A felvidéki magyarság stációi – avagy keresztre feszítésünk története

A közel száz éve szülőföldjén „hontalanként” élő magyarság kálváriája jutott eszembe a nagyhéten, a feltámadás ünnepére várva. Azokra a felmenőimre gondoltam, akik még a Monarchia idején születtek, éltek – s ugyanazon a földön, de már egy teljesen idegen országban haltak…

 „Mert ők tartják el ezt a földet, drága halottaim”

(Ratkó József)

Tőlük örökségbe kaptuk a szülőföldet, de sajnos a Hazát már nem. Mert azt tőlük is elvették, illetve kitiltották őket hazájukból, megkérdezés nélkül. 1920-ban brutálisan, kegyetlenül, igazságtalanul húzták meg az új határt. Ez volt a megalázás első stációja.

Lelkek omlottak össze, de éltek tovább, dolgoztak látástól-vakulásig, családot alapítottak, és hittek Istenükben.

A megalázás második stációja: újra talpra állni, megmaradni a szülőföldön, idegen hatalom, idegen uralom alatt – mégis reményben, hitben.

A második világégés borzalmai a megalázás harmadik stációját hozták életükbe. Hazát lelve ugyan rengeteg sírással, veszteséggel, gyötrelemmel, szenvedéssel cipelték keresztjüket a hegyre, melyen nem tudták, ha egyáltalán felérnek, mi vár rájuk.

A megalázás negyedik stációja a „volt Hazám, de újra nincs” megélése.

Az ágyúk ugyan elhallgattak, ám jött az addiginál borzalmasabb időszak, amikor állati módon hurcolták el őseinket otthonaikból, marhavagonokba zsúfolva őket. És sokakat, akik itthon maradtak, kényszerítették előbb nyelvüktől, majd az ötvenes évek után hitüktől is megválni.

Anyáink, apáink összeszorított foggal, és megkeseredett szívvel, de hittel és reménnyel tűrték az új megpróbáltatást. Újra és megint a szülőföldjükön, de idegen hazában építették házaikat, családjukat, nemzették gyermekeiket.

A megalázás ötödik stációja a megmaradt vagyonkájuk, házuk, földjük, termelőeszközeik elrablása volt. Amikor padlásaikat lesöpörték az idegen hatalmasok, vagy a közülük valók, akiket már megtörtek. Ekkor született meg bennük a dac, a gyűlölet.

A „mindenki egyformán fog élni” szlogen sokakkal elhitette, hogy majd a közösben jó lesz. Ezek a mi szüleink voltak, akik már kezdtek úgy gondolkodni, hogy az ő gyerekük ne szenvedjen annyit, „érvényesüljön”, tanuljon, „ne túrja a földet”. Az „itt élünk, meg kell tanulni az államnyelvet” jegyében sokan szlovák iskolába adták gyermekeiket. Ez volt a megalázás hatodik stációja – amikor a lelki és szellemi halál felé vitt a keresztút.

Akikben még maradt kitartás, és a hagyományok tisztelete, azoknak a hetedik stáció a lelki és szellemi üldözést jelentette. Egyre jobban kialakult a kisebbség-érzés, a tudat, hogy nem vagyok egyenrangú, ha nem tanulom meg az állam nyelvét, nem illek ebbe a társadalomba, ha nem vallom magam szlováknak. A népszámlálásoknál keveredett a nemzet és anyanyelv fogalma, s ez a zavar az agyakban is gyökeret vert. Közben küzdöttek az anyanyelv, az iskolák, a kultúránk megmaradásáért, továbbéltetéséért.

Az új reményt a bársonyosnak nevezett fordulat adta volna, de ekkor már feltűntek (igaz mindig voltak) a júdások, a két úr szolgái…

A megalázás nyolcadik stációját hozták a nemzeti pártok rendeletei, intézkedései, ezek értelmében különféle módszerekkel igyekeztek ellehetetleníteni bennünket.

A megalázás kilencedik stációja már egy hitében, lelkében megroggyant nemzedéket érint. Gyermekeinkben, unokáinkban az elmúlt évtizedek során egyre csökkent a megtartó erő, kitartás, hit, dac, remény. Mert az előző évtizedek olyan szellemi terrortámadásokkal ölték ki még a csíráját is az egykori erkölcsi normáknak, hogy ma egy megroggyant nemzedék vívja harcát a szülőföldjén, és a megbolydult, őrült világban.

Most már csak az a kérdés, hogy a megalázás utolsó négy stációján gyermekeink, unokáink végigviszik-e a keresztet, vagy elesnek alatta. Nyújtjuk–e Veronika kendőjét, a nép, az Isten adta nép Barrabást fog-e kiáltani, lesznek-e kitartó latrok mellettük, vagy hagyjuk, hogy keresztre feszítsenek bennünket?

Krisztust keresztre feszítették, meghalt értünk a keresztfán, majd harmadnapon feltámadt. Nekünk lesz-e feltámadásunk, még a Golgota előtt, vagy elpusztulunk?

A cikk eredetileg a felvidek.ma oldalon jelent meg.

Az első szlovákiai magyar hírportál

Megbocsátunk, ha kéritek – gondolatok a Felvidékről kitelepítettek emléknapján

Hetvenkét esztendővel ezelőtt e napon indult a szülőföldjükről elüldözött felvidéki magyarokat szállító első vonatszerelvény Magyarországra. Április 12-e ezért a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja. Vagy – hiszen a történelemben minden relatív – az etnikailag tiszta  (Cseh)Szlovákia ünnepnapja…

A második világháború sötét, mindent elnyelő mocsarából ismét felszínre bukkanó Csehszlovákia urai nem aludták át a vészterhes éveket: mindent ellestek az osztrák mestertől, amit csak a népirtásról tudni érdemes.

És így történhetett, hogy zsenge állami léte ellenére a régi-új „haza” a legváltozatosabb módszerekkel kísérelte meg újra és újra valóra váltani a nagy álmot: az etnikailag tiszta – egész pontosan: magyaroktól megtisztított – Csehszlovákia létrehozását. Kitelepítések, lakosságcsere, reszlovakizáció – mind arról szólt, hogy a történet e tájon nélkülünk folytatódjék tovább.

S hogy múlt és jelen mily szorosan kapaszkodik egymásba, azt jól jelzi a szlovák részről hivatalosan soha el nem hangzott bocsánatkérés, soha meg nem történt jóvátétel, ellenben itt van az annál valóságosabb parlamenti határozat a Beneš-dekrétumok megerősítéséről.

Valójában nem is emléknap kéne hogy legyen a mai, hiszen emlékezni arra lehet, ami elmúlt. A magyarság felszámolására irányuló törekvés (amelynek egyik eleme csupán a kitelepítés) azonban máig él, mindössze a módszerek finomodtak.

Ma már nem fizikai létünkben akarnak megsemmisíteni, hanem nemzeti önazonosságunk elemeit kísérlik meg aláásni, elpusztítani

– de ezt aztán folyamatosan, megállás (és pártszínekre való tekintet) nélkül. Ha jobboldali kormány, akkor a magyarságot felszalámizó közigazgatás. Ha baloldali, akkor dekrétumok megerősítése, állampolgárságtól történő megfosztás, nemzeti jelképek használatának betiltása.

Ez minden, csak nem a két nép békés együttélésének, mi több: szövetségének (amelyre pedig oly nagy szükség volna!) megalapozása, amelyről az április 12-ét emléknappá nyilvánító országgyűlési határozat (86/2012 (XII. 7.) indoklása is szól:

A csehszlovákiai magyarokat a kollektív bűnösségükre hivatkozva megfosztották állampolgárságuktól, vagyonuktól, kultúrájuktól, kiűzték szülőföldjükről, kényszermunkára deportálták, megtiltották anyanyelvük használatát. A beneši dekrétumok ma is ható következményei mérgezik a szlovák és a magyar nép együttélését. A megbékélési folyamathoz hozzájárulhat, hogy a felvidéki magyarság II. világháború utáni jogfosztása, s annak következményei a parlament napirendjére kerülnek.”

Tegyük hozzá: elsősorban a szlovák parlament napirendjére. Az őszinte megbékélés és barátság egy bocsánatkéréssel indul, jóvátétellel folytatódik és a kinyújtott kéz elfogadásával, megszorításával zárul. Mi készen állunk…

De addig is: emlékezünk, nem felejtünk.

A cikik eredetileg a felvidek.ma weboldalon jelent meg.

Megjegyzem – A téma a piacon hever – Nem jópofa – nem jó ko(f)ma – kéz- és közjáték a hódmezővásárhelyi piacon

A téma a piacon hever

Képtalálat a következőre: „alma” 

Nem jópofa – nem jó ko(f)ma – kéz- és közjáték a hódmezővásárhelyi piacon

Ma egy kofa (nem nő, hanem férfi, régebben kizárólagosan a nők, asszonyok voltak a kofák – Kiss Lajos néprajztudós nyomán) a hódmezővásárhelyi piacon bizony nem volt jópofa, de kofa semmiképp, de nevezzem most ko(f)mának.

A piac középső bejáratánál, közvetlenül balról az első standon árulta, nem portékáit, hanem magáról a szegénységi bizonyítványt. No, nem azért, mert nem fogadta a köszönésemet, mert ez már számomra egyáltalán nem meglepő, hanem bizony más módszert alkalmazva csúfolta meg az igazi kofák hírnevét.

Ugyan ez a nem igazán jó ko(f)ma, nem a „Van, aki mint egy szemtelen kofa Rohadt gyümölcsét lármásan dicséri.” (Berzsenyi Dániel) – módszert vetette be, mint inkább gyakorlatiasan értésemre adta, hogy ne fogdossam az almáit, majd ő ezt megteszi helyettem. Három gyönyörűnek látszó almát vettem ki az egyik műanyag ládájából,  egyből bele is raktam a ko(f)ma által elővett zöld színű szatyorba. Ezt még engedte, érdekes módon.

Több sem kellett neki, mert azon nyomban kivette a már a szatyor alján megpihent almáimat, és berakta a ládájába, miközben abból kettő darabot kiszemelt, kicsikét sápadtabbnak, betegebbnek, kisebbnek tűnő almát, majd belehelyezte a szatyorba.

Micsoda kézjáték volt ez a közjáték! Mindkettőnk részéről.

Kicsit elgondolkodtam a meglepetéstől, majd mondtam neki, hogy ezt nem értem. Miért tette ezt velem? Semmi válasz nem érkezett tőle, majd otthagytam felbolydulva a pofát.

Csúnya pofát vágtam, nem tagadom, de ő csak vigyorgott kajánul. Micsoda pofája volt! Jó, persze, tudom, hogy csak a lónak van pofája!

Néhány másodperc múlva visszamentem, s megkérdeztem tőle, hogy akkor ő miért nem használ nejlon kesztyűt, ha esetleg a fertőzés miatt nem engedi a vevőit kézzel hozzányúlni a portékáihoz.

Egy jópofa vásárló meg azt mondta, hogy rá kell mutatni az almára és az árus kiveszi. Hmm. Lehet benne valami. Én azonban eddig, bármikor is vásároltam piacon vagy áruházban zöldséget, gyümölcsöt, mindig megtapogattam (de más terméket is lemeózom), pontosan azért, hogy ne poshadt, beteges árut vegyek meg. Persze, lehet benne valami, amiért a ko(f)ma nem engedte, hogy hozzányúljak portékáihoz, de nem értem, hogy miért mondta azt, hogy igazam van? Mert megemlítettem neki, hogy soha, senki, egyik árus sem tett ilyet velem, ő meg gátlástalanul megfogdossa portékáit, kesztyű nélkül.  „Igaza van, igaza van!” – szajkózta cseppet sem barátságosan.

Hát, bizonyos, hogy az ilyen ko(f)ma nem öregbíti a kofák hírnevét, legjobb lenne, ha beszállna – és magába is szállhatna, meg leszállhatna a magas lóról -, az autójába, abba a papírszervizes monstrumba, az áruival együtt, és elgondolkodna azon, hogy milyen is egy jó kofa, még ha nem is válik jópofává.

Visszafelé menet láttam, hogy szinte alig fogyott portékáiból.

Az is lehet, hogy csak egy alkalmazott, akinek semmi érdeke a minél több áru eladása?  Így is, úgy is megkapja a pénzét. De ő biztosan nem éri meg a pénzét!

Ennek a szemléletnek – akár ő a gazda, akár nem – viszont előbb-utóbb az lesz az ára, hogy rárohad a portékája, aztán meg válogathatja, kesztyűvel vagy anélkül a rohadtakat, bár akkor már mindet öntheti a disznóknak prédaként.

Az alma nem esik messze a ko(f)ájától, mármint a rossz alma…

Most én sem vagyok egy jópofa az biztos… de nem vagyok ko(f)ma sem…

Visnyei Ferenc/Visó