Automatának áll a világ? – IDEGEVÉS – A jegykiadó automata esete Visnyei Ferivel

Kedveseim!
A képhez tartozó alt jellemző üres; mozdony.kult_.jpg a fájlnév
 
 
Nem tudom, hogy ti jártatok hasonlóképpen, de mi igen!
 
Rendszeresen járok fel kollégámmal Budapestre, hogy különböző klubokban interjúkat, tudósításokat készítsünk a MŰMAG számára. Tavaly novemberben 22-én is felutaztunk Budapestre, amikor (visszafelé igyekezvén szeretett városunkba) a Nyugati pályaudvaron lévő egyik automatából nem sikerült jegyeket venni, azonban vettünk valamit:500 Ft-ért. IDEGET.
Hajnal 3 óra 45 körül történt, hogy a pályaudvaron lévő jegykiadó automata egyike felmondta a szolgálatot.
 
A helyzet pikantériája, hogy CSAK SZŰKSZAVÚ válasz érkezett a MÁV részéről, csak a szokásos, sablonos, automata szöveg.
Kérték továbbá, hogy pontosítsam le, hogy mi az automata cikkszáma, “anyja neve”, meg mit tudom én, miket követeltek.
Na most: amikor történt az eset, leírtam mindent a pályaudvar ügyeleti helyiségében egy nagykönyvbe. Úgy tűnik, hogy hiába!
Honnan vegyem a cikkszámot, meg egyéb adatokat, amikor fogalmam sincs, hogy hol található a gépen?
 
Nincs ezeken a gépeken kamera?
 
Feketedoboz?
 
Talán hitelesen meg lehetett volna nézni a nem létező tranzakciót.
 
Attól tartok, hogy nemcsak az 500 Ft-nak látom a kárát, hanem az idegeimnek is, mivel a halasztás, az időhúzás művészete számomra a “halált” jelenti.
 
Itt az világlik meg számomra, hogy nem fontos az utas panasza, igénye, jogos követelése, miközben, megkérik az utazás árát, színvonal meg sehol!
Nem beszélve – tisztelet a kivételnek -, a MÁV dolgozók képbemászó stílusáról.
Tehát: a mi vagyunk őértük szemlélet él, nem fordítva.
Sablonos, üres válaszok, kiégett, mélabús tekintetek szegeződnek ránk, amikor ártatlan kérdésekkel bombáztuk őket, hogy mit kell ilyenkor tenni.
 
Ja, kérdezhetnétek: miért nem vetten meg előre a jegyeket, akkor talán ez megelőzhető lett volna.
Vagy: online is meg lehetett volna venni, meg: vásároljuk meg később, amikor nyitva van a pénztár.
Ugyanezeket mondták a mávosok is.
 
De: akkor sem működik egy szolgáltatásuk, amit akarva-akaratlanul nekik kellene biztosítani, ha már kihelyezik azokat az utasok számára, és nem magyarázkodni kellene, vagy érdemi válasz, illetve kárpótlás nélkül hagyni az utasokat.
 
 
Milyen üzletág ez?
 
 
Megfenyegettem őket, hogy megírom ezt a kis történetet, mert nem az első eset volt ez, amikor benyelte a pénzemet, meg egyéb atrocitások tették kellemetlené már az utazásaimat, és semmi nem történt.
Ha most belegondolok, akkor ez a történet alkalmas lehet arra, hogy a cég, amelyik üzemelteti az automatákat, adócsalást követett el, amelynek asszisztenciája a MÁV.
 
 
Tehát akkor ők is büntetőjogi felelősséggel tartoznak a törvény előtt, ahogyan én, de bárki, magánszemély, de cég is, még ha az állami is..
Ja, az állam üzemelteti a MÁV-ot?
 
Igen, ez tény, azonban a bűncselekmény akkor is bűncselekmény, nem lehet vitás, sőt ez még a lopás vétségét is kimeríti, bár az összeg kicsinysége miatt talán nem az, viszont ha folytatólagosan követik el, akkor az már más kérdés. Nem?
 
 
 
Az idegevés művészete számomra sajnos fennáll, hiszen ha egy szolgáltatást igénybe veszek, fizetek érte, akkor legyen az korrekt, hiteles, megfelelő, ne csak a szolgáltató számára.
 
 
Automatának áll a világ?
 
Én azonban (még!) nem vagyok (automata) robot.
A képhez tartozó alt jellemző üres; visokult-1.jpg a fájlnév
 
Visnyei Ferenc(Visó

Üzenet – Sejtelem és titok – Földi és égi világ – Égi polgárok is vagyunk!

Drága Látogatóink!

Fogadjátok sok szeretettel az alábbi gondolataimat, abban bízva, hogy rátok talál, és talán sikerül is szívetekkel, lelketekkel magatokévá tenni!

Képtalálat a következőre: „égboltozat képek”

Tudjuk, hogy minket, embereket, mennyire vonz e földi világ minden anyagi jelensége, hívsága, azonban valamiért (valakiért?) még is tekintetünket olykor felemeljük az égre. Szemléljük, kutatjuk fürkészve, amely térben-időben kifejezhetetlen, végtelen terekben boltozódik, szellemi birodalom, amely ugyan távolinak tűnik, részei vagyunk – letagadhatatlanul! -, égi polgárok is vagyunk!

Nem utasíthatjuk, nem tagadhatjuk meg, sőt feladni sem vagyunk képesek.

Micsoda sejtelem… ebben rejlik titkunk, folyvást ismeretlen cél után vágyakozunk.

Micsoda szent kötelék ez…

Ha békét kötünk magunkkal, személyi igényeink megszűnnek, feloldódunk a láthatatlan birodalomban, s ráismerünk isteniségünkre.

Ó, Istenem, mutasd meg nekünk magadat, tedd szentté minden egyes pillanatunkat és láss bennünket szüntelen Jónak és láthassunk Mennyei Fényességedben tündökölni!

Ölelj át atyai karoddal örökre, itt, e földi világ béklyóiban is!

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll, fa, túra/szabadtéri, közeli és természet

Visnyei Ferenc/Visó

Üzenet – Kívánság – Szeretet – Ünnep – Adjátok át magatokat a Fénynek, fogadjátok be a szeretetet!

Kedves Testvéreim, akik néha betértek ide, hozzánk! 

Bárhol is vagytok gondolatban, szóban vagy cselekedetben, kérlek benneteket, hogy adjátok át magatokat a Fénynek, fogadjátok be a szeretetet !


Képtalálat a következőre: „jézus csecsemőként”

Azt kívánom nektek, hogy hallgassatok az eszetek mellett a szívetekre is!

Engedjétek el a múlt minden búját-baját, dobjátok félre mások hibáit, és magatokban is a vélt vagy valós sérelmeiteket!

Engedjétek szabadon, hagyjátok, hadd menjenek messze el tőletek!

Bocsássatok meg másoknak, magatoknak és örvendezzetek, hogy megszülessen szívetekben a remény, és a tiszta, feltétel nélküli szeretet!

 

Várjuk az Úr Jézus Krisztus születését áhítattal!

 

Végtelen Szeretettel és Fénnyel!

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll, fa, túra/szabadtéri, közeli és természet

Visó

Elmélkedés – A szeretet csapdái – Erich Fromm: A szeretet művészete c. könyve alapján

Kedves Testvéreim, ha van időtök – egy kis csendesség, elmélyülés közben -, Szeretettel és Fénnyel ajánlom figyelmetekbe az alábbi kis írást!

A képhez tartozó alt jellemző üres; szeretetkultjpg-1024x768.jpg a fájlnév

Gondolataim a szeretetről

Mennyire aktuális ma föltenni ezt a kérdést?

Milyen is a szeretetszükségletünk?

Milyen az anyai, az apai a testvéri szeretet? És milyen a barátság, a szerelem?

Mind-mind kivétel nélkül konfliktusforrást jelent, ugyanakkor hiányt is minden kor művészetében (ősi eposzok, görög drámák), és ma is elő-előhívják és megválasztást csikar ki keményen!

Mit találunk az Ószövetségben vagy Arisztotelész és Seneca etikájában? De mi van Pascal, Dosztojevszkij műveiben, Pál apostol leveleiben, Agustinus vallomásaiban? Középpontjukat ember-ember viszonya – leginkább formája – tölti be, más és más értékelést hagyva az utókornak.

József Attila, Thomas Mann, Freud is – a nagy nagyságok – próbálták a szeretet misztériumát megmutatni. Samuel Beckett, Albert Camus (Camus: “Az csak balszerencse, ha nem szeretnek bennünket, de az szerencsétlenség, ha mi sem szeretünk. Mindnyájan e tragédiától haldoklunk.”) vagy Ingmar Bergmann olyan drámai ítéletet hoztak, hogy szerintük a modern ember képtelen szeretni.

Még jó, hogy más nagyság egy kicsit másként látta a szeretet kérdését, úgy mint Fromm is.

Mi is hát a szeretet, mi ez az érzés, amelynek feltárására évezredek óta próbálkozunk? Fromm a frankfurti iskola nagy generációjának számos társadalomkritikáját is érvényre juttatta.

A “mester” boncolgatja azt is könyvében, hogy a “modern világban miként lehetne megőrizni az emberi tudatot, az emberi szubjektum integritását.”

Rendkívül mélyreható módszerességgel olyan problémákat taglal mindenki számára érthetően, világosan, melyeknek megoldásában minden ember egzisztenciálisan érdekelt. Emberi mivoltunkat – Erich Fromm szerint -, ha nem is a szeretet által nyertük el, de a szeretet nélkül fenntartani képtelenek lennénk. Szeretet: létünk egyik alapfeltétele, ezt minden plagizálás-olvasás nélkül merem írni, mert ez számomra is a legfontosabb dolgok egyike az életemben.

Fromm szavaival viszont: egyfajta válasz a lét kérdéseire.

Az embernek legmélyebb szükséglete, hogy legyőzze az elszigeteltséget és ez az igény húzódik meg a drogozás, a nemi kielégülés és az alkoholizmus folytonos keresése mögött. Nem hinném, hogy ezek a “megoldások” igazak lennének, igen intenzívek, de múlékonyak: a szeretet különböző formáit kellene inkább következetesen kimunkálni, mert hiába is hiszik azt sokan, hogy – a szeretet nem a vaksors műve – , hanem elméleti-gyakorlati hatással és szenvedélyes akarással megismerhető és elsajátítható művészet.

Fromm könyvében a szeretet képességének alakulását a tökéletesség szempontjából is vizsgálja. Számba veszi, a szeretet nem csak elméleti, hanem gyakorlati kérdéseit is, nagy hangsúlyt fektetve a felebaráti és anyai szeretetre, a szerelemre, az ön- és istenszeretetre, szerepüket a különböző korokban, az ázsiai és európai civilizációban.

A szeretet elsatnyulása a mai nyugati társadalomban címmel, külön fejezetet szentel a jelen helyzet ábrázolásának. Az elidegenedés okait feltárja következményeivel együtt, a személyiség kiüresedésének folyamatát, leszámol Freud nemi determinizmusával, bemutatja az emberi kapcsolatok neutralizálódását, végül, de nem utolsósorban leszögezi, hogy a szeretet a modern társadalomban igen ritka jelenség, a XX. század emberére nem jellemző a szeretet. Nem az immanens tulajdonságainál fogva képtelen rá, hanem a helyzeténél fogva. Igen, a látszat néha csal, ugyanis például párkapcsolatra képes az ember, az anyai és apai szeretetre is, de nem az ember, mint ember tevékeny és hatékony szeretetére.

Ezt csak úgy lehet és kell elsajátítani, hogyha figyelmünk, a koncentrációnk és a türelmünk is a sajátunk!

A szeretet nem passzív érzelem, nem belezöttyenünk, hanem helytállunk benne, vagyis: ADNI – NEM PEDIG KAPNI -, NEM SZERETVE LENNI, hanem SZERETETET NYÚJTANI.

A második, mint állapot, csak következménye az elsőnek, a tevékenységünknek.

A szeretet négy frommi ismérve: a törődés, a felelősség, a tisztelet és az ismeret tett-jellegét domborítja ki. De ehhez tartozik még: szükség van a szűkebb és tágabb értelemben vett környezet, az emberi viszonyok, végső soron a társadalom megváltoztatására: humanizálására és demokratizálódására. Másképp nem várható el, hogy a szeretet mint emberi teremtő és megőrző képesség valóságos lehetőségeinek megfelelően kiteljesedjék.

Nézem a gyermekkori, kb. 3-4 éves fényképemet. Ez én voltam?

Látható arcomon a boldogság érzése.

Azon veszem észre magam, hogy nem is én nézem magamat, hanem ez a gyermeki énem – de hát ez is Én vagyok!

Nem fölényesség láttatja bennem a bájt?

Minden csecsemő bájos – szerintem! – Mintha belebújnék csecsemő-magamba, s újból átélném csecsemőségem néhány pillanatát, amely pillanatokban boldog vagyok.

Igen, hiszen azt, hogy még él bennem a gyermek.

Ilyenkor nem foglalkoztatnak a gondok, csak a lelkem.

Tehát csak visszaemlékszik lelkem a kezdetre?

Nem akarom elfelejteni a kezdetet, nem akarom elfelejteni a boldogság pillanatait, nem akarom eltemetni érzéseimet.

Gyertyák égnek, táncolnak a fények – most is!- , amelyek olykor visszatükröződnek arcunkon, így a karácsonyi ünnep alkalmával még varázslatosabb dolog.

Nyugalom és békesség árad az otthonokban.

Az arcok ilyenkor ragyognak, az odaadás teljessége és a béke szigete jelenik meg.

Meg kell tanulnom, hogy ne csak nézzek, lássak is, ne csak értsek, megértsek is, de fontos, hogy a bennem pislákoló hitemet is rendezgessem folyamatosan.

Szeretném, ha mellettem lenne Valaki, aki ha nagy ínségbe kerülök vagy ha időm lejár, velem lenne!

Szeretném, ha tapasztalnám a szeretetet, szeretném, ha adhatnám önmagamat, minden hátralévő időmben-időtlenségemben.

Szeretném, ha életem élő imádság lenne, ha visszavonulhatnék, amikor szükségem van rá, együtt lehessek Istennel.

Fontos, hogy találkozhassak vele, legalább olyan fontos, mint a munka.

Meg szeretnék térni a szívemben, akarom, mert akarat nélkül nincs megtérés.

Ebben segíthet a szeretetszolgálat.

Szemtől-szemben kell elhelyezkednem magammal, Istennel: elfogadom magamat és őt is – megtérhetek.

Legyek katolikus, hindu, netán muzulmán, avagy buddhista – mindegy!

Egy a lényeg: jobb leszek, jobb akármi leszek és azáltal, hogy több leszek, egyre közelebb kerülhetek hozzá.

Be akarom fogadni őt, ez lehet a megtérésem.

Vallom, hogy mindegy milyen alakot ölt Isten a tudatban, olyannak kell elfogadni, amilyen éppen.

Nem szabad azonban megtartatni, át is kell adni másoknak azt, amit magamban hordozok.

Szeretek Valakit, mert ő számomra minden.

Mindenkinek más képe lehet az életről, így nekem is.

A megtérés nem néhány óra munkája, senki, de senki nem segíthet, még Anya, Apa sem, de még maga Isten sem kényszeríthet erre!

Nem változtathatja meg még Jézus sem a szívemet, csak akkor, ha beleegyezésemet adom. És én akarom ezt a beleegyezést adni!

Meg szeretném ismerni Istent, szeretnék szolgálni neki, mert csak ez lehet az igazi boldogság elindítója.

De szeretném azt is, ha ami az enyém, ne csak az enyém legyen, hanem mindenkié, a mindenkié pedig az enyém.

A választás joga csak az enyém. Ha észreveszem a fényt, talán tudom is azt követni.

Nem lehet senkinek sem megmutatni a fényt, azt senki sem tudja csak úgy megragadni, csak az eszközeit.

Amikor szeretet-szolgáltban vagyok, “dolgozom”, szolgálom az embereket, ki másra kellene gondolnom, nyilván Istenre?

Ha rágondolnék tiszta szívvel és lélekkel. megismerném, legalábbis elkezdeném, s ha ismerem, szeretni akarom, s ha pedig már szeretem, szolgálni akarom.

Sokan vagyunk, akik misszionáriusi életre vágyódnak (csak nem mindenki meri megtenni a kezdeti lépéseket, félnek saját maguktól és a környezettől: mit mondanak mások, stb.!).

Ima, önfeláldozás és szolgálat: ez az élet azonban különös adomány, amiket mindannyian magunkénak tudunk, de nem merünk élni velük, mert nem hiszünk bennük vagy saját hitünkhöz megrögzötten ragaszkodunk.

Mi lehet a fontos?

Amikor megengedem, hogy felhasználhasson engem.

De: az is fontos, amit Ő cselekszik általam.

Vallásos vagyok?

A tevékeny szeretet teszi azt velem sokszor, hogy hozzátartozom?

Mi az én hivatásom?

A munkám csak az, hogy osztatlan szeretettel szeressem Őt tisztaságában?

Ehhez azonban le kell tennem a fogadalmakat.

Szeretném mindenkiben Krisztust látni?

Krisztus ezt is mondta: “éhes voltam, szomjas voltam, mezítelen voltam, beteg voltam, szenvedtem, otthontalan voltam és te befogadtál…”

Ilyen egyszerű?

Nem adok pénzt senkinek az utcán – de sehol sem -, de kenyeret viszont igen, mert ez a kis kenyérdarab emlékeztet rá!

Meg kell találnom az éhezőket, a mezíteleneket.

Talán ezért kötődöm annyira a szegényekhez?

A szegénység nem más, mint szabadság?

Úgy gondolom, hogy igen!

A szegények osztatlan szívű szolgálata lehet az életutam nagy szabadsága, én választom.

Fontos ezért teljes szívemből, és elvégeznem, őszinte szívvel, mert csak az Istenért végzett munka hozhat megváltást.

Nem is fontos számomra, hogy mennyit teszek, inkább az, hogy mennyi szeretetet viszek bele a munkámba.

Nem számít, mit teszek! Csak azt kell tennem, amit Isten akar, hogy tegyek.

Nem szabad megfeledkeznem erről és időt fecsérelnem arra, hogy másokat figyeljek, és azt kívánjam, bárcsak valami más lenne a dolgom!

Nem tékozolhatom el az időt, amely, hogy a holnapra gondoljak – a mát el kell engednem és a tegnap már a múlté!

Szeretem a szegényeket, szükségem van rájuk, hogy tudják is ezt.

Ők semmi mást nem tudnak adni nekem, csak a szeretetüket.

Át akarom adni a szeretetemet és az együttérzésem üzenetét.

Szeretnék munkámmal békét hozni nekik! A munka is Isten ajándéka!

Igen, Isten ajándéka!

Minden ember szeretetre éhes – én sem vagyok kivétel!- , de megértő szeretetre, amely sokkal jelentékenyebb, mint a magányosságra vagy a nagy szegénységre adott válaszom.

A kenyéréhség szerte a világon egyre nagyobb veszéllyel fenyeget mindenkit, lásd a világgazdasági válság hatásait és következményeit!

Az emberek azonban sokkal jobban szenvednek a szörnyű magánytól, a reménytelenségtől és a kétségbeeséstől.

Nem tudnak – nem tudunk – mosolyogni, mert már azt is elfelejtik/elfelejtjük.

Nem ismeretes már az emberi érintkezés szépsége sem már igazán, ezt is elfelejtettük.

Megfeledkezünk az emberi szeretetről.

Szükségünk van valakire, aki nem csak megérti, hanem tiszteli is őket!

Amit látok: nem igazán tisztelik a szegényeket, mert ők nem azok!

Még van villájuk, “porschéjuk”, megvan mindenük, ami csak kell, de csak fizikai szinten, de por se lesz belőlük.

Sokan azon a véleményen vannak, hogy egy szegény embert nem lehet olyan mértékkel mérni, mint azt, aki szeretetreméltó.

A fiatalok egy része kezdi ennek a jelentőségét megérteni.

Szolgálni akarnak a kezükkel és szívvel-lélekkel szeretni, talán azért, mert nem szerették őket, talán azért, mert nem találják a helyüket.

Én is most keresem magam, a helyemet e világban és a sajátomban is!

A szeretetet önző módon is felhasználják eléggé sokan.

Szeretlek, de ugyanakkor mindent elveszek tőled, amit csak tudok és akarok, még azt is, amit nem volna szabad!

Az őszinte szeretet fáj.

De miért fáj? Mindig is fájnia kell – legalábbis véleményem szerint.

Szerettem őt, aki szeretett és elhagyott!

Szeretem még azért, mert elhagyott?

El kell engednem tisztán, és neki is, harag, minden indulat nélkül!

Fájnia kell, aki elhagy?

Ha valaki szeret, meg is halhat szeretetből.

Nézem, hogy családom házasságai hogyan is alakultak.

Anyám, Nővérem, Húgom – sokat szenvedtek, hát persze, más is!

A vallásos életben is így van?

Bizonyára, mert ahhoz, hogy Istenhez tartozzunk, mindent fel kell adnunk!

Akkor tudnék igazán szeretni, ha mindent feladnék.

A szeretet szót nagyon sokan félreértelmezik, még többen helytelenül is alkalmazzák.

Nem akarok meghalni, félek az elkövetkezőtől?

Ha viszont nem bánnám, ha nincs rejtély, nem félnék?

A tudat, hogy jobban is tehettem volna, mindig beférkőzik gondolataim sorába, akarva-akaratlan is!

Úgy nem szeretnék meghalni, ahogy éltem, már pedig előfordulhat.

De ha belegondolok, a halál nem más, mint az élet folytatása, az élet beteljesedése – a szembenézésem oldottabb.

A halál csupán a test elhagyása. a szívem, a lelkem örökké élhet, nem halnak meg.

Bár az is beugrik, ha meghalnék, mint kocsmáros, és a lelkem millió évekig körbeszálldosna, folyton erre emlékeznék!

Minden vallás hirdeti az örökkévalóságot – a másik élet: ez az élet nem a vég, akik ezt hiszik, azok nem félnek a haláltól.

Próbálom úgy értelmezni a halált, hogy hazamegyek Istenhez, így talán elűzöm a halál iránti félelmemet is.

Azt viszont fontosnak tartanám, hogy nem akarok “depisen”, reménytelenül, nemkívánatos vagy szeretetlen állapotban jólétre szenderülni.

Hiszem azt, hogy az emberek segíthetnek magukon, de egymásnak is, ha van hitük magukban, másokban, Istenben, s ha egész életük végéig tesznek személyiségük növekedéséért!

Áldott pillanatokat kívánok nektek, Testvéreim!

Felhasznált irodalom:

Erich Fromm:

A szeretet művészete

Dr. Gangler Zoltán előadásai

Korábbi tanulmányok – saját gondolatok

Fotó: kristalygyogyitas.hu

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll, fa, túra/szabadtéri, közeli és természet

Visnyei Ferenc/Visó

Labdarúgás-Eb-selejtező-Wales – csúfos vereség – “Talán a bőr rúgása helyett, egy másik pályát kellene mindenkinek választani!” /Visó

A walesiek bizony behúzták tegnap két góllal a meccset!

Jönnek a nagy magyarázkodások!

Egyszerűen szégyenletes játékkal tették történelmivé a tegnapi meccset magyarjaink. Nem tudom, hogy milyen játéknak lehet azt nevezni, amit ők annak gondolnak? Mit jelent számukra egyáltalán a foci?

Csak a könnyű pénzszerzés lehetőségét?

Teljesítmény nélküli játékkal sok pénzt keresni nem is olyan rossz dolog! Teljesítmény nélküli játékkal nyugodtan szembe mernek nézni a magyar szurkolókkal?

Önmagukkal?

Nem kellene azt a magyar nemzeti mezt lehúzniuk?

Hogyan tudják a fejüket lehajtani azok, akik elárulják a futball becsületét?

Valójában nemzetüket csúfolták meg, akik ténferegtek a cardiffi pályán. Akik tegnap csak megmutatták magukat, azonban nem számított nekik semmi sem! Elárulták a futball becsületét, akik a magyar futball fénykorát is semmibe vették.

Azt sem érdemlik meg, hogy pályára mehessenek, akik semmilyen felelősséget nem éreztek, akikben szemernyi tisztesség nem szorult, és akik még meg is magyarázzák a megmagyarázhatatlant!

Ha lenne bőr a képükön, akkor önként távoznának, szépen: egyesével, vagy egyszerre!

Talán a bőr rúgása helyett, egy másik pályát kellene mindenkinek választani!

Hátha ott teljesítenének, ha ostromolná őket ostorral a gazda.

Talán megdolgoznának a pénzükért. Talán megbecsülnék hazájukat is!

Ja, azt meg végképpen nem értem, hogy miért nem az elején állították be Varga Rolandot? Benne látok még potenciált! Akiben még talán ott van a puca, a lendület, a becsület, a tisztesség, a tehetség, a tudás, a teljesítés.

Akinek lábában ott volt a gól.

Sajnos csak a második félidőben futtatta be pályára a Himnuszunkat hangosan nem éneklő olasz. Ja, hogy ráadásul csak a 72. percben? Ilyenkor már mit is tudott volna kezdeni Roland azokkal a társaival, akik bebizonyították, hogy fűre lépniük TILOS?

Számomra érthetetlen, hogy rendszeresen fordul elő, hogy a legjobbakat a második félidőben küldi harcra a mester, és nemcsak Ross(z)i mester, hanem elődjei is.

Visnyei Ferenc/Visó

Mindenszentek és Halottak napjára – “Kívánom, hogy az a  láng, amely ott lobog ma és holnap és azután is a szívetekben,  sose aludjon ki!” – Visó

Képtalálat a következőre: „mindenszentek ünnepe”

Kedves Látogatóim, Drága Testvéreim!

A megemlékezés engem mindig egy olyan lelki állapotba sodor, amelyben nem szerepel tér, idő, ez a világ, benne ti, emberek.

… és patakok telnének meg a fáradt könnyeimmel… könyvespolcok roskadnának, ha regényeket írnék a szívemben helyet kapott embertestvéreimről, szeretteimről…

Ilyenkor megszűnik minden, és mindenki.

Most, amikor Mindenszentek napjáról írunk, illetve a Halottak napjáról, bizony kicsit egyedül érzem magam.

Egyedül … és mégsem teljesen …

… azonban tudom, ha visszatérek a jelenbe, akkor ismét észlelhetem kedves mosolyotokat, vagy vasszigorral felvértezett jellemeteket, lágy, vagy dörmögő hangotokat, egész LÉNYeteket, hiszen nélkületek én sem lehetnék kerek egész, nem kaphatnám tőletek a pofonokat, nem ölelhetnénk, csókolhatnánk egymást, nem várhatnék tőletek segítséget, nem vethetnétek a szememre: na, most nem jó fele mész, őrültséget csinálsz!  Ja, sokszor hiába, mert ugye nekem kell megtapasztalnom mindent, ahogyan mondani szoktam!

De most, ezekben a percekben is azt érzem, hogy megelevenednek azok a kedves emberek előttem, akik mindig velem voltak – és persze most, és mindörökké így is lesz! -, mindig valamiben segítettek, fogták kezemet, vagy egy tiszta tekintettel jobb belátásra bírtak, ha kicsit rosszalkodtam, mert netán nem akartam szót fogadni, mert ugye mindig mentem a magam feje után, vagy csak egyszerűen velem voltak, fizikai, szellemi, lelki valójukkal helyet kértek az életemben és én is adtam nekik magamat, úgy, ahogyan voltam.

Annyira vártam sokszor – szomjas voltam szavaikra, minden rezdülésükre -, hogy minden egyes pillanatomat megszépítsék, hogy a gyengeségeimben megerősítsenek, hogy a fáradt testem, lelkem ne süppedjen ennek a világnak a posványába, vagy csak mert kölcsönösen segíthettük egymást, így vagy úgy., ezek mindig azt súgták-búgták a fülembe: nem vagy egyedül, törődünk veled.

Igazából nem szeretem az ünnepeket, a kijelölt, agyoncsépelt, kipirosított napokat. Nekem minden egyes nap piros ünnep, nekem minden egyes nap az emlékezéssel van feltöltve. Mert minden egyes nap, minden egyes pillanata tartogat valami múltidéző kényszert, Kényszert, mert nem menekülhetek előlük – , de mondjuk nem is akarok -, mert akikre, amire emlékezni szoktam, mindig adnak valami pluszt a hétköznapjaimhoz, egyfajta belső megnyugvást, még akkor is, ha egy kicsit a sírás is fojtogat, mint most.

Számomra ezek a pillanatok nélkülözhetetlenek, mint ahogyan azok a pillanatok is, amikor visszatérek az emlékezés legmélyebb, legmagasztosabb világából, amikor a jelen minden fájó és szép csodájával megajándékoz: veletek, úgy, ahogyan vagytok!

Abban is biztos vagyok, hogy nemcsak az emlékezés napjain, hanem mindenkor velem vannak élők és holtak, és persze nem utolsósorban, és talán először: az Úr is.

Aki segít abban, hogy ne maradjak magamra, ne érezzem magam egyedül…

Képtalálat a következőre: „mindenszentek ünnepe”

… nem szeretném elengedni az Úr kezét…

…titkon abban bízom, hogy ti is melengetitek még sokáig elárvultnak hitt lelkem…

Drága Testvéreim!

Az emlékezés tüzét folyamatosan szítsátok, ne engedjétek csak pislákolni!

Kívánom, hogy az a  láng, amely ott lobog ma és holnap és azután is a szívetekben,  sose aludjon ki!

Kapcsolódó kép

Szeretettel kívánok nektek békés megemlékezést minden kedves hősötökre: szerettetekre, ismerősötökre, barátotokra, és azt is kívánom, hogy az év minden egyes napján így legyen!

Szeretettel és öleléssel:

Visnyei Ferenc/Visó

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll, fa, túra/szabadtéri, közeli és természet

Bozó Mónika Veronika – Hogy is van ez?

Képtalálat a következőre: „nyári kép”

Elmúlik a nyár…. Lassan beköszönt természetes körforgás okán az ősz. Sokan fellélegeznek, hiszen elmúlik  a meleg is és már nem lehet zokszót ejteni arra a “kibírhatatlan”hőségre.
Hiszen mégis kibírtuk….

Nem értem, nyáron miért nem természetes a hőség?
Igen,tudom,kemence mellett igencsak meg viseli az embert ez az évszak, de vajon erről mit tehet a nyár?Hiszen hamarabb létezett…
Emlékszem, gyermekkoromban tűzőnapon dolgoztunk, segítve szüleinket. Mégsem volt egy zokszavunk sem, pedig a por igencsak csípte testünk, melyet még a hömpölygő vízfolyam sem mosott le, amely a természetes vízkibocsájtásunkból fakadt.
Azzal foglalkoztunk, hogy jól csináljuk a dolgunk és nem az önsajnálat útvesztőjében töltöttük az időt, mely számomra igen értékes…  miért kell állandó panaszkodással eltékozolni?
Persze, sokan vannak, akik egészségileg veszélyeztetve vannak a meleg miatt, nem is róluk van szó….
Valaki elkezd kántálni…. és szinte mindenki folytatja…”Kibírhatatlan, mikor lesz már vége a nyárnak?”
Vajon mi szükség van erre?
Jön majd a tél, “zord,” megfagy minden…. még néha az ember is.
Sokan reszketve húzódnak  hideg elől a “jó meleg” szobába…. akik megtehetik… mégsem elég…
Nem értem én ezt…

És egyszer csak valaki elkezd kántálni…

Mikor lesz már nyár?

Képtalálat a következőre: „téli kép”

Desszert?

Képtalálat a következőre: „Levegő kép”

Heti egy-két alkalommal betérek Hódmezővásárhelyen egy  gyorsétterembe, hogy ebéd kerüljön az asztalra.

Sajnos 2019. 06. 29 -én, miután megrendeltem, kifizettem a 2 adag menüt, ott felejtettem a 2 db desszertet (puncskockát), amit a kiadós, jó ebéd mellé (elképesztően sós), egy kis édes is kerüljön, hogy megszépítse egy kicsit a pillanatainkat.

A legjobb Békebeli puncs szelet recept fotóval egyenesen a Receptneked.hu gyűjteményéből. Küldte: Gasztropajti

Nem így történt…

Visszamentem az üzletbe, köszöntem, ahogyan illik. Dolgozói részről semmi. Szóltam a diáklánynak, hogy itt hagytam 2 db sütit, erre kolléganője, a vörös hajú hölgy úgy felmordult s olyan hangnemben rám förmedt, hogy megszólalni sem tudtam a meglepetéstől, pedig nem igazán szoktam senkire sem ráhagyni az ilyen viselkedést.

Zenész is vagyok s a nagyon hamis, disszonáns hangok annyira sértik a fülemet, hogy ezt nem hagyhatom szó nélkül.

Ez a “Majd mindjárt!” felért egy olyan kiáltással, amelynek az volt az üzenete, hogy “Mi a francért jössz ide, miért zavarsz, nem látod, hogy dolgom van?”

Hiába köszöntem meg neki fáradozását – miután elővett két puncskockát, és becsomagolta – a vérlázító, bicskanyitogató hangnemét hallván is, én még mindig kedvesen elköszöntem – s persze a válasz: se köszönés, semmi volt.

De mégis: a méla undor, a nagyon lekezelő, lenéző, megvető arckifejezés, amely annak szól, aki útban van, nemkívánatos, csupán csak levegő…

Kérem szépen!

Nem csak vendégnek tartom magam, hanem embernek, érző embernek, aki figyel a rezgésekre, figyel a hangokra, figyel a mimikára, meg mindenre, amelyek emberré tesznek egy embert!

Ez a viselkedés nem üzletbe való, ahol emberekkel kell bánni, mert ilyen ember nem kerülhet emberek közé!

Menjen oda dolgozni, ahol állatokkal vagy tárgyakkal kell foglalkoznia.

Bár azt gondolom, hogy az állatok sem bírnák hosszútávon elviselni egy ilyen embernek a szúrós tekintetét, elképesztően ideges, gőgös jellemét, inkább belemarnának, hogy felébresszék: “Hahó, én is élőkény vagyok ám, nemcsak Te!”

Sőt, talán még a tárgyak is “fellázadnának”, mert a szavak, amelyek elhagyják ennek a hölgynek az ajkait, a tekintetek, amelyek beléjük marnak, arra késztetnék “őket” is, hogy elhagyják ama teret, amelyben ilyen emberek tartózkodnak…

Nem kívánom neki, hogy az állatok belemarjanak, nem kívánom azt sem, hogy a tárgyak “fellázadjanak” és azt sem, hogy embertársaitól pofonokat kapjon, de az biztos, hogy azt kapja, amit Ő is ad.

Nincs mese, tudomásul kell venni, hogy a ki nem mondott szavaknak is, a gondolatoknak, a cselekedeteinknek igenis súlya van!

Felelősséggel kell lennünk mások, és persze magunk, MAGunk iránt is, mert a bumeráng-effektus működik ám s ez alól senki sem lehet kivétel!

Lelkem mélyén megbocsátottam neki!

Bízom benne, hogy Ő is magának!

Képek forrássa. PécsMa/hu.pinterest.com/pin

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll és közeliVisnyei Ferenc/Visó

Képzeld el, hogy egy reggel arra ébredsz, hogy az életed egy idegen országba került…

Képzeld el, hogy 1920. június 4-e van, és reggel arra ébredsz, hogy az ágyad, a házad, a kerted, a falud, egy idegen országba került. Kimész az udvarra, valójában ugyanazt a dombot látod, ugyanúgy csiripelnek a madarak, az utcán ugyanazok a palócok jönnek szembe veled, a véreid… Látszólag semmi nem változott, nem is érted igazán.

Aztán jönnek a városból a faludba. Azok jönnek, akiket ismersz, hiszen a vásártéren, a losonci Búza téren ők is vettek az árudból mindig. Ropogós, Ipoly menti káposzta, paprika…dicsérték mindig, törve a magyart.

Akkor barátságosak voltak. Most már nem azok. Leveszik a falutáblát és átnevezik a faludat.

Holnaptól nem Rimóc, vagy Hollókő, vagy Ipolytarnóc a falud neve, hanem például Rimóc helyett Jánosíkovo (mint ahogyan lett Párkányból Stúrovo), vagy Hollókő helyett Krkavec nad Kamenyom, Ipolytarnóc helyett meg Ipelyszká Nová Vesz.

Még viccesnek is mondanád, de amikor a városiak kiragasztanak egy fehér lapot a kocsma falára, akkor az már nem tréfa. Felhívás van a nagy fehér papíron.

Ha megtagadod a magyarságod, és holnaptól szlovák leszel, akkor megkönyörülnek rajtad. Ha nem, akkor felpakolnak marhavagonokba és elvisznek Csehországba rabszolgamunkára.
Képzeld el, hogy te megtagadod.

Képzeld el, hogy másnap már utazol a hidegben a vasúton a marhavagonban és a beteg nagymamád útközben meghal a vagonban, és még eltemetni sem tudod.

Valamelyik állomáson, félúton ki kell tenned a kővé fagyott nagymama testét és a vonat megy tovább. Képzeld el, hogy azóta sem tudod, hová temették a nagymamádat. Csak az emléke marad…a friss meleg tej, amit kiöntött a bögrédbe, mielőtt iskolába indultál.
Képzeld el, hogy így viszik el a szomszédodat és te is rettegsz, hogy mi jöhet még…

Képzeld el, hogy kissé több a vagyonod, mint a többségnek. Nagygazda vagy. A városiak szemet vetnek a vagyonodra és azt mondják neked, pakolj magyar! Pakolj innen! Mától ez nem a te házad, nem a te hazád. „My sme tu doma!” – kiabálják a magyaroknak, azaz, Mi vagyunk itthon! Mi parancsolunk, tehát ti takarodjatok, az Ipolyon túlra, Magyarországra!
Képzeld el, hogy ez megtörténhetett volna a te családoddal is.

Részlet Kucsera Márta, egykori kalondai lakos „Családi történet” című könyvéből:

„Losoncra kellett bevinnünk az ingóságainkat, mert ott vagonírozták be a kitelepített családokat, a vasútállomáson. Másnap 7 óra körül elindult velünk a szerelvény. Kértük a mozdonyvezetőt, hogy a kalondai állomásnál majd lassítson. Hát egy pillanat volt az egész. Csak annyit láttunk, hogy az egész állomás tele volt emberekkel a faluból, és mindenki fehér zsebkendőt lengetett. A vagonajtó olyan 20 centire volt nyitva, nagymama térdelt a padlón, anyuék és mi fölötte álltunk… Aztán eltűnt az állomás, a falu és mi csak zokogtunk…”

Képzeld el, hogy tilos magyarul beszélned a szülőföldeden. Bűnös vagy! Te és a családod, a falud, a szomszéd falu is. Kollektíven bűnösök vagytok, mert magyarok vagytok. Mert csak!

Képzeld el, hogy már 1968 van. Szocialista forradalom van Csehszlovákiában, szabadabb lehetsz te is egy kicsit, de Losoncon is szabadabbak lehetnek az anno, fehér lapokat kiragasztók felnőtt gyerekei is, és nagy szlovák szabadságukban elkapják azokat, akik magyarul szólnak a losonci utcán, vagy a kocsmában. Lefogják, kopaszra nyírják, megverik és megalázzák őket a szlovákok.

Képzeld el, hogy már 1989 van. Újra csak forradalom, és újra csak szabadság! Szabadabb lehetsz te is! De szabadabbak lehetnek az anno fehér lapokat kiragasztók unokái is, és nagy, szlovák szabadságukban ellened uszítanak, mert magyar vagy és mert még mindig itt vagy!

És államot szerveznek maguknak, amiben neked nincs helyed! Megtűrt vagy, másodrendű, leszűkített jogokkal. Elviselnek.

És te szervezkedsz, hogy védd magad, de képzeld el, hogy a legjobb barátod már feladja. Már nem akar tovább magyar lenni. Szlovák lesz. Nem akar harcolni egész életében, hiszen azt sem tudja, hogy hol a dédnagymamája sírja. Nem is ismeri már a Magyarországra deportált családtagjait, egykori rokonait sem.

Átgondolta, és úgy döntött, hogy már nem éri meg tovább magyarnak lenni. Nagy rajta a nyomás a munkahelyén is. Gúnyolják, lenézik. Döntött: szlovák lesz. A kisfia is. Aki majd szlovák történelemkönyvből tanulja, hogy a barbár magyarok ezer évig elnyomták a galamblelkű ősszlovákokat.

Képzeld el, hogy egy szép napon a saját udvarodban ez a gyerek majd azt mondja neked: kurva magyar.

Igen, mert ezt plántálták az agyába. Pici adagokban, de módszeresen. Képzeld el, hogy görcsbe rándul a gyomrod, mert ő a gyerekkori barátod fia, a csehországi sínek mellett valahol elhantolt nagymama ükunokája.

***

Képzeld el, hogy ez történik velünk, határon túli, felvidéki magyarokkal már 1920 óta.
Képzeld el, hogy ez veled is megtörténhetett volna, hiszen mi az a pár centiméter a térképen, egy falu ide, egy város oda… Képzeld hát el, hogy ez az életünk.

Nem, nem látszik rajtunk sem seb, sem betegség. Látszólag jól megvagyunk, egészségesen, vidáman, sokszor együtt veletek, itthon, vagy nálunk, otthon.

De tudnotok kell, hogy betegek vagyunk.

Leprásak! Az élő hús rohad le rólunk már 99 éve, leesik a mutatóujjunk, a fülünk, és irtózatos lelki kínok között fogy el a nemzettestünk.

1920-ban több mint egymillió magyar került az akkori Csehszlovákiába. Mára 450 ezren maradtunk. A többi, mind-mind lerohadt, elhalt bűzös húsdarabként végezte. Ezt hívja a lelketlen statisztika nemzetváltásnak, vagy asszimilációnak.

És most ne képzelődj, most nézz ránk!
Mi még itt vagyunk, mert hívtatok.
Ti, anyaországi magyarok, akik 2010 óta fogjátok a kezünk.

Nem mint esendő, szerencsétlen betegnek, hanem mint társnak, testvérnek.
Határtalanul azon dolgoztok, hogy megmaradjunk. Testvértelepülések láncolata, határon átnyúló együttműködések sora, vállalkozóinknak, magyar szervezeteinknek az anyaországból való támogatások százai bizonyítják, hogy fontos a számotokra a megmaradásunk.

De tudnotok kell, hogy mi sem vagyunk restek. Több tízezer felvidéki magyar vállal munkát Magyarországon, gyarapítja a Kismagyarország gazdaságát. Ezt azoknak üzenjük, akik azt kiabálják, hogy milyen jogon támogatja a Magyar Kormány ennyire intenzíven a határon túli magyarságot. Bár nekik üzenni bármit is fölösleges, számukra mi mindig is idegenek leszünk.

Ezért is elemi érdekünk a magunkfajtáknak, hogy határtalanul összefogjunk, mert meg kell őriznünk azt a nemzeti egységet, amely 2010 óta egyre erősebb. Meg kell fognunk egymás kezét, határon át, hogy érezzük – mi palócok különösképpen –, hogy egy vérből vagyunk.

Tavaly ilyenkor felállítottuk azt a keresztet a Kalonda – Ipolytarnóc határon, amelyet 75 településről adományozott faanyagból ácsoltunk össze. A 75 darab fából 71 darab palócföldi és a Kárpát-hazából, 4 darab pedig kanadai és a svédországi magyaroktól, illetve szicíliai és galíciai testvértelepüléseinktől való.

Rengeteg szalagot lenget rajta most is a nyári szél… Az a hely – mint ez is itt –, egy szimbolikus emlékhely, ugyanis attól a helytől, ahol a kereszt áll, lett 1920-ban elválasztó határfolyó az Ipoly, és ott haladt át a vasúton az a szerelvény is, amelynek ajtajában zokogtak a Losonc környéki falvakból kitelepített palócok.

Ehhez a kereszthez, a határra hívunk nagy szeretettel újra benneteket július 19-én, péntek délutánra, hogy egy olyan élőláncot alkossunk Kalonda és Ipolytarnóc között, amely egy erős és látványos szimbóluma lesz az összefogásunknak. Tavaly több mint 500-an állították a keresztet a helyszínen, az idén több ezren leszünk Kalondán, és arra kérlek, biztatlak benneteket, hogy támogassátok a palócok élőláncát a határon, mert szükségesek az olyan rendezvények, amelyek biztatást adnak a határ menti kis falvakban egyre csak fogyó magyaroknak, hogy igenis, még mindig sokan vagyunk és közösen erősek és sikeresek vagyunk!

A képzelőerő gondolatokat szül, és a gondolat, kellő tenni akarással párosulva megelevenedik.

Végezetül hát képzeld el, hogy a történelem nem ért véget és igaz, amit a költő leírt, miszerint „a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint”.

Képzeld el, hogy mindez nem is képzelgés, hanem valóság. A mi közös, palóc-magyar életünk, itt a Kárpát-hazában, amely a mi közös jövőnk!

Köszönöm, hogy együtt emlékezhettünk veletek, önökkel.

(Elhangzott a salgótarjáni trianoni megemlékezésen, 2019. június 4-én)

Az első szlovákiai magyar hírportál

Trianontól a Magyar Szabadság Napjáig – “Értelmezzük úgy a függetlenséget és a szabadságot, ahogyan kell, és ne csak értelmezzük, gyakoroljuk is!”

Kedves Testvéreim!

Trianontól a Magyar Szabadság Napjáig

Azt gondolom, hogy a júniusi magyar jeles ünnepeink között van több is, amelyek számomra nem ünnepeket jelölnek, hanem tragédiákat sulykolnak, tonnányi terhet rám rakva és bizony nem örömkönnyeket hullajtok! Így a „békepaktum” ünnepe, a Független Magyarország Napja, illetve a Magyar Szabadság Napja sem az. Nézzük csak sorjában!

Képtalálat a következőre: „nagy magyarország képek”

Milyen nap az, amelyiken a győztes hatalmak egy országot, egy nemzetet hasítottak darabokra? Legnagyobb tragédiánk a történelem során!

Nem gondolom, hogy az ünnep szó megfelelő erre a gyászos napra! A megemlékezés azonban fontos feladata az utókornak, annak a nemzedéknek, amelyik egy jobb jövő reményének a napját szeretné ünnepelni!

Nem tudom hogyan élhették meg 99 évvel ezelőtt Magyar Testvéreim azt a napot, amikor egy olyan paktumot írt alá a magyar kormány képviseletében Bernárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd a versailles-i Nagy-Trianaon Palotában, amely nemzetünk legnagyobb veszteségét jelentette.

Nem tudom, hogy mit érezhettek azok, akiket – családokat, rokonokat, ismerősöket, barátokat is – elszakítottak egymástól?

Nem tudom, hogy mit érezhettek a győztes hatalmak képviselői, amikor rákényszerítették a magyarságot arra, hogy megdöntsék a magyar egységet, a magyarságot totálisan megsemmisítse, élve eltemesse, helyesebben: kivégezze?

Mert nem gondolok mást, mint azt, hogy minket akkor kivégeztek.

Elvették azt, ami a legszentebb dolgok egyike: nemes földjeinket, amelyeken apáink vére, verítéke is csordogált, azt a földet, amely a bölcsőnket jelentette, és nem biztos, hogy a sírunk is az lesz!

Elszakítottak egymástól bennünket, hogy megtörjenek, megnyomorítsanak lelkileg is. Nem volt elég számukra az, hogy a földjeink révén hatalmas kincseinket bitorolják. Nem, nekik nem volt elég semmi!

Egyszerűen nem találok megfelelő szavakat arra, hogy ez egy olyan paktum volt, amely egy nemzetnek a teljes jövőjét megpecsételte.

Nincs okom ünnepelni ezen a napon, mert ez a békediktátum több mint igazságtalan, több mint aránytalan büntetés, amivel valójában teljesen szétmarcangoltak bennünket a győztes hatalmak.

Nincs okom ünnepelni, mert – hiába lett 2010. június 04-től a Nemzeti Összetartozás Napja-, pont ezt nem látom mostanában megvalósulni. Hiába kezdeményezte a FIDESZ-KDNP azt, hogy törvénybe iktassák!

A gyászt, nemzetünk legnagyobb tragédiáját nem lehet csak úgy, különböző címkékkel illetni, csakhogy megmutassuk a világnak – na, milyen jó fejek vagyunk, tudunk ünnepelni, tudunk emlékzeni – , a határon túli magyarságnak, hogy mi veletek vagyunk!

Őszintén: pedig nagyon üdvözülve fogadtam a törvényjavaslatot, azonban, már a kihirdetés napján nem éreztem igaznak ezt az elnevezést: Nemzeti Összetartozás Napja!

Miért is?

Az MSZP nem fogadta el ezt a javaslatot, míg az LMP-ben sokan tartózkodtak a szavazástól, csak a JOBBIK állt be a FIDESZ-KDNP mellé.

Tehát: nem volt ebben sem egységes a parlament döntése!

Miről is beszélünk? Nemzeti összetartozásról? Miféle nemzeti összetartozás az, ahol és amikor a hatalom, illetve a parlamenti pártok – kivétel nélkül – pont az ellenkezőjét teszik?

Mennyire hiteles ez a törvény? (A többiről most nem is beszélek!)

Mennyire szolgálja az egységet ebben a széthullani látszó csonka honban, illetve az elcsatolt területeken?

Annyira szívemhez, lelkemhez éreztem ezt a törvényt, és el kellett rontaniuk nekik!

Nézzük a Magyar Függetlenség Napját!

Hű, kiráz a hideg, amikor belegondolok, mit is jelent számomra ez a szó: függetlenség.

Nem volt elég az első világháború, majd következménye Trianon, jött a következő átok: a második világháború, és bizony a nagy szovjet megszállása hazánknak!

Nesze neked, Magyar! Miért kell neked mindig beleütni az orrodat a külpolitikába, más nemzetek dolgaiba? Miért kell neked állandóan az igazadat keresned? Miért akarsz nyomot hagyni a világtörténelemben?

Magyar virtus, magyar mentalitás, magyar önbecsülés!

Az Országgyűlés 2001. május 8-án fogadta el a 2001. évi XVII. törvényt az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról, amely június 19-ét nemzeti függetlenség emléknapjává, június utolsó szombatját pedig a magyar szabadság napjává.

Mekkora öröm volt sokunknak, amikor végre az utolsó szovjet katona is elhagyta az országunkat, mekkora élmény volt, amikor a cinikus Viktor Silov altábornagy – még ha nagyképűen is, de – távozott fekete volgájával!

Úgy hittük és éreztük, hogy 1991. június 19-től fellélegezhetünk, eltakarodtak a szovjetek, hogy a szabadság nemcsak álom számunkra!

Miért érzem mégis ma, hogy ugyan külsőleg megtörtént az, amit a magyarjaink akartak: a szovjet megszállásunk megszűnt, viszont nyomokban ott van nemcsak a több mint negyven évnek a hozadéka, lenyomata, hanem az új megszállás réme is, amely egyre durvább méreteket kezd ölteni.

Miről is beszélek? Arról, hogy saját kormányaink, vezető politikusaink, akik arra esküdtek fel, hogy ezt a népet, ezt az országot a lehető legjobb tudásuk, képességük szerint irányítják és felemeljék, nem látszik megvalósulni!

Sajnos arra vetemednek, hogy lelkileg és testileg is megnyomorítsanak, arra szánták el magukat – ismét külső nyomásra, vagy saját akaratukból teszik? -, hogy elárulják saját népüket, elárulják a drága hazánkat!

A baloldal meg asszisztál hozzá! Szememben ők is nemzetellenes politikát folytatnak, nem minket szolgálnak!

Amikor az MSZP volt hatalmon, ők sem voltak különbek a jelenlegi hatalmi éránál.

Azonban most, amit ez a kormány tesz – arra hivatkozva, hogy a többség hatalmazta fel őket -, az már több mint gyalázatos, az már vérlázító!

Folyik továbbra is a megszállás, csak egy kicsit másféleképpen, vagyis: a kormány szállja meg saját népét!

Nem beszélve arról, hogy a legnagyobb fegyverüket vetik be.

A lélek megnyomorítása, az ellehetetlenítés, a megfélemlítés, a fenyegetés, az elüldözés ebből a hazából: ezek fontosak számukra, meg a hatalmuk megtartása, megszilárdítása, nem a haza!

Hogyan lehet úgy tiszta fejjel, tiszta szívvel, lélekkel, egyenes derékkal ünnepelnünk a függetlenségünket, a szabadságunkat, amikor maguk a törvényhozók szabnak gátat annak, hogy szabad hazában éljünk boldogan?

Azt gondolom, hogy a magyar népet saját kormánya végzi ki, élve eltemeti!

Magyarok, ébredjetek!

Ne engedjük, hogy a zsarnokság, az autoriter kormány megszálljon minket, ne engedjük, hogy őseink harcai hiábavalóan feledésbe merüljenek, ne engedjük, hogy ismét évtizedekre bebetonozza magát a félelem, a tespedés, a kilátástalanság réme, ne engedjük, hogy elárulják ezt a hont!

A szabadság nem azt jelenti, hogy mit szeretnék, mit akarok tenni, hanem azt, hogy mit nem!

Értelmezzük úgy a függetlenséget és a szabadságot, ahogyan kell, és ne csak értelmezzük, gyakoroljuk is!

Kívánom, hogy a szeretet lánca kovácsoljon össze bennünket, bárhol is éljünk, földünk bármely pontján és tényleg az összetartozás adjon erőt mindennapjainkban!

Kép: Nagy Magyarország Klub – Network.hu

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll és közeliVisnyei Ferenc/Visó