek.ma weboldalon jelent meg.

Megjegyzem – A téma a piacon hever – Nem jópofa – nem jó ko(f)ma – kéz- és közjáték a hódmezővásárhelyi piacon

A téma a piacon hever

Képtalálat a következőre: „alma” 

Nem jópofa – nem jó ko(f)ma – kéz- és közjáték a hódmezővásárhelyi piacon

Ma egy kofa (nem nő, hanem férfi, régebben kizárólagosan a nők, asszonyok voltak a kofák – Kiss Lajos néprajztudós nyomán) a hódmezővásárhelyi piacon bizony nem volt jópofa, de kofa semmiképp, de nevezzem most ko(f)mának.

A piac középső bejáratánál, közvetlenül balról az első standon árulta, nem portékáit, hanem magáról a szegénységi bizonyítványt. No, nem azért, mert nem fogadta a köszönésemet, mert ez már számomra egyáltalán nem meglepő, hanem bizony más módszert alkalmazva csúfolta meg az igazi kofák hírnevét.

Ugyan ez a nem igazán jó ko(f)ma, nem a „Van, aki mint egy szemtelen kofa Rohadt gyümölcsét lármásan dicséri.” (Berzsenyi Dániel) – módszert vetette be, mint inkább gyakorlatiasan értésemre adta, hogy ne fogdossam az almáit, majd ő ezt megteszi helyettem. Három gyönyörűnek látszó almát vettem ki az egyik műanyag ládájából,  egyből bele is raktam a ko(f)ma által elővett zöld színű szatyorba. Ezt még engedte, érdekes módon.

Több sem kellett neki, mert azon nyomban kivette a már a szatyor alján megpihent almáimat, és berakta a ládájába, miközben abból kettő darabot kiszemelt, kicsikét sápadtabbnak, betegebbnek, kisebbnek tűnő almát, majd belehelyezte a szatyorba.

Micsoda kézjáték volt ez a közjáték! Mindkettőnk részéről.

Kicsit elgondolkodtam a meglepetéstől, majd mondtam neki, hogy ezt nem értem. Miért tette ezt velem? Semmi válasz nem érkezett tőle, majd otthagytam felbolydulva a pofát.

Csúnya pofát vágtam, nem tagadom, de ő csak vigyorgott kajánul. Micsoda pofája volt! Jó, persze, tudom, hogy csak a lónak van pofája!

Néhány másodperc múlva visszamentem, s megkérdeztem tőle, hogy akkor ő miért nem használ nejlon kesztyűt, ha esetleg a fertőzés miatt nem engedi a vevőit kézzel hozzányúlni a portékáihoz.

Egy jópofa vásárló meg azt mondta, hogy rá kell mutatni az almára és az árus kiveszi. Hmm. Lehet benne valami. Én azonban eddig, bármikor is vásároltam piacon vagy áruházban zöldséget, gyümölcsöt, mindig megtapogattam (de más terméket is lemeózom), pontosan azért, hogy ne poshadt, beteges árut vegyek meg. Persze, lehet benne valami, amiért a ko(f)ma nem engedte, hogy hozzányúljak portékáihoz, de nem értem, hogy miért mondta azt, hogy igazam van? Mert megemlítettem neki, hogy soha, senki, egyik árus sem tett ilyet velem, ő meg gátlástalanul megfogdossa portékáit, kesztyű nélkül.  „Igaza van, igaza van!” – szajkózta cseppet sem barátságosan.

Hát, bizonyos, hogy az ilyen ko(f)ma nem öregbíti a kofák hírnevét, legjobb lenne, ha beszállna – és magába is szállhatna, meg leszállhatna a magas lóról -, az autójába, abba a papírszervizes monstrumba, az áruival együtt, és elgondolkodna azon, hogy milyen is egy jó kofa, még ha nem is válik jópofává.

Visszafelé menet láttam, hogy szinte alig fogyott portékáiból.

Az is lehet, hogy csak egy alkalmazott, akinek semmi érdeke a minél több áru eladása?  Így is, úgy is megkapja a pénzét. De ő biztosan nem éri meg a pénzét!

Ennek a szemléletnek – akár ő a gazda, akár nem – viszont előbb-utóbb az lesz az ára, hogy rárohad a portékája, aztán meg válogathatja, kesztyűvel vagy anélkül a rohadtakat, bár akkor már mindet öntheti a disznóknak prédaként.

Az alma nem esik messze a ko(f)ájától, mármint a rossz alma…

Most én sem vagyok egy jópofa az biztos… de nem vagyok ko(f)ma sem…

Visnyei Ferenc/Visó