Rendhagyó ÉLŐ és kicsit sem hagyományos beszélgetés a 100 éves BÁLINT GAZDÁVAL.

Megannyi titok az Embertől, akiért egy ország rajong♥️ FRISSÍTÉS. Bálint Gyuri bácsi mesélt: -Regényes életéről, gyerekkoráról, szeretett édesapjáról -Arról, hogy hogyan élte túl a munkaszolgálatot, majd a mauthauseni koncentrációs tábort, ahonnan 42 kilósan szabadult -Miért nem beszélt erről 70 évig és miért nyílt meg később…

Rendhagyó ÉLŐ és kicsit sem hagyományos beszélgetés a 100 éves BÁLINT GAZDÁVAL. Megannyi titok az Embertől, akiért egy ország rajong♥️FRISSÍTÉS. Bálint Gyuri bácsi mesélt:-Regényes életéről, gyerekkoráról, szeretett édesapjáról-Arról, hogy hogyan élte túl a munkaszolgálatot, majd a mauthauseni koncentrációs tábort, ahonnan 42 kilósan szabadult-Miért nem beszélt erről 70 évig és miért nyílt meg később…-Hogyan fedezték fel Őt nyugdíjas életének elején-Kitől kapta -teljesen véletlenül- a Bálint Gazda-nevet-Milyen jövőbeni tervei vannak-Hogyan létezik az, hogy 100 évesen is ennyire friss és fiatalos-Mi mozgatja, mi ad erőt Neki…Megannyi titok, megannyi bölcsesség, megannyi melegség, BÁLINT GYÖRGYTŐL, és az interjú a lugasból, tőlem, Nektek, szeretettel…♥️Tvrtko

Közzétette: Vujity Tvrtko – 2019. augusztus 3., szombat

-Hogyan fedezték fel Őt nyugdíjas életének elején -Kitől kapta -teljesen véletlenül- a Bálint Gazda-nevet -Milyen jövőbeni tervei vannak -Hogyan létezik az, hogy 100 évesen is ennyire friss és fiatalos -Mi mozgatja, mi ad erőt Neki… Megannyi titok, megannyi bölcsesség, megannyi melegség, BÁLINT GYÖRGYTŐL, és az interjú a lugasból, tőlem, Nektek, szeretettel…♥️ Tvrtko

 

Forrás:

FILMKRITIKA – „Hogy operatőr legyél, túl kell élned pár betegséget Kongóban”

Írta: Soós Tamás

Beszélgetés Győri Márk operatőrrel

Dolgozott Nolan színészfelfedezettjével, Todd Haynes operatőrével, és a legmagyarabb angollal, Peter Stricklanddel is. Ő az első magyar operatőr, aki netflixes filmet fényképezett, a „skót Gyilkos túrát”, a Calibre-t, ami még Stephen Kingre is a frászt hozta. Élete első interjújában fegyveres kongói forgatásról, keresztény háziwoodstockról és Erdélyhez fűződő, bennfentes viszonyáról is mesélt.

Az interjú előtt azt mondtad, hogy az Erdélyben forgatott Varga Katalin balladájának köszönheted a karrieredet.

Peter Stricklanddel egy barátom, Seres Bálint hozott össze, aki kamerákat adott bérbe Peter projektjeihez. Peternek volt egy kis örökölt pénze, amiből leforgattuk a Varga Katalin balladáját, de az utómunkára már elfogyott, így a rendelkezésére bocsájtottam a pici stúdiónkat, amit még a SZFE-s évek alatt raktunk össze az ilyen projektek támogatására. Peter itt összevágta az első verziót, és a munkakópiával házaltunk a magyar producereknél, de senkit nem érdekelt a film. Végül kivitte egy fesztiválra, ahol egy román producer, Tudor Giurgiu annyira beleszeretett, hogy szerzett 63 000 eurót a végleges kópia elkészítésére, majd benevezte a Berlini Filmfesztiválra.

Mivel ez nem magyar film volt, hanem román-angol koprodukció, így kreditértéke lett számomra Angliában, és egy csomó megkeresést kaptam. Felhívott például Ed Lachman, a Carol, a Ken Park és az Öngyilkos szüzek operatőre, hogy forgassak vele Kongóban egy dokumentumfilmet. Nehéz volt vele együtt dolgozni, mert nagyon mást gondoltunk a dokumentumfilmekről. Ha például elsírta magát az interjúalany, én rázoomoltam volna, ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk totálban, és majd külön csinálunk közeliket. Akadémista volt, de rengeteget tanultam tőle.

Mit forgattatok?

Egy dokumentumfilmet a diabéteszről. Kongóban többen halnak meg cukorbetegségben, mint AIDS-ben. Úgy forgattunk, hogy két fegyveres testőr jött mellettem, és közben az út szélén állók érdekes megjegyzéseket kiabáltak rám. Emlékezetes élmény volt.

Calibre rendezőjével is a Varga Katalin balladája hozott össze?

Igen. Matt Palmer az Edinburgh-i Filmfesztiválon látta a filmet. Azt mondta, roppant nyugtalanító hangulatúak a képei. Matt főként horrorban gondolkodik. Egynapos filmfesztivált is szervez Edinburghban All Night Horror Madness néven, ahol A-, B- és ZS-kategóriás horrorokat vetít, nem ritkán 35 mm-s kópiákról. Először egy kisfilmre hívott el.

A gázszerelős horrorra?

Igen. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, nem értettem, mi akar ez lenni, mert mi a Filmműn művészfilmes beöntést kaptunk. Teljesen más alapokon álló képi megoldások és szimbólumrendszerek hatottak ránk, és a történeteink is mögöttes tartalmakkal teleszőtt, kisrealista munkák voltak. A Gas Man viszont arról szól, hogy egy nőhöz kijön a gázszerelő, majd este felhívja, hogy valamit otthagyott neki ajándékba. A nő zajokat hall, elővesz egy ollót, lemerészkedik a földszintre, ahol találkozik egy fickóval. Beledöfi az ollót a lábába, majd elmenekül, és amikor kinyitja az ajtót, ott áll a gas man. A horrorfanok élvezik az ilyen filmeket. Nálunk nem értékelnék annyira, mert ennek a műfajnak itt nincs nagy hagyománya. Más hatások működnek Angliában és Kelet-Európában. Ott a thriller és a horror egy szórakoztatóipari termék, amivel nem filozófiát akarnak közvetíteni, hanem izgalmat. A nézők pedig szeretik, mert olyan személyiségfejlődést élhetnek át bennük, amit a saját életükben nem: gyilkossá, áldozattá válhatnak. A rendezőknek ennek megfelelően az az erényük, hogy pontosan méretre tudják szabni a hatásmechanizmusokat.

Ez a Calibre-re is igaz.

Igen, de odáig el kellett jutni. Ez volt Matt első filmje. Nyolc évig dolgozott rajta, mire kapott támogatást. Angliában több szervezet is finanszíroz filmeket, de évente csak 3-4-et, és annyira drága a stáb, hogy kétmillió font csóróságnak számít. A Calibre kb. 1,6 millió fontba került, ebből olyan 800-at adott a Creative Scotland, de csak úgy, ha előre megállapodnak egy forgalmazóval, ugyanis gyakran a forgalmazónak vagy a magánbefektetőknek kell állnia a költségvetés fennmaradó részét. A mi esetünkben ez egy német cég volt, amelyik aztán eladta a filmet minden jogával együtt a Netflixnek.

Sikerült megcsípnetek Jack Lowdent, aki azóta a Dunkirköt forgatta Christopher Nolannel és a Családi bunyót Dwayne Johnsonnal. Látszott, hogy filmsztár lesz belőle?

Bevallom, a Calibre előtt nem tudtam, ki ő, de messzemenőkig túlszárnyalta az elképzeléseimet. Feltörekvő sztárként csíptük el, miután a Dunkirköt leforgatta, de mielőtt megfizethetetlen lett volna számunkra. Az angoloknál egyébként a rendező nem azért izgul, hogy melyik színészt, hanem hogy melyik casting directort kapja meg. Fél siker, ha nagynevűt talál, mert az olyan színészeket is meg tud szerezni, akire a rendező nem gondolna. Matt például egy magas, nemes származású britet képzelt el Markus szerepére, a casting director viszont egy köpcös, alacsony embert választott, és csak a forgatáson értettük meg, hogy tűpontos volt a megérzése.

Kihívás volt olyan tájat – a skót felföldet – fényképezni, amit nem ismersz behatóan?

Teljesen máshogy képzeltem el Skóciát. Sötétebbnek, Twin Peaks-esnek. Az igazi Skócia viszont úgy néz ki, mint a Calibre-ben: ez a film jól tükrözi az angol vidék leszakadt oldalát. Persze kellett igazítani a forgatókönyvön. Úgy kezdődött, hogy „lassú svenk, hatalmas tájkép, kaledóniai fenyőkkel”. Csakhogy Skóciában nemhogy kaledóniai fenyő nincs, hanem erdő is alig. Több száz km-t autóztunk Edinburghtól északra, mert Matt pár éve arrafelé kirándult egy erdőben – ott született meg a film ötlete –, de nem láttunk sehol fákat. Jó fél órája mehettünk egy tarvágáson, amikor megkérdeztem: nem erre az erdőre gondoltál? Végül egy kutyafuttató parkban forgattunk Glasgow környékén, amit könnyedén be lehetett járni.

Az véletlen, hogy a Víkend és a Calibre is thriller, részben erdőben játszódik, és a városiak ellen fordulnak a helyiek?

Az. Matt nem tudott a Víkendről, csak a forgatás végén mutattam meg neki. Az viszont igaz, hogy a Víkend hatott arra, ahogy felvettem a Calibre-t. Ott tanultam meg, hogy a műfaji film másfajta hozzáállást kíván. Mi művészfilmes közegből jövünk, nincsenek sablonjaink a zsánerekhez, ezért rendszerint túlbeszéljük, túlagyaljuk vagy túlkamerázzuk a műfaji filmeket. Azért vettem a Calibre-t puritánra, lassúra, mert a Víkendnél rájöttem, hogy a kevesebb több lett volna. Majdnem végig egy optikát használtam, kránt egyáltalán nem, és nem snitteltük agyon a filmet. A Víkendet viszont azután forgattuk, hogy sokat dolgoztam nagy külföldi és magyar filmek akciócsapatában. Úgy próbáltuk felépíteni, mint egy amerikai filmet, csak túllőttünk a célon. De büszke vagyok rá, mert jó próbálkozás volt, és megvolt a respektje annak, hogy elkezdtünk kicsit másfajta, nem teljesen populáris, de nem is művészfilmeket csinálni.

Calibre-ben oda nyúltatok inspirációért, ahová sejtjük: Hitchcockhoz, Gyilkos túrához?

Abszolút. A Gyilkos túra kamerakezelése roppant egyszerű, de van benne egy-két snitt, amely hatalmas hatású. Például amikor átkenuznak egy híd alatt, és felnéznek a bendzsós kisfiúra, Zsigmond Vilmos kamerája pedig valami hihetetlenül vészjósló módon fordul a fiú után. Mivel az egész film visszafogott, egy-egy ilyen megoldás elemi erejű tud lenni. Ha viszont folyton látványos perspektívákban adagolsz képeket, az kizökkentheti a nézőt, mert az artisztikus beállítás azt sugallja a tudatalattinak, hogy ez egy film. Már egy egyszerű plánváltás is komoly turbulenciát okoz: a nézőben sokszor nem is tudatosul, de ilyenkor agyban újra össze kell raknia a teret. Manapság, amikor az operatőri munkától a látványos képeket követeli a világ, fokozottan figyelek arra, hogy a történetmesélés maradjon az elsődleges szempont.

Víkendet és a Varga Katalin balladáját is Erdélyben forgattátok. Milyen viszony fűz Erdélyhez?

Vidéki gyerek vagyok, nekem ez a környezet otthonos. Egy Nógrád megyei faluban nőttem fel, ahol a főtéren lévő kurblis telefon jelentette a kapcsolatot a külvilággal. Filmmel is csak édesapám révén találkoztam. Erdély ehhez képest még vadregényesebb, és magán hordozza az ezeréves hagyományaink és kultúránk folytonosságát. Hiába jöttek történelmi változások, és hiába vannak feszültségek a románok és a magyarok között, a közös kultúrgyökerek összehozzák az embereket. Skóciában egy román lány volt a másodasszisztens, nekem ő jelentette a hazai kötődést. Mi ketten szotyiztunk a forgatáson, a skótok pedig csak álltak és néztek, nem tudtak mit kezdeni ezzel.

Édesapád filmes volt?

Evangélikus „hippilelkész”. Filmezett, rockzenélt, és volt egy házi filmlaborja is. Óriási archívuma van a 60-as évekig visszamenőleg az egyházi eseményekről. Sokszor én is beálltam a kamera mögé, de apám szárnyai alól került ki Tóth Zsolt is, aki többek között A vizsgát fényképezte. Külföldről kapott bibliai témájú filmeket is szinkronizált, és ezeket istentiszteleteken vetítette. A kertünk végében pedig rockzenei fesztiválokat rendezett, az egész megyéből és Budapestről is oda jártak a fiatalok, dúlt a Woodstock-hangulat.

Kik léptek fel?

Keresztény zenekarok. Apám, Győri János Sámuel alapította az egyik első keresztény rockbandát, a Hermonst. Klipjeik is voltak, és rendszeresen koncerteztek, pedig ennek a műfajnak az átkosban sok ellenzője volt az egyházügyi hivatalnál.

Illegálisan játszottak?

Nem voltak betiltva. Templomokban játszották a rock and rollt. Apám annak a generációnak tagja, amelyik a hatvanas években elkezdte a beatzenét, és maga barkácsolta a hangszereit. Volt úgy, hogy a nagymamám írta nekik a dalszövegeket.

Politikailag üldözték a családotokat?

Apám azt szokta mondani, hogy amit akkoriban el szeretett volna érni, azt mind megvalósította. Pakolgatták jobbra-balra az országban, de mindig volt, aki mellé állt. Jámbor ember, nem tudott fennakadni ezen. Kiskőrösön kezdte a lelkészi pályafutását, de áthelyezték, miután az ifjúsági körben összeállított és sokszorosított egy beszámoló füzetet. Az éjszaka leple alatt kellett elköltöznie Békéscsabára, ahol az egyik legnagyobb evangélikus közösség élt. Én ott születtem, de onnan is tovább kellett költöznünk, mert a fiatalok nem a KISZ-be, hanem keresztény rockzenei estekre jártak. Választás elé állították: vagy befejezi a lelkészséget, vagy elmegy egy 300 fős kis faluba Nógrádban. Ahol persze folytatódott minden: a végén még az úttörőtábor lakói is hozzánk jártak.

Mellette találtad ki, hogy operatőr leszel?

Én tehénpásztor akartam lenni. Aztán állatorvos. Biológiaszakra jártam, de kamaszként rám tört a művészkorszak. Faltam a régi filmeket, fotózgattam. Az utolsó évben már be se nagyon jártam a gimibe, mert hajnalig laboráltam.

Nem bántad meg, hogy nem állatorvos lettél?

Mindig megbánja az ember, hogy nem valami más lett. Lehetnék kvantumfizikus vagy biológus, aki a tudomány határait feszegeti. De most élvezem, hogy operatőrként feljöttem nullára.

Nullára?

Mindenki mínuszról indul. Ha már szereztél annyi rutint, hogy csípőből tüzelj, és ne a technikai problémák kössék le az agyadat, akkor tudsz a mögöttes tartalmakról gondolkodni. Én most jutottam el ide.

Calibre óta többet csöng a telefonod?

Itthon nem. A Víkendért Aranyszem-díjat kaptam, utána egy évig nem hívott senki. Nálunk elsősorban az alkotói kapcsolatok és barátságok számítanak, külföldön viszont jó kreditje van egy olyan filmnek, mint a Calibre. Invitáltak egy japán horrorfilmbe, aminek szuper volt a forgatókönyve, de sajnos nem valósult meg, így végül egy másik filmet forgatok októbertől Londonban. A szabadúszásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is: a magad ura vagy, de nem tudod, mit hoz a holnap. Szűkös és bő esztendők váltogatják egymást. Hogy operatőr legyél, túl kell élned pár betegséget Kongóban.

Válogatott filmográfia:
Gigor Attila: Rossz helyen szálltunk le (2005, vizsgafilm)
Bogdán Árpád: Boldog új élet (2007)
Peter Strickland: Varga Katalin balladája (2009)
Sopsits Árpád: A hetedik kör (2009)
Mátyássy Áron: Átok (2010-2012, sorozat)
Mátyássy Áron: Víkend (2015)
Matt Palmer: Calibre (2018)
Moll Zoltán: Engedetlen (2018)
Kasvinszki Attila: Paraziták a Paradicsomban (2018)
Grosan Cristina: A legjobb dolgokon bőgni kell (2020)

Miért kellett öt év, hogy a Víkend után megint filmalapos játékfilmet – Groșan Cristinával A legjobb dolgokon bőgni kell-t – forgass?

Korábban főként Mátyássy Áronnal dolgoztam, aki az elmúlt években az Aranyéletet rendezte Dyga Zsombor mellett, akinek viszont Marosi Gábor az állandó operatőre. Az HBO felajánlotta, hogy legyek a B kamerán, de én csak úgy akartam vállalni, ha én leszek a vezető operatőr azokban a részekben, amiket Áron rendez. Mivel az volt az HBO policy-je, hogy egy vezető operatőr vigye végig a sorozatot, erre nem volt lehetőség, én pedig vettem egy nagy levegőt, és nemet mondtam. Ekkor azt hittem, nem nagyon lesznek munkáim, de sok más rendező is elkezdett dolgozni velem, és rengeteg reklámfilm is megtalált hirtelen, amik korábban valamiért elkerültek.

Kívülről nagyon szerteágazónak tűnik a pályád. Forgattál neves rendezőkkel, Mátyássy Áronnal, Sopsits Árpáddal, Peter Stricklanddel, legutóbb pedig egy olyan netflixes filmet fényképeztél, aminek még Stephen King is dicsérte a feszültségteremtését. Viszont vállalsz olyan no budget filmeket is, mint a Paraziták a paradicsomban, amely pocsék kritikákat kapott.

Paraziták egy érdekes kísérlet volt, félig film, félig színház, amelyből sokat tanultam, és 6500-an úgy is megnézték, hogy saját forgalmazásban vetítették a mozik. El szoktam vállalni vizsgafilmeket is szívességből, barátságból, vagy egyszerűen kíváncsiságból, hogy drámát is forgassak a reklámok között. Ha nem beszélsz egy nyelvet, elfelejted. Sopsits szokta mondani, hogy hétévente nem lehet filmet rendezni. Én nem szerteágazónak látom a pályámat, hanem olyannak, mint egy inka piramis, amelyben vannak apró és nagy összecsiszolt kövek is, amik együtt légmentesen zárnak.

Az Aranyélet sem hiányzik közülük? Nem bántad meg, hogy nem vettél részt benne?

Egyáltalán nem.

Azután se, hogy láttad, milyen jó lett?

Nem. Ugyanis nem akartam B kamerán dolgozni egy olyan rendezővel, akivel összeszokott alkotópáros voltunk. Marosi Gábornak is kellemetlen lett volna, ha az oldalvonalról beleszólok az egészbe.

Most, hogy megszaporodtak a külföldi munkáid, nem gondoltál rá, hogy kiköltözz Angliába?

Az operatőrök nincsenek helyhez kötve, oda repülnek, ahol a forgatás lesz. Magyarország ráadásul filmes Kánaán. Ha Los Angelesbe születek, lehet, soha nem jutok el erre a szintre, mert ott sokkal nagyobb a merítés. Itthon viszont részt vehettem az itt forgatott hollywoodi produkciókban, és a magyar filmek finanszírozása is rendben van jelenleg. Olyan filmek is megvalósulhattak, mint a Saul fia. Egy profitorientált rendszerben nem tudott volna kicsírázni egy olyan koncepció, amelyben szinte végig az egy plánban tartott főszereplő visz végig minket a történeten. Az egészben az a legszebb, hogy utána pont ebből a filmből lesz világsiker.

filmtett.ro

Táncművészet – Interjú – “A harmónia a természet törvényszerűsége.” – tartja Zachár Lóránd, a táncművész, a koreográfus, az oktató

” keresés… önigazolás… álom… “

Színpad. Sok gyermek álma. Nekem is tetszett, és a reflektorok tüzében magam is álmodoztam kicsit, hisz abban az évben jelentette be az oktatóm a gála előadásunkon, hogy a búcsúzó évfolyam egyik tagja a táncművészetire megy tovább. Csodáltam, hisz az egyetlen fiú volt a sok-sok lány között. Nem a motorok, vagy a foci volt a zsánere, hanem a jazz-balett. Nem követtem napi szinten, de tudtam, hogy a tanulmányai végeztével a Nemzeti Színház tánckarához került. Belül büszke voltam, hogy egykor egy színpadon álltam vele. És most Visnyei Ferenc felkért, hogy készítsek interjút… na nem. Nem vele… csak…. olvassák inkább… Koreográfus, táncművész, oktató. Beszélgetőtársam, Zachár Lóránd Gyöngyösön született, és a Tálentum néptánc és népzenei akadémián tanult.

Hol a határ táncos és koreográfus között? Elkülönül-e ez a művész lelkében egyáltalán?

Úgy hiszem, ez lélekben nem különül el, mint inkább gondolkodásmódban. Másképp használom az agyam koreográfusként, mint táncosként. Ezt akkor veszem észre magamon, mikor néha visszatérek a színpadra és kell némi idő arra, hogy az agy újra visszaálljon táncos üzemmódba.

Klasszikus , modern, absztrakt, kortárs . A műfajok sokszínűségéből melyik a kedvesebb? Tánctechnikák közül sokat alkalmazza a kortárs stílust. Miért?

Megmondom őszintén, számomra mindegy, hogy milyen stílus az, amit épp látok. A minőség számomra a legfontosabb, a mondanivalóval karöltve. Igazán azt sem tudom, hogy én milyen stílust képviselek, mert amit az órákon és koreográfiáimban adok, az belőlem fakad. Nem is szívesen kategorizálom magam ezért…

Koreográfiáiban a fluiditás /folytonosság/ mindig jelen van. Törekszik a harmóniára vele, vagy más okból alkalmazza?

A harmónia számomra nagyon fontos. Mindenben az eklektikában is azt keresem. A fizikális egyensúly miatt egyébként is jelen van, meg akkor is, ha nem tűnik balanszáltnak a mozdulatsor. A harmónia a természet törvényszerűsége.

Vígszínház, Madách, Pécsi balett…. csak néhány a sorból, majd egyszer csak Djazz-ex, Dancworks, Rotterdam Táncakadémia. Mesélne erről az olvasóinknak?

Igen, pályám elején rengeteg helyen dolgozhattam. A Talentum elvégzése után a Budapest Táncegyüttes tagja lettem, ezt követte a Rock Színház, Madách Színház, az akkor frissen alakult Budapest Balett. Voltam tagja a Veszprémi Táncműhelynek is, majd a Budapest Táncszínház következett, ahol kilenc évet töltöttem. Mindezek után, egy rövid időre a Pécsi Baletthez kerültem, majd Hollandia felé véve az irányt, előbb a Djazz-ex majd a Danceworks Rotterdam fogadott sorai közé, ahol végül mint táncos befejeztem pályafutásomat. De Hollandiával máig nem szakadt meg a kapcsolatom, minden évben visszatérek Rotterdamba, hogy tanítsak és koreografáljak a Codarts-on, mint vendégtanár.

A tánc egyetemes nyelv, érzéseink, vágyaink, és álmaink kifejezője, de lehet kapcsolat is kultúrák között?

Szerintem minden művészeti alkotás a lélek kifejezőerején alapul. Függetlenül attól, hogy a mű a világ mely részén születik, kapcsolatban van más kultúrák alkotásaival, hiszen az emberi lélek egyetemes természete köti őket össze.

Úgy tudom tanít is. Egy ön által megálmodott koreográfiát kinek könnyebb „betanítani”? Kikkel könnyebb színpadra vinni? Kiforrott, képzett táncosokkal, akiknek a vérében van a szakma, vagy lelkes, ám még kiforratlan amatőr csapattal, akikben még nincsenek blokkok és gátak?

A koreografálás társas vállalkozás, aminek a legfőbb összetevője az egymásba vetett hit és nyitottság. Amint ez megvan, az alkotói folyamat szárnyra kap és ez a lendület később érezhető a kész koreográfián is.

Blokk. Gát. Van ami megtorpantja, vagy megállítja, lelassítja, mint alkotót, mint művészt?

Számomra leginkább a napi gondok tudjak útját állni a töretlen művészi folyamatnak. Ahhoz, hogy jól menjen a munka, ki kell zárni a külvilágot, mert az alkotásoknak megvan a saját élete, világa és ezt nem rongálhatják külső tényezők.

És most, ha szabadna zárásul valami személyesebbet. Megkérdezhetem ki Zachár Lóránd, amikor legördül a függöny, és kialszanak a fények?

Azt hiszem, hogy azon túl, hogy két gyermek apja vagyok és van egy hobbim, ami kitölti az életemet, az évek rohanása nem volt más számomra, mint önmagam keresése. Az életben fogalmam sincs, hogy ki vagyok. Azt tudom, hogy a színpadon Zachár Lóránd vagyok.

Képek: Zachár Lóránd

A képen a következők lehetnek: Szakál Magdolna, égbolt, hegy, túra/szabadtéri és természet

Szakál Magdolna

Interjú a Szécsényen élő Vincze Ferenccel, a Korda Racing Klub tehetséges rallyversenyzőjével

A képen a következők lehetnek: 1 személy, közeli

A vadász, aki kipárnázott ülésen, magánutakon tanult autót vezetni

„Mindenkire felnézek, aki kellő alázattal és eredményesen tud versenyezni.” – mondja az „aszfalt ördöge”

A képen a következők lehetnek: 1 személy, közeli

Azt gondolom, hogy a szenvedély, a kitartás, a gyakorlás nem elég ahhoz, hogy valakiből rallyversenyző lehessen, sokkal összetettebb dolgok is kellenek, hogy valaki úgy művelje ezt a sportot, mint Vincze Ferenc, aki 28 évesen egyre több sikert ér el ebben a „száguldó világban”.

A képen a következők lehetnek: autó és túra/szabadtéri

Nagyon szerettem volna kisgyermekként egy lábbal hajtós kisautót kapni, de sajnos, nem futotta rá, irigykedtem is unokaöcsémre, mert neki volt. Ki ne játszott volna olyat, hogy ki kellett találnunk, hogy az utcán éppen milyen autó robog el mellettünk az aszfalton? Ja, meg kellett mondani a típusát, a maximális sebességét, a lóerőt is, meg még ki tudja milyen paramétereket, ugyanúgy, ahogyan az autóskártyás játéknál. Imádtam barátaimmal, unokatestvéreimmel mindkettőt játszani, azonban egy idő után, egyre inkább kezdtem eltávolodni az autók, motorok világától, mert rájöttem: nem kötnek le úgy, mint  a zene, az irodalom, ők lettek hű társaim, a mai napig így van ez. Annak ellenére sem, hogy a sebesség mindig rabul ejtett, a mai napig imádott dolog nálam mindkettő, viszont maradok inkább utasnak. A foci mellett kedvenc időtöltéseim közé tartoznak az autóversenyek, motoros bajnokságok nézése a tévében. Abban biztos vagyok, hogy kedves interjúalanyom, Vincze Ferenc – aki Balassagyarmaton látta meg a napvilágot – rallyversenyző nem úgy kezdte, ahogyan én, hiszen sorra nyeri a különböző versenyeket, például első abszolút győzelmét 20 évesen érte el, amiért keményen meg kellett dolgoznia csapatával együtt. Ebben a szezonban már 3 győzelmet aratott, a bajnokságban több ponttal is vezeti a főtáblát.


Visnyei Ferenc/Visó: Mi volt előbb nálad, a természet szeretete vagy az autóversenyzés? Nagyon sok kisfiút az autók, a motorok világa bekebelez, gondolom, téged is. Ha jól tudom, a gokarttal kezdted az autósport nem túl egyszerű művelését.

A képen a következők lehetnek: 1 személy

Vincze Ferenc: Húúú, ezzel a kérdéssel egyből megfogtál, ugyanis olyan régen volt, hogy nem is nagyon emlékszem rá, hogyan láttam a világot akkoriban. 4-5 éves koromban már érezhetően nagyon érdekeltek az autók. Mindig vezetni szerettem volna, és erre volt is lehetőségem, ugyanis apukám, nagypapám rajongtak az autókért, és gondolták, hogy megtanítanak vezetni. Ez sikerült is nekik, és szinte mindennapossá vált, hogy magánutakon egyedül vezettem, persze jól kipárnázott üléssel. Ekkoriban kaptam egy gokarot is apukámtól, gondolom, látott bennem valami fantáziát. Ezután 6 éves koromban indult el a gokartversenyzői pályafutásom.

A képen a következők lehetnek: autó, túra/szabadtéri és természet

Valami eleve belülről hajtott téged, hogy kimondottan rallyversenyző legyél?

Eleinte Forma 1-es versenyző szerettem volna lenni, de ezt a nagy álmot gyorsan el is kellett engedni, reálisan semmi esély nem volt rá. Sokat jártam a szüleimmel akkoriban rallyversenyekre, és nagyon megtetszett.  Arról álmodoztam, hogy bárcsak egyszer én is úgy tudnék versenyezni, mint a “nagyok”.

Szécsényben lakik, itt is érettségizett, majd erdésztechnikusként végzett a festői szépségű, heves megyei hegyvidéki üdülőhelyen, Mátrafüreden. Klubja, a Korda Racing Budapesten található.

Családodban valaki támogatta indulásodat? Nem csak anyagi értelemben gondoltam.

A gokartozás teljes mértékben a szüleim zsebéből ment, szinte mindenüket erre költötték, hogy ezt űzhessem, nagyon hálás vagyok nekik ezért. Mindenki nagyon féltett, de közben örültek a sikereknek.

A képen a következők lehetnek: autó és túra/szabadtéri

18 évesen szerezted meg pályafutásod első abszolút győzelmét. Mesélnél erről és későbbi sikereidről? Kikkel dolgoztál együtt? Kik voltak a navigátoraid?

Igen, akkoriban Az Országos- és Közép- Európai Szlalom Bajnokságban indultam, és sikerült mindkettőt megnyerni abszolútban. 2 év szünet után tértem vissza a versenyzéshez, ekkor már rallyban. 2013- ban az Országos Rally Túrabajnokság abszolút bajnoka lettem, az első teljes évemben. Ekkor döntöttem azt el, hogy itt még nem állhatok meg, és próbálok feljebb lépni, ami persze nálam és sok más kollégánál is, csak a hátteren múlt. 2016-ban egy Mitsubishi Lancer Evo IX R4-el lettem Rally I. osztályban abszolút 3. 2017-ben haladtunk a korral és váltottunk egy Skoda Fabia R5-re. Első évemben ezzel az autóval szintén 3. lettem. 2018-ban meg szerettem volna nyerni a bajnokságot, nagyon sok dolog hátráltatott minket év közben, így megint be kellett érni a 3. hellyel. Navigátoraim: Kuti Péterrel 2013-tól 2016-ig versenyeztem. Bazsó Attilával 2016-2017 között mentem. 2018-ban 4 különböző navigátorral indultam, sorrendben: Bazsó Attila, Farnadi Ágnes, Holczer Dániel, Bacigál Igor. Ez is egy hátráltató tényező volt, amit korábban mondtam, ugyanis nem lehet egyik versenyről a másikra 100%-osan összeszokni.

A képen a következők lehetnek: éjszaka, autó és túra/szabadtéri

Sok tényező kell ahhoz, hogy topon maradjál. A szerencse mellett mi szükséges még, hogy mindig dobogón, avagy közelében találd magad?

Nagyon fontos a technika megbízhatósága, jól működjön minden, mellette elengedhetetlen az is, hogy az autó beállításai maximálisan személyre legyenek szabva. A pilótának és a navigátornak az egész verseny ideje alatt ott kell lenni teljesen fejben és koncentrálni. A csapatnak és a szerelőknek is topon kell lenni. Sok összetevős történet ez.

A képen a következők lehetnek: autó és túra/szabadtéri

Ha jól láttam, akkor a magyar bajnokságban szinte majdnem dupla ponttal előrébb vagy a második helyezettől, tehát, jelentősen vezeted a tabellát. Néztem, hogy több riválisod, pályatársad Skodával versenyez: Mi lehet ennek az oka? Milyen típusú autóval döngetted a kilométereket eddig?

Az első 3 versenyt meg tudtuk nyerni, aminek köszönhető volt ez a nagy előny. Minden várakozásunkat felülmúlta, hogy így tudtuk kezdeni a szezont. A nemzeti bajnokságokban a top autók manapság az R5-ös autók. A Skoda, Ford, Citroen, Volkswagen, Hyundai gyárt ilyen autókat. Mindegyik nagyjából egyforma erőt képvisel, csak be kell tudni őket jól állítani. A Skodából és Fordból gyártották a legtöbb darabszámot, és ezek a legelterjedtebbek a világon. Ha megnézzük a nemzetközi eredményeket, akkor látszik, hogy bármelyik márkával lehet nyerni.

Melyik a kedvenced: az aszfalt vagy a murva? A csapatod technikai személyzete gyorsan át tudja alakítani autódat, ha mondjuk, egy murvás verseny után nem sokkal egy aszfaltos történet következik? Netalán két autód is van?

A képen a következők lehetnek: autó és túra/szabadtéri

Az aszfalt közelebb áll szívemhez, talán azért is, mert murván eddig kb. 5 futamon indultam, nem mondanám magam valami rutinosnak. Egy autóval versenyzem, körülbelül 1-2 óra hossza átalakítani az autót.

Legutóbbi versenyetek azonban nem úgy sikerült, ahogyan szerettétek volna. Mi történt? Milyen gyakori hibák fordulhatnak elő, amelyek teljesen megváltoztathatják a mezőny állását?

Igen, sajnos nagyon szerencsétlenek voltunk Veszprémben, ahogy eddig minden évben. Remélem, hogy jövőre már elmúlik ez a veszprémi átok. Kaptunk egy defektet a 21 km-es gyorsasági kb. felénél, és nem álltunk meg kicserélni, mert úgy gondoltuk azzal többet veszítünk, majd a szakasz vége felé széttört a felni, ami beszorult a féktárcsához és így kb. 5-6 perc volt, amíg le bírtuk szedni, és ilyen hátránnyal nem lett volna értelme a folytatásnak. Igazából technikai sport, itt bármi megtörténhet.

A képen a következők lehetnek: autó, égbolt és túra/szabadtéri

Melyik verseny fogott ki leginkább rajtad és a csapatodon? Hadik András címvédőnek valamiért peches időszaka van. Ennyire forgandó ebben a versenyben a SZERENCSE?  Szerencse és szerencsétlenség jellemzi ezt a sportot? Hiába versenyzel jól, ha valamiért ott egy defekt vagy bármilyen technikai probléma, ami miatt nem sikerül elérned azt, amit szeretnél. Hű, nem semmi sport!

A tavalyi veszprémi nagy bukásunk nem kellett volna, azt sajnálom a legjobbam. Ez a Veszprém mindig kifog rajtunk valamiért, de jövőre ennek máshogy kell már lennie. Azt nem mondanám, hogy a szerencséről és a szerencsétlenségről szólna, ugyanis az elmúlt 4 évben most először kellett feladnom technikai hiba miatt a versenyt és egyszer törtem össze az autónkat, a többi versenyen célba értünk. Andrisnak tavaly is volt ilyen szériája, akkor is felállt belőle, idén is biztosan sikerül.

Mindig az aktuális versenyre tesztelünk, és mindig máshol, ami éppen hasonlít arra.”

A képen a következők lehetnek: fa, autó, növény, túra/szabadtéri és természet

A növények, állatok vadvilága hogyan érintett meg? Miért éppen az erdészet tudományát tanultad?

Szinte az egész család vadász, így nőttem fel és talán a gének bennem vannak. Erdész lettem, de sajnos nem tudok a szakmában dolgozni egyelőre, mert nincs rá időm, de majd egyszer még lehetséges, hogy eljutok odáig.

A képen a következők lehetnek: 1 személy, kalap, túra/szabadtéri és közeli

A kemény edzések hogyan oszlanak el egy héten? Jut időd a közösségi életre?

Fizikai edzésemet lecsökkentettem a korábbi évekhez képest, viszont az étkezésre jobban figyelek, így az edzéseim nem annyira kemények. Teniszezem és crossmotorozom hobbi szinten, amik annyi energiát tudnak adni, hogy fizikailag rendben legyek.

A képen a következők lehetnek: 2 ember, , mosolygó emberek, túra/szabadtéri

Honnan van benned az őserő, az az önbizalom, amely egyre csak hajt téged előre?

Erre a kérdésedre nem tudok válaszolni, viszont nagy motiváció van bennem, hogy előrébb és előrébb lépjek.

Ki az, akire a mai napig felnézel ebben a sportágban? Kinek köszönheted előrejutásodat?

Mindenkire felnézek, aki kellő alázattal és eredményesen tud versenyezni. Elsősorban a családomnak köszönhetem, és nem utolsó sorban a támogatóimnak, akik nélkül nem tudnék „pályára” kerülni.

A képen a következők lehetnek: 11 ember, , mosolygó emberek, autó és túra/szabadtéri

Milyen közeli, távoli célt szeretnél elérni ebben a sportban?

Közeli terveim között a Magyar bajnoki cím szerepel, távoli célok között pedig ki szeretnék majd jutni Eb versenyekre, hogy ott is megméressem magam. Ennek egyelőre csak anyagi hiányosságai vannak.

Fotók: Vincze Ferenc facebook oldala

Visnyei Ferenc/Visó

 

FEL TUDTUNK NŐNI ERRE A SZINTRE, EZ NEM JELENT ROSSZAT

Dibusz Dénes a kivédett 11-esről, a továbbjutásról és a folytatásról is beszélt. Interjú.

– A lefújás után rögtön azt mondtad Leónak, hogy végülis három panenkás 11-esből kettőt már megfogtál.

– Igen, de ha jobban belegondolok, az lehet, hogy négyből kettő, mert a kupadöntőn kétszer is „böktek”, előtte pedig ugye volt az a BL-meccs az albánokkal. Mindezzel együtt nem számítottam rá, hogy megint ez lesz.

– Tudtad, hogy a bolgárok játékosa szokott ilyen 11-eseket lőni?

– Igen, a videózás miatt tudtam, ezzel együtt a kiélezett helyzet miatt elsőre nem számítottam erre. Pedig nem is csinálta rosszul, mert a léc alá jött a labda, szerencsém volt, hogy annyira fel tutam jönni a földről, hogy kiüssem. Nagy lendülettel futott, ezért tőlem is gyors reakció kellett, de az utolsó lépésnél nagyon lefékezett. Akkor gondoltam, hogy mi következhet, bár én is elindítottam már a mozgást, meg tudtam annyira fogni a lendületemet, hogy még egy kontramozgásra is képes voltam. Visszagondolva, kulcsfontosságú volt.

– Beugrott rögtön az az albánok elleni BL-meccs?

– Utána igen, mert akkor sokan támadtak, de ez már mindegy. A jelenben élünk, az a meccs három éve volt, nem kell azzal foglalkozni már. A mai találkozó a fontos, ahogy a csapat küzdött, ahogy játszott, és ahogy mindenki szeme előtt a továbbjutás lebegett. Voltak szituációk, amikor szerencsénk volt. Az első félidőben szabadrúgásból lett egy kapufájuk, mi meg a kirúgás után rögtön rárúgtuk a második találatunkat. Ezek olyan fordulópontok voltak, amelyek a mi oldalunkra billentették a meccset. Hasonló volt a második félidején szerzett megpattanós gólunk is. Azzal talán eldőltek a nyitott kérdések. De végig koncentrálni kellett, mindenki nagyot küzdött.

– Szerinted mi az, amiért most sikerült egy nagy bravúr, míg az előző években, nemzetközi porondon nem sikerült jól szerepelni? Úgy tűnik, mindenki jobban hisz a jó nemzetközi teljesítményben, ez köszönhető talán Sergei Rebrovnak is.

– Igen, hiszen olyan edzőnk van, aki szerepelt a csapatával már BL-csoportkörben, és jó eredményeket ért el. Érződik rajta, hogy tudja, hogyan lehet eredményes a csapatunk. Mindkét találkozón bizonyítottuk is, hogy fel tudunk nőni a Ludogorec szintjére. Ez nem jelent rosszat, hiszen a bolgárok az elmúlt években rendszeresen BL- vagy EL-csoportkörben szerepeltek. Ez az eredmény tehát biztató a jövőre nézve. Adhat ez az egész egy olyan lökést, megerősítést, hogy sikerrel tudjuk venni a következő akadályokat is. Most mindenesetre a máltaiakra kell koncentrálnunk, ahogy hazaérünk, mindenkinek a fejében ez forog majd. Reméljük, hogy a szurkolóink megtöltik a stadiont, és jó eredményt tudunk elérni. A drukkereink nagy segítséget adtak most is, az odavágón, valamint nagyon sokan elkísértek minket Bulgáriába is. Ezúton is köszönjük ezt nekik. Bízom benne, hogy a támogatásukkal, jövő héten olyan eredményt fogunk elérni, amivel megalapozhatjuk az újabb továbbjutást.  

– Nézted már, hány gratuláló üzenet érkezett a telefonodra?

– Van néhány. Ilyenkor sokkal több jön, mint amikor esetleg nem kell annyit hozzátennem a meccshez. Ez tényleg egy nagy eredmény, otthon is mindenki nagyon boldog. Az egész magyar focinak is jót tesz, hiszen tavaly a Vidi menetelt, és jó lenne, ha idén is lennének ilyen magyar csapatok. Ezzel meghálálhatjuk azt a bizalmat, amit az emberektől kaptunk.

Forrás: fradi.hu

Bemutatjuk a hódmezővásárhelyi Zenevan együttest – Muzslyán idén is fellépnek

             A zene az kell….

Néptánckar és kórus is szívesen csatlakozik hozzájuk

A por-rock világából merítenek

Nyár van, egymást érik a fesztiválok, szabadtéri rendezvények. Sok-sok zenekar, előadó próbálja csillapítani az emberek kultúrszomját. Sokféle formáció jön létre, és bizony oly sok tehetséges zenésszel. Mivel igen nagy a kínálat, így a zenekarok élete sosem lehet egyszerű. Sajnos kevés nyilvánosságot kapnak.

Engedjétek meg, hogy bemutassam a Zenevan zenekart Hódmezővá-sárhelyről. Gera Imrével, a “hátulütővel” készített interjúmat fogadjá-tok sok szeretettel!

Kérlek, mutasd be a tagokat!

A Zenekar 2014-ben alakult, tagok: Tóth Anita és Jószai Csilla ének, Horváth László gitár, Varga Szabolcs basszusgitár, Fodor Tibor billentyűs hangszerek, Gera Imre dob.

Mióta léteztek ebben  a formációban? Esetleg volt-e már tagcsere?

A felállás azóta stabilnak mondható, Jószai Csilla a legfiatalabb tag korát tekintve és belépési időpontot is nézve…

Milyen stílust képvisel a zenekar?

Pop-rock feldolgozásokat játszunk, igyekszünk olyan dalokat válasz-tani, amelyeket kevesen adnak elő, azonban igényes hangszerelésűek és lehetőleg jó értelemben populárisak, tehát ismerik és szeretik a zenehallgatók, nem utolsósorban mi is szeretjük azokat játszani.

Ki, milyen zenei múlttal rendelkezik?

Változatos, de mindannyian többéves zenei múlttal rendelkezünk, van, aki a koránál fogva többel, van, aki ugyanilyen okból kevesebbel. A zenekar tagjai közül többen együtt játszottunk régebben több formációban, így ismerjük egymást, és előfordul, hogy szavak nélkül is működik a kémia …

Milyen sűrűn léptek fel? És legközelebb hol?

Sajnos nem tudunk annyiszor fellépni, mint szeretnénk, különböző okokból. Kevés lehetőség mutatkozik manapság élőben muzsikálni, kevés az alkalmas hely, de mi mindenhová örömmel megyünk, ahová hívnak. Próbálunk mi is új helyeket, lehetőségeket keresni, sajnos nincsenek elkényeztetve az élőzenészek manapság… 😉 A „szezonnyi-tó bulink” 😉 május elején Szelevényben volt, nemrégen szülőváro-sunkban, Hódmezővásárhelyen  a LÖSZ Fesztiválon zenéltünk, ahol évek óta visszatérő vendégek vagyunk, nagy örömünkre. A nyár folyamán még meghívást kaptunk Cserkeszőlőre, Hódmezővásár-helyre az augusztus 20-a körüli rendezvénysorozatra és Délvidéken Muzslyára, a sofőrünk jóvoltából, ahol már tavaly volt szerencsénk nagy sikerű bulit adni a magyarlakta helységben.

Van-e saját oldalatok, ahol hirdetni tudjátok a fellépéseitek időpontját, helyszínét?

A Facebookon természetesen jelen vagyunk —  https://www.facebook.com/zenevan.zenekar/ –, volt tervben egy saját oldal fenntartása, de az online világ manapság nem ebbe az irányba tart, így egyelőre ez a kérdés lekerült a napirendről…

Részt vettetek-e már valamilyen tehetségkutatón, vagy gondolkod-tatok-e már a részvételen?

Mivel a csapat egyelőre saját dalokat nem, hanem csak feldolgozásokat – más által írt dalokat – játszik, így ez nem került egyelőre szóba. Azonban minden lehetőséget megragadunk a bemutatkozásra, és minden megkeresést örömmel veszünk, és igyekszünk lehetőségeinkhez képest teljesíteni.

Koncert után milyen visszajelzések érkeznek hozzátok, az emberek mennyire szeretik, amit csináltok?

Örömünkre, pozitív visszajelzéseket, gratulációkat, dicséretet, bátorítást kapunk. Nem mellékesen így tudunk szert tenni ismeretségekre, sőt előfordult, hogy egy-egy buli kapcsán/után érkezett konkrét megkeresés is.

Volt-e olyan koncert, amely igazán emlékezetesre sikeredett?

Mind ilyen… Igyekszünk minden koncertet, fellépést bulit egyedinek, megismételhetetlennek, különlegesnek kialakítani. Folyamatosan keressük a lehetőséget együttműködésre, együtt-játékra más ismerős és ismeretlen fellépőkkel, művészekkel. Például többször előfordult, hogy spontán felkértünk csatlakozásra néptánckart, kórust egy-egy szabadtéri helyszínen. Pár éve a Penna Klubban közös bulit csináltunk egy fiatalokból álló zenekarral, a Spirity-vel, sőt több ismerőst, vendégfellépőt – gitárost, énekeseket – is hívtunk. Ezek a közös bulik sokat jelentenek számunkra és azt vettük észre a többi közreműködő sem tiltakozott hevesen 😊. A már említett augusztusi ünnepi koncerten is tervezünk meghívott vendégeket, de ez még maradjon egyelőre meglepetés…

Mit üzentek a közönségnek? 

„Sokáig éljen a Rock And Roll!” 😀

bomover

2019 06. 24. Nagy Sándor- József Attila “Semmi ágán ül a szívem”

Beszélgetős, verses, zenés esten találkozhattunk a Madách Színház művészével a város szülöttével, Nagy Sándorral

… vagy József Attilával? A Szirtes Tamás és Szente Vajk által színpadra alkalmazott darab részletein át betekintést kaphattunk abba a világba, ahol új oldaláról ismerhettük meg a híres költőt.

Mindenki tanult róla diákkorában, van kedvenc verse is talán. Tudja a születésnapját, szülei, múzsái nevét, tudunk a őrületéről és a vonatról…. Mégsem ismerhetjük igazán. Az előadás új információkat és nézőpontokat adott.

Érzékenység, szirupeffektus, gyermeki ártatlanság, Thomas Mann, Vágó Márta, egy ‘disszidáló ‘ apa, orvosi feljegyzések…

És a másik oldal. Az ember, aki versben sem tudott hazudni, kiből talán csak egy beteg világ csinált beteget.

Egy bő órát tölthettünk forgók, szén, kékítő, múzsák, és fehér köpenyek okozta lélekvívódások között, a Coffe Tea Area hangulatos kis színpadán.

Az előadás után Nagy Sándorral riport készült, amit itt meg is hallgathatnak :

Kép és szöveg: Szakál Magdolna

 

Kolléganőnk interjút készített Nagy Sándor színművésszel:

A hangfájlt Angyal Ádám Bence vágta, helyezte fel a youtube-csatornánkra.

XXXI. Nemzetközi Színházi Fesztivál – Kisvárda –  2019 06 22. Szemerédi Bernadett – Szabadon – Villáminterjú

 

Zenés délután a Coffe Tee Area udvarán felállított kis színpadon. A Vajdaságból, Hódegyházéról származó színművésznő elmondta, hogy számára ez a fesztivál: ” Sokoldalúság, művészi párbeszéd, művészi és emberi kommunikáció. Sokat hallott róla már tanuló korában is, és idén második alkalommal lép fel. Furcsán érdekes véletlen, hogy ő is idén XXXI, pont mint a rendezvény.”

 

Szakál Magdolna- Fiatalon került el szülőföldjéről Szegedre. Elmesélné miért? Már akkor vonzotta a színpad?

Szemerédi Bernadett– Vonzott, de nem a színészet. Édesapám révén, hiszen ő rengeteg féle hangszeren játszott, és négy éves lehettem, amikor hegedülni tanult. Akkor döntöttem el, hogy nekem is kell hegedű, és hogy hegedűművész szeretnék lenni. Ez hozott át 14, 15 évesen Szegedre, zenei iskolába.

Sz.M. – Mi fordította végül mégis a színház felé?

Sz. B. – Nem mi, hanem ki. Így a pontos. Az énektanárnőm javaslatára és unszolására, és nagy szerepük volt benne a Színi Tanodásoknak is. Az ő Szentivánéji Álom című előadásukon csapott belém az a bizonyos villám.

Sz.M.- Szerelem. Logisztika. Két fontos szó a közelmúltból, ha az életét figyeljük. Több társulatban játszik, férjhez ment. Hogy tudja ezt koordinálni?

Sz.B.- Mostanában már kevesebbet ingázom. Valóban volt idő, hogy egy évad alatt több darabban és több társulattal is játszottam…. ( ha nem haragszik közben átveszem a cipőm…) szükségem volt jó szervezőkészségre. Reggel úgy elindulni próbálni az egyik színházhoz, hogy az esti jelmezeim is a kocsiban legyenek, amiket már kilométerekkel arrébb, egy másik színháznál kell használjak…( “Drágám, az asztalról azt még..” – és Széplaky Géza már ugrik. Segíti, ahogy az előadás szervezésében és lebonyolításéban is. Sz. M.)

Sz.M.- Délvidéki származású. Szülei most is ott élnek. Jut ideje hazalátogatni?

Sz.B.- Nem annyit, mint szeretnék. Anyukám éppen ezért ezt az eseményt is azon a netes portálon követi, amit az ő kérésére nyitottam. Nézzen rajta körül ön is nyugodtan.. De amikor csak tudunk, mindig megyünk, hisz az a kohó az, ahonnan származom. Lassan tovább kell indulnunk. Ugye megbocsát?

Sz.M – Természetesen. Örülök, hogy beszélhettünk ” Zeng a dal, szól a dal, hív a dal…” – énekelte nemrég még a színpadról. Most elsiet, hisz… Hívja a dal.

Kép és szöveg. Szakál Magdolna

Melléklet (Hang005.amr) előnézeteHang005.amr4.1 MB

<script async src='https://widget.websitevoice.com/WV_SITE_ID'></script><script>window.wvData=window.wvData||{};function wvtag(a,b){wvData[a]=b;}wvtag('id','WV_SITE_ID');</script>

Nagyinterjú Varga Árpád Zsolt filmrendezővel

Akit megérintett a mozgóképek világa

Hódmezővásárhely és  Hollywood

A képhez tartozó alt jellemző üres; Karpatok_forgatas_Varga_Arpad_Zsolt.jpg a fájlnévA Los Angeles-i Kárpátok története forgatásán 2015. (Fotó: Gondi György)

Beszélgetésünk apropóját a közelmúltban bemutatott, A születés jogán! című filmje adta. Örömmel mentem el a vásárhelyi vetítésre, és bizony kíváncsivá tett, vajon, hogyan született meg ez a jeles munkája? Az ötvenhatos forradalmár – és szabadságharcos Czene Ferenc életéből egy olyan dokumentumfilm került filmvászonra, amellyel emléket állít a hősnek, de minden ’56-osnak – mondhatni barátjának –, névjegyét adva az utókornak. Persze, nem titkolt szándék is vezérelt: legjelentősebb filmes-tévés állomásait is szeretnénk bemutatni, hogy bepillantást engedjünk tartalmas, gazdag szakmai életútjába.

Amikor ülök a moziban, hátra hajtom a fejemet, átadom magam a jelennek, annak, amit éppen nézek, annak, amit éppen látok, akkor kizárok mindent és mindenkit, megszűnik a külső tér, idő, egy másik dimenzióban találom magam, sőt mintha valamelyik szereplője is én lennék. A dokumentumfilmek világa éppúgy megérint, mint bármelyik film, amely elgondolkodtat, érzelmeket korbácsol fel, lelket emel fel. A dokumentumfilm egy olyan kategória, amelyben a valóság dokumentálódik. A hódmezővásárhelyi Varga Árpád Zsolt filmrendező barátomat több mint negyed évszázada ismerem, és bátran kijelenthetem, hogy nemcsak iparágként űzi a filmes szakmát, hanem igazi művészként! Operatőr, forgatókönyvíró, vágó, rendező, producer, sőt, még zeneszerző is. A filmes világ ismert és elismert emblematikus arca. Bejárta a világot. A számos filmes díj birtokosa kisgyermekként egyszer arra ébredt, hogy filmeket akar készíteni, amelyek nem kitaláltak, hanem valós eseményekről, emberekről szólnak, amelyek tényeken alapulnak. Hogyan jutott el idáig? Rockbandában dobolt, majd eladta felszerelését és kamarára váltotta, hogy álmait megvalósíthassa. Abban biztos vagyok, hogy sok esztéta egyediként jellemzi munkásságát – nem véletlen, hogy annyi díjat begyűjtött, hiszen minden olyan szociális, érzelmi, gondolati értékkel bír, amelyek révén az egyéneket megszólaltatva, a közönségnek, a társadalmunknak mutat igaz, teljesen átfogó képet a való világról.

A képhez tartozó alt jellemző üres; Visó-és-Én-1024x576.jpg a fájlnévFotó a találkozásról és az interjúról. (Fotó: Image HD Stúdió)

Visó: Vajon miért gondolhatná bárki is, hogy szerencsés vagy? Annak tartod magad? Hogyan vezetett utad a mozgókép világába?

Árpád: Bizonyos fokig szerencsés vagyok, de azt tudom, hogy a kitartás legalább olyan fontos volt az életemben, mint a szerencse. Ehhez persze kellettek a szülők is, édesapám például soha nem erőltetett rám semmit. Hagyta, hogy csináljam a dolgaimat. Odafigyelt rám, de szabadságot hagyott közben. 13 évesen ébredtem úgy, hogy filmeket akarok készíteni. Akkor elhatároztam: az emberi sorsok érdekelnek és nem az, hogy apám kapál a kertben, vagy egyszerű, családi felvételek készítése. Első, 30 perces zenés kisjátékfilmem a Walkman címmel vált ismertté 1985-ben, amelynek szereplői a baráti körből kerültek ki. Ezt elvittem egy országos filmszemlére és a legnagyobb meglepetésemre, a második díjat kaptam érte. A szakmai zsűri azt mondta, ha megtanulom a filmkészítés grammatikáját, akkor sok embernek okozok majd filmjeimmel örömet. Nagyon nehéz volt ilyen mondatok után, alig 15 évesen előre tekinteni, mert a legközelebbi filmgyár Budapesten volt. A szakkönyvek szinte elérhetetlenek voltak. Amiben biztos voltam: ezt akarom csinálni a hátralévő életemben. Ez erőt és kitartást adott.

A képhez tartozó alt jellemző üres; IMAGEHDSTUDIO_WALKMAN.jpg a fájlnévWalkman című kisjátékfilm 1985. (Fotó: Image HD Stúdió)

Visó: Igen, emlékszem az első kisjátékfilmedre. Mesélnél ennek születéséről a kultkocsma.hu olvasóinak? Talán innentől kezdve tudatosan merítettél a filmkészítés minden fortélyából. Kik segítettek ebben a nem éppen könnyűnek mondható világban eligazodni, fejlődni?

Árpád: Abban az időben nem volt igazából senki, aki segíteni tudott volna. Egyedül voltam és tapogatóztam. Keresgéltem. Próbáltam könyvekből tanulni, de ezek inkább színészek életéről szóltak, mint sem a szakmáról. Amikor csak lehetett, filmeket néztem a tévében. Rendszeresen ellógtam a moziba, amikről persze édesanyám tudott, de sosem szólt rossz szóval érte. A forgatókönyvekről csak hallottam, sosem láttam előtte hogyan is néz ki, ezért magam láttam el jelzésekkel a képsoronként lejegyzetelt írásomat. Még ma is megvannak, ha elővenném, biztos nagyon jót mosolyognék rajta, de akkor nem volt semmi információm hogyan is néz ki egy filmforgatókönyv. A legnehezebb része ez volt nekem akkoriban a filmjeim készítésében. 14-16 évesen keresgél és tapogatózik az ember, messze Budapesttől, ahol a filmek készültek. A barátok vállalták a szerepeket, emlékszem, hogy a főszereplő lány vidéki volt, kollégiumban lakott, így – négy hónapon keresztül – hétvégenként tudtunk csak két napot forgatni és ő nálunk aludt akkor. Volt idő megszervezni a különböző jelenetek felvételi helyszíneit. Felejthetetlen volt számomra, hogy 15 év körül voltam, és leszerveztem a Városi Kórházban az intenzív osztályon egy forgatást. Nagyon segítőkészek voltak, nagy hatással volt ránk, hogy ott forgathatunk és nagy hatása volt a jelenetnek is a filmben.

Visó: A Hódmezővásárhelyi Városi Televízió munkatársa lettél, igen fiatalon, és nemsokára tanulhattál a Magyar Televíziónál. A tudásszomj csillapíthatatlanul erős volt benned. Hogyan fogadtak 16 évesen a vásárhelyi stúdióban, milyen volt a munka az utóbbinál?

A képhez tartozó alt jellemző üres; VTV-1986-Bacsa-Ilona-fotó-1024x664.jpg a fájlnévVásárhelyi Városi Televízió első adásának felvétele 1986. (Fotó: Bacsa Ilona)

Árpád: Ezt nagyon érdekes időszakként éltem meg, mert akkor nekem már volt egy filmszemle által díjazott kisjátékfilmem. 1985-ben indult a Vásárhelyi Televízió megszervezése, és a volt magyar irodalom tanárom segítségével hívtak be abba a 15-18 főből álló csapatba. Jobban érdekelt mindennél, hiszen kamera közelbe kerültem. A Szegedi Magyar Televízió szakemberei jöttek át tanítani minket. Megkérdeztem Fodor Dezső operatőrtől – aki tanított minket – , hogy engem a filmszakma érdekel, jobban, mint a televízió, mit tanácsol? Azt mondta, hogy filmgyár Pesten van, tanuljam meg a televíziózást, az itt van helyben, és tudjam, hogy a tévések elsajátítják a filmes szakma bizonyos részeit, miközben a filmesek semmit, vagy vajmi keveset tudnak a televíziózásról. Ez tetszett nekem, mert az én olvasatomban akkor ez úgy hangzott, hogy többet fogok tudni, mintha filmesnek tanulnék. Így alapító tagja lettem a helyi városi tv-nek és 1986-ban, az első adásban is sokat dolgoztam. A korom miatt, azt hiszem 16-17 év körül lehettem, én is ott kezdtem, hogy kábeleket és lámpákat cipeltem. Ez egyáltalán nem zavart engem, mert közben figyeltem az operatőrt, a szerkesztőt, a rendezőt munka közben. Jó tanulóidőszak volt. Egyik nap azt kérdezte tőlem a VTV akkori vezetője, hogy lett egy plusz státusza a tv-nek és még egy embert főállásban alkalmaznának, elvállalnám-e? Igent mondtam, így lettem Kovács László mellett a második főállású alkalmazottja a VTV-nek, 17 évesen. Az elsőként újjáépített tv-stúdióban a lehető legtöbb időt töltöttem. Mindent kellett csinálni: forgatni, vágni, hiszen ketten voltunk státuszban a 17-20 fős külsős csapat mellett. Nagyon sok dolgot magamtól tanultam meg. Egy alkalommal a Szegedi MTV munkatársai kibérelték két éjszakai forgatásra a VTV teljes felszerelését és én vittem a kamerákat, a technikai berendezéseket, és képviseltem a VTV-t. Összeraktam nekik, ami kellett a forgatáshoz és felügyeltem is technikailag mindent. Ekkor hívtak át Szegedre, a Magyar Televízióhoz, ami megalapozta és megtanította nekem a tévés szakmát. Mivel vágni már tudtam, gyorsan tanultam, sok dolgot elsajátítottam, így rövid időn belül 5 különböző munkakörbe beosztható lettem a műszaki csapatban és gyorsan rákerültem a Színes 9 közvetítőkocsira személyzetként is. Akkoriban a tévés szakma legkiválóbb műszaki csapata volt a szegedi MTV-nél. Rengeteget tanultam tőlük, élő közvetítések Forma-1 117 országba, vagy sport, koncert és színházi élő közvetítések alkalmával. Együtt dolgozhattam az akkori szakma legnagyobbjaival a Magyar Televíziónál. Rendezőkkel, színészekkel, sportriporterekkel. Rengeteg mindenben dolgoztam, élő és rögzített adásokban, több száz híradó, magazin műsorokban, sport és szórakoztató műsorokban, miközben a közvetítőkocsival bejártam az egész országot. Nagyon szerettem csinálni, életem egyik legszebb időszakát töltöttem el itt. Az MTV belső képzésein mindent megtanítottak azok a tanárok, akik a Színház és Filmművészeti, akkor még Főiskola tanárai voltak. Emlékszem, felvételiztem a rendező szakra, amikor bementem a felvételi bizottság elé, köszöntem, hogy “Sziasztok”. Mindenkit ismertem már. Azt mondták, hogy nem vesznek fel, mert az első évben a televízió-rendezést tanítják és nekem be se kellene járnom, hiszen annál többet nem tudnak tanítani, mint amennyit én minden nap tanulok, hiszen ott ülök egy rendező mellett a stúdióban képvágóként. Elmondtam, hogy azért vannak hiányosságaim, és ez engem nagyon érdekel…  úgy jöttem ki, hogy bár nem vettek fel, de két tanár vállalta, hogy beírat a Színművészeti (akkor még) zárt könyvtárába, és bejárhatok a szabadidőmben. Ott találkoztam először Tarkovszkij és Eizenstein, vagy Kuroszava filmművészetével. Faltam a könyveket, imádtam, hogy a szakmát tanulhatom még úgy is, hogy csak a könyvtárba léphettem be, pedig nagyon szerettem volna a tantermekbe is bejárni.

A képhez tartozó alt jellemző üres; MTV-Fotó-Kléner-györgy.jpg a fájlnévMTV Szeged 1992. (Fotó: Kléner György)

Visó: Mikor és hogyan kerültél ki a filmek fővárosába? Milyen érzés volt kint élned? Mit hoztál haza magadban, milyen mozgóképes tudással gazdagodtál?

Árpád: Nem esett jól, hogy nem vettek fel és nem is értettem akkor, hogy miért, hiszen ha valaki tanulni akar, azt biztatni kell. A Szegedi MTV műszaki csapata mindig azt mondta, – nekem az a jó, ha te mindent tudsz – , aki tudja, annak kötelessége átadnia azt, amit tud, aki nem tudja, azok mondják azt, hogy “ezt neked nem kell tudnod”, vagy “nem kell értened”. A buta, hozzá nem értő emberek féltik a tudásukat, azok sosem, akik valóban tudják, mert azt is tudják, hogy amit átadnak, azzal ők is többek lesznek. A Magyar Televíziónál végig dolgoztam a rendszerváltást. Az egyik nap – amikor éppen filmet vágtam – , behoztak egy forgatott anyagot egy emberről, aki hazaszökött a határon, hogy szavazhasson a közelgő választásokon 1990-ben. Én vágtam meg a riportot és úgy döntöttem, mivel az illető dolgozott Los Angelesben a Panavision cégnél, hogy ez az ember egy kolléga. Az MTV engedélyével kiküldtem neki a vágott riportot az Egyesült Államokba. Akkor nem gondoltam volna, hogy ez hatással lesz az egész életemre, a gondolkozásomra, és ez a mozzanat gyakorlatilag a mai beszélgetésünk apropója is. Ugyanis az illetőt úgy hívták, hogy Czene Ferenc, akinek az életéről szól a nemrégen bemutatásra került: A Születés Jogán! című dokumentumfilmem. 1992-ben utazott ismét Magyarországra és felhívott a televízióban, hogy szeretne velem találkozni Pesten. Meglepetésemre, egy félórás beszélgetés után meghívott Los Angelesbe, a Hollywoodi házába. Nekem volt előtte is meghívásom Amerikába, de engem nem Amerika érdekelt, hanem a filmgyártás. Ha Hollywood Romániában lett volna, akkor oda akartam volna menni. Még abban az évben kiutaztam és ott éltem egy évet a Hollywoodi házában, Los Angelesben. A Magyar Televíziótól mentem ki, abban maradtunk, ha bármi történik odakint, akkor tudósítok róla. Megérkezésem után három nappal leégett a San Fernando-völgyi Magyar Református Templom. Még át sem álltam a Jetleg-ből és ott ültem egy FBI sajtótájékoztatón és tudósítottam Magyarországra. A tudósítás híre gyorsan elterjedt odakint és innentől kezdve mindenhova meghívtak. Készítettünk videoklipet a leégett templomromok között, ezt én vágtam, amit látott Los Angeles akkori polgármestere, s adott az egyháznak 10 ezer dollárt, hogy tudjanak templomot bérelni a működésükhöz, amíg újjáépül a templom.

Árpád: Mire el tudtam kezdeni a szakmát, tanulmányozni már hónapok teltek el és életre szóló barátságokat kötöttem a kint élő magyarság számos tagjával, mely barátságok mindegyike a mai napig tart. Amikor csak lehetőségem adódott, a világhírű stúdiókban mászkáltam, sok helyre belógtam, tanulmányoztam a filmszakmát. Együtt reggeliztem Tom Cruise-al és Gene Hackmannel vagy Sydney Pollack-kal a Warner Bros Stúdió egyik-másik forgatási napján, a stáb büfében. Fogalmuk sem volt, hogy én ki vagyok, akkor még nem voltak biztonsági kamerarendszerek a stúdiókban, volt egy Warneres sapka a fejemen, azt gondolták, valakinek a valakije vagyok, vagy a stúdióban dolgozok, mivel nem voltunk sokan, így nem szóltak egy szót sem. Én figyeltem mit csinálnak, kávéztam és mosolyogtam a Warneres baseball sapkával a fejemen, figyeltem és tanultam. A stáb büfére is azért jártam rá, mert tudtam, ha kijövök a filmgyárból kajálni, utána már nem tudok visszalógni. A Warnerbe annyit lógtam be, hogy már tudtam, melyik nap, ki lesz a biztonsági őr a kapuban. Mivel a baseball sapka taktika bejött, a Warner után, a Paramount filmgyár következett, amitől 15 percre laktam akkor gyalog. Így történt meg, hogy a Paramount filmgyárban szemben állt velem Eddy Murphy és köszöntem neki, hogy – Helló Eddy. – Visszaköszönt: – Hello! – majd láttam az arcán, azon gondolkodik, vajon ki lehetek én? Szürcsöltem egyet a kávémból és az járt a fejemben, “na ezen gondolkodhatsz barátom, ha majd rájössz, majd szóljál!” A kint tartózkodásom alatt, sok forgatáson ott voltam, nagyon sokat tanultam, láttam a filmkészítés majd minden fázisát a nagy hollywoodi stúdiókban. A Paramountnál megtudták, hogy Magyarországról jöttem, magyar vagyok, az egyik őr megölelt és azt mondta, hálás, mert Adolf Zukor is magyar volt, és ha ő nem alapítja meg ezt a filmgyárat, akkor neki ma lehet nem lenne munkája. A biztonsági őr azután bevitt olyan helyekre is, amiket meg sem találtam volna magamtól. Hangstúdiókba, vágószobákba, bemutatott több embernek a Paramountnál. Ezek nagyon-nagy tapasztalatok voltak és rengeteg mindent láttam, végre azt, amiért kiutaztam. 1993-ban édesapám betegeskedett, így hazajöttem. Hozzáteszem: nem terveztem azt, hogy kint maradok és nem volt időhöz kötve sem. Nem bántam meg, hogy hazajöttem, mert még másfél évet élhettem édesapámmal, akinek mindent köszönhettem az életemben.

A képhez tartozó alt jellemző üres; Hollywood-1992.jpg a fájlnévHollywood, Walk of Fame 1993. (Fotó: Harangi Tamás)

Visó: Nagyon kedves emlékeim közé tartozik, amikor megkerestél engem és Radics Ferit – aki sajnos már nincs közöttünk, emblematikus arca volt az Image Rádiónak, az Interrock együttes frontembereként ismerhették sokan, hatalmas szívvel és lélekkel áldotta meg a teremtő, ahogyan a hangját is -, mint zenészeket, és felkértél minket, hogy élő adásban zenei műsorokat vezessünk Hódmezővásárhely első Rádiójában. Nem sokkal Los Angelesből hazatérésed után alapítottad meg az Image Rádiót. Ez a kép nélküli televíziózás mit adott neked, mert azt tudom, hogy sokunknak, műsorvezetőknek, nekem is hatalmas értéket, de a hallgatóinknak is!

Árpád: Amikor a barátaim kivittek a Los Angeles-i nemzetközi repülőtérre, azzal indítottak útnak, hogy valósítsam meg otthon mindazt, amit Los Angelesben láttam és tetszett, de itthon még nincs. Egy hónap után jött az ötlet, kint sokat hallgattam a Los Angeles-i rádióadókat, itthon akkor csak a Petőfi, a Kossuth, a Bartók és a Danubius rádióadók működtek, semmi más nem szólt. 1993-at írtunk, egyre erősebbé vált bennem az elhatározás, miért ne lehetne Hódmezővásárhelynek saját rádióadója. Egy városi rádió, ami kereskedelmi adóként szórakoztat, informál, terjeszti a kultúrát és a várossal foglalkozik elsősorban. Volt tapasztalatom a televíziós műsorok készítésében, bizonyos mértékig könnyebbnek is láttam a rádióműsorok gyártását, hiszen nincs kép, van helyette viszont rengeteg világhírű zeneszám. A volt VTV munkatársak és az MTV-s kapcsolataimon keresztül megszerveztem a stábot. De kellett műsor, arculat, stúdió és persze engedély. Megtudtam, hogy lehet 10 napos ideiglenes engedélyt kérni az akkori Hírközlési Főfelügyelettől. Csak indok kellett. 168 éve született Szántó Kovács János. Ezt találtam Vásárhely történeti leírásában, amiről azt gondoltam, ezzel lehet pályázni. Így is lett, 10 napos műsorfolyamot szerkesztettem, aminek persze semmi köze nem volt Szántó Kovács Jánoshoz, de ezt nem is nézték. Az engedélyt megadták. Összeraktam a stábot, megszerkesztettem 240 óra pontos adásmenetét és segítségül hívtam Szegedről az egyik volt MTV-s kollégám testvérét, Sibalin Endrét. Pénzünk nem volt, de volt engedélyünk, stábunk, műsorunk és így felszerelésünk is egy kihelyezhető rádióstúdió formájában. Édesapám közbenjárására lett stúdióhelyünk is, ami egy akkor induló üzlet raktárhelyisége volt. Ők fizettek is, hogy náluk legyen a rádióstúdió. Így már lett induló tőke is. Az Image Rádió megszólalása óriási dolog volt a városban. Mindenütt ez szólt, a sörözőkben, a benzinkutakon és az utcára a házakból, lakásokból is kiszűrődött az Image Rádió adása és a benne hallható zenék. Mindenki hallgatta. Emlékszem, csőtörés volt egy háznál és az ott lakó bennünket hívott, hogy nem ér el egy szerelőt sem. Miután mi bemondtuk adásba, hogy aki hallja, adja át, keresnek vízvezeték szerelőt csőtörés miatt: három szerelő is elment a helyszínre és egymást segítve oldották meg a problémát. Az Image Rádió közösségi erővel bírt. Persze nem álltunk jól anyagilag, Dr. Rapcsák András polgármester amíg be nem jött a stúdióba, addig a vállalkozók nem nagyon mertek reklámozni. Mi nem akartunk politikát vinni az adásainkba, kereskedelmi jelleggel szóltunk. Hogy hogyan jött végül be a stúdióba? Ez egy külön történet, a lényeg, hogy bejött és ezzel az Image Rádió is sikeresen zárta a 10 napot.

Image Rádió emléklap 1993. (készítette: Kiss Sándor)

Visó: Egyébként nagyon sajnálom, hogy befejezted ezt a rádiós időszakot, de valamiért másfelé terelt az élet, visszatértél a televíziózáshoz. Még a 3. x előtt stúdióvezető lettél. Nagyon sokat tettél reformjaiddal a helyi televíziózás történetében, műsortematikáját átalakítottad, de számos más újítást is bevezettél.

Árpád: Én nem akartam TV stúdióvezető lenni. Dr. Rapcsák András polgármester hívott be 1996-ban az irodájába, hogy bajban van a VTV. Az Országos Rádió és Televíziós Testület, (akkori ORTT) sorban ellenőrizte a helyi televíziókat, és amelyik nem megfelelően működött, azt bezáratták. Így járt akkor több város és nem akarta, hogy a Vásárhelyi VTV is erre a sorsra jusson. A kiadott engedély nem csak jog, hanem kötelezettség is volt. Addig hétfőn volt egy 2 órás adás, amit csütörtökön megismételtek, miközben – kedd kivételével –  minden nap kellett volna 16 órától 22 óráig műsort gyártani. Vállaltam, hogy segítek megmenteni azt a televíziót, ahol a szakmai életem elindult és felállítottam egy új műsorstruktúrát, amiben volt híradó, magazinműsorok élőben, utcai riportok, főműsoridőben pedig filmek, amiket addig nem láthattak a VTV-n. Az egyik műsor a Nap kérdése volt, amit azért találtam ki, hogy az utcán megkérdezett emberekből nézőt csináljak. Ugyanis a Nap Kérdése mindig valami aktuális témaként merült fel, és aki nyilatkozott, az szólt a barátjának, a családjának, hogy benne lesz a VTV-ben és így ez a műsor folyamatosan nézőket generált. 18 évig ment a VTV-ben ez a műsor, amit ha évek múlva elővesznek, majd egy nagyon jó, kor és helytörténeti dokumentum anyag lehet a Vásárhelyi polgárokról. A Híradó, ami napjában kétszer jelentkezett és én vezettem be, arra azt mondták bizonyos emberek: “Minek? Ebben a városban nem történik semmi!” Nos, a Híradó évtizedekkel később is a legnézettebb műsora volt a VTV-nek. De visszatérve, jött az ORTT és mindent rendben talált. Én meg visszaadtam a VTV vezetését a régi stábnak, akik viszont nem tudták folytatni ugyanabban a tempóban, mint ahogy azt én vittem. Így azután Rapcsák polgármester úr visszahívott stúdióvezetőnek. Bért fejlesztettem, a környező településekről tudósításokat gyártottunk, mindaddig viszonylag rendben ment minden, amíg a város vezetőjének kampányfőnöke egyik napon be nem jött hozzám a VTV irodába, és le nem rakta elém a polgármester választási kampánymenetét 1998-ra, hogy írjam alá. Beleolvasva, nem csak etikátlan, de törvényellenes elvárások is voltak benne, amiket elvártak tőlem. Én a BBC etikai kódexét tanultam az MTV-nél, egyáltalán nem értettem egyet a leírtak tartalmával. Ilyenek voltak benne, pl. hogy “a rivális polgármester jelöltet csak úgy mutathatom a felvételeken, ha skinheadek vannak a háttérben.” Vagy, „hogyan szólaltassam meg a polgármestert kampánycsendben és milyen indokkal.” Vagy “nem hívhatok be a stúdióba ellenzéki politikusokat.” Én akkor ezt nem írtam alá, így volt még két hetem a VTV-nél. Fenyegettek, totálisan ellehetetlenítettek, a stábot nem fizették ki, helyette víz-, gáz- és villanyszámlákat fizettek, amit azelőtt sosem kértek a VTV költségvetéséből, hiszen a VTV önkormányzati fenntartású volt, ezeket a város fizette mindig is. Egy fillért nem adtak senkinek. Az APEH nagyítóval vizsgált hónapokig. Nem találtak semmit, utána békén hagytak. Nagyon tanulságos volt ez az egész ügy. Amikor leszámoltam a VTV-nél, el akarták kérni a műsorstruktúrát és a műsor szignálokat. Ezeket nem adtam, hiszen ezeket én gyártottam, így a struktúrát, mert azt el lehetett, egyszerűen ellopták. Én voltam a VTV történetében az egyetlen stúdióvezető, akit szakmai okok miatt neveztek ki és politikai okok miatt rúgtak ki. Így köszönték meg a munkámat, és én ezzel lezártam a VTV számomra szóló történetét. De az élet igazságos, én bejártam a világot, míg más a börtönbe ment ezek után.

Visó: Szegedre kerültél a Globe tévéhez.  Mi az, amit megvalósítottál műszaki igazgatóként?

Árpád: Néhányan átlátták a Vásárhelyen történteket és áthívtak Szegedre, a Globe Televízióhoz műszaki igazgatónak. Itt is felállítottam egy új műsorstruktúrát és egy gazdaságosabb működést. Kis kereskedelmi tévé volt, napi 18-22-ig tartó négy órás adás idővel. Kaptam egy szolgálati gépkocsit, volt szolgálati mobiltelefonom, és persze rengeteg munkám. Ami nem volt: szabadidő. Előfordult, hogy 3 hónapig, egyetlen szabadnap nélkül tettem a dolgomat. Bedolgoztunk más kereskedelmi televízióknak is, a napi saját gyártású műsorok mellett. Az egyik ilyen alkalommal, egy kereskedelmi tv tudósítójával forgattam egy önkormányzati sajtótájékoztatón, amikor a mindenki által ismert szerkesztő elmondta a Stand-up-ot. Ez az, amikor a kamerába szemben elmondja a szerkesztő a helyszínen az összekötő vagy a tudósítás szövegét. Amikor ezt felvettük, azt kérte tőlem, hogy vegyük fel még egyszer. Felvettük, majd harmadjára is ezt kérte. Megkérdeztem tőle, hogy miért vettük fel háromszor? Mire azt válaszolta, hogy nem tudja ki lesz a felelős szerkesztő este, ezért elmondta jobbosan, balosan és tárgyilagosan. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, én nem akarok tovább egyik televíziónál sem dolgozni.

Visó: Mikor és hogyan döntötted el, hogy független filmes leszel? Hány országban is forgattál?

Árpád: A történtek után a szakmában akartam maradni, de nem televíziósként. Érdekesség: sokan tudták a telefonszámomat és hívtak több helyre operatőrnek elsősorban, de más felkérésekkel is megkerestek, például vágóként. Egyszer csak külföldről is érkezett ajánlat, és innentől nem volt megállás. Nem tudom az országok számát, sosem néztem utána, de 3 kontinensen biztos forgattam és nagyon sok országban. Van egy régi mondás: “Ha filmes vagy, útleveled van a világ összes országába.” Ezt tapasztalatból mondom, hogy igaz!

A képhez tartozó alt jellemző üres; Hollywood-Paramount.jpg a fájlnévParamount Pictures 2011. (Fotó: Varga Miklós Árpád)

Visó: A Kanadai Magyar Televízió tulajdonosa is megkeresett. Milyen munkákkal bízott meg? Úgy tudom tanítottál is. Hogyan sikerült átadni tapasztalataidat a hallgatóidnak?

Árpád: Érdekes volt, mert a Kanadai Magyar Televízió engem Los Angelesen keresztül keresett meg. Los Angelesben ajánlottak engem a TV vezetőjének a figyelmébe. A volt tulajdonos, Kosaras Pufi, mindenki így ismerte, ezért mondom ezt a nevét – sajnos már elhunyt -, hozzáteszem, ismertem őt régebbről, tudtam, hogy Torontóban működik egy Magyar Televízió, amit ő működtet. A Pufi halála után, akik átvették a tévét, ketten nem értettek hozzá. Felkértek, hogy építsünk új stúdiót, segítsek stábot toborozni és tanítsam be őket az operatőri, a vágói, a szerkesztői és adásrendezői feladatokra. Szignálokat gyártottam, forgattam, vágtam, reklámokat készítettem, marketinget állítottunk fel, mindent csináltam. Egy érdekes eset történt velem odakint. A Kanadai Magyar Televíziónál mondták nekem, hogy készítsek egy úgynevezett Resumet. “Jó az ha van” – mondták. Leírtam milyen televíziós és filmes munkákat végeztem addig, és amikor készen lett, ránézve olyan volt, mint egy sci-fi. Arra gondoltam, az lehetetlen, hogy aki ennyi mindent csinált az élete során a tévés szakmában, az munkát keressen. Hozzáteszem, nem is kerestem sosem, nem is erről volt szó. Egyszerű hódmezővásárhelyi emberként mennyi mindennel foglalkozhattam a szakmán belül, ezt érdekesnek találtam. Rájöttem, hogy aki nem ismer, vagy nem ismeri a munkáimat, az azt fogja gondolni, hogy ezek nem igaz dolgok, így a Resumenak semmi értelme nem lett és sosem használtam fel sehol.

Niagara Falls, Kanada 2012 (Fotó: Sándor László)

Visó: Saját stúdiód van, teljesen szabad a kezed. Mindenhez, amihez hozzányúlsz, az ütős, értéket hordoz, bekerülnek a filmtörténet archívumába. Hogyan találod meg filmjeid témáját, szereplőit, az alkotótársaidat?

Árpád: A film társművészet. Egy ember nem tud filmet készíteni. Ez csapatmunka. Azt megtanultam az évek alatt, hogy minden film mást kíván. Más emberek kellenek hozzá, más operatőri munka, más kameratípus, más vágói szemlélet, más vágói technika. Hiszen minden film és minden történet más. Sohasem egyforma. Mindenki halad egy úton és az én utam úgy hozta, hogy a vágóstúdiómat 2005-ben alapítottam a feleségemmel. Imádtam otthon lenni vele és gyorsabban készültem el velük és jobbak lettek a munkáim. Adott egy szabadságot, hiszen ha akartam, éjjel kettőkor odaültem vágni. Engedett gondolkozni ez a lehetőség. Hagyta, hogy kiforrjanak a gondolatok és igazi független alkotóvá ez a folyamat tett. A korlátlan és szabad gondolatok és időbeli szabadság, amit előtte televíziókban sosem tapasztaltam. Forgatás, vágás, adásba tevés, mi a következő munka… az egy verkli. A reklámok által is megvolt ez a gyors munka, mert nagy pénzeket fizettek naponta a stábnak, gyorsan kellett magas színvonalon dolgozni. Mindig piszkáltak a szakmában, hogy miért nem készítek önálló filmeket, miért nem mutatom meg a munkáimat filmszemléken? Amivel kezdtem ezt a szakmát: a filmek készítése, ami vonzott benne, a kreativitás és a szabadság, az hiányzott. Rájöttem, iparos lettem. Ezen változtatni akartam és volt sok ötletem, de érdekes, hogy a Máriás Ferenc erdész: Életem című dokumentumfilmem lett az, amit elsőként teljes szabadsággal megvalósítottam.

A képhez tartozó alt jellemző üres; Filmes-fotó-2.jpg a fájlnévPanavision Hollywood, 2011. (Fotó: Előd László)

Visó: Előkerültek szívügyeid, amiket már régóta dédelgettél, hogy meg is akarod valósítani. A Máriás Ferenc mindszenti erdészről készült filmed – a Máriás Ferenc erdész: Életem címmel – hatalmas sikert aratott szakmai berkekben is. Még Hollywoodba is eljutott. Ebben az 52 percben megnyílik egy világ, amelyben Feri bácsi mesél a természet, az állatok szeretetéről, példamutató életéről. Mennyi idő alatt került ki a kezedből? Bemutatnád az alkotókat? Két névre is felfigyeltem: zeneszerző-társadra és a szerkesztőre. Nem is tudtam, hogy a filmzene írása is művészi hajlamaid közé tartozik, nem beszélve arról, hogyan fért bele kevés szabadidődbe ezzel is foglalkozni? Mit lehet tudnunk Philip Gastonról? A szerkesztő Lelkes Istvánt, volt újságíró kollégámat nem kell bemutatni, hiszen Ő egy polihisztor: festőművész, ornitológus, költő, kifinomult hallással, érzékkel bíró, minden művészeti ág szakavatott ismerője, a természet szerelmese.

Árpád: A Máriás Ferenc erdész: Életem című dokumentumfilmem 8 évig dédelgettem. Feri bácsit ismertem még VTV-s koromból. Mindenki szerette és tisztelte őt. Amikor szóba került, hogy forgatnék vele, mindig azt mondta: “Nem vagyok én érdekes!” Egy akkori ismerősömnek köszönhetően egyszer csak igent mondott. Akkor rögtön mentem vele forgatni. Két ütemben: télen és tavasszal. Sosem felejtem el, hogy 89 évesen, a kedvemért még lóra is ült. Ott ültem a vágóasztalom előtt egy remek 7 óra riport anyaggal és arra gondoltam, hogy a szakmában sok lefutott kör után, most végre azt csinálhatom, amit mindig is akartam. 4 hónapig vágtam a filmet, napi 12 órában és kialakítottam egy egészen egyedi és speciális képi világot a filmhez, amire a szakmai zsűri azt mondta, hogy “sokan próbálkoztak már az osztott képmezős képi dramaturgiával, de sosem működött filmként. Ez az első film, ahol hibátlanul működik.” Szalai Györgyi, Balázs Béla-Díjas filmrendező, a Művészeti Akadémia tanára az MMA számára elkérte bemutatófilmnek. Azt mondta, hogy ebben a dokumentumfilmben minden megvan, ami egy jó dokumentumfilmhez kell. A filmmel megnyertem a X. Göcsej Filmszemle Fődíját. Neveztem Los Angelesben is és ott is bemutatták a filmet a Universal Stúdió melletti moziban. Értékes és óriási tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Lelkes Pista régi barátom, szerkesztőként dolgozott a filmben, az ő segítségével szűrtük ki a 7 óra riportból azt a 89 percet, ami a film tartalmát és felépítését képezte. A magyarországi szabványa egy dokumentumfilmnek 52 perc, ezt tudják a televíziók bemutatni, ezért készítettem belőle egy 52 perces változatot is.

Árpád: A filmzene „kényszer” volt a számomra. 18 zenei betétet kellett a filmhez elkészíteni és Philip Gaston ennek a felét vállalta csak. A másik fele maradt nekem. Megszenvedtem vele, sokáig dolgoztam rajta, így a Máriás-film két évig készült. Bár a zenei betétek jók lettek, megfogadtam, hogy inkább zeneszerzőkkel dolgozom a későbbiekben. A Tábori Levelezőlapok Erdővárosból című dokumentumfilmem zenéjét már Budai László írta, aki egy zseni a véleményem szerint. A Los Angeles-i Kárpátok története című dokumentumfilmem zenéjét az akkor San Franciscóban, majd most már Los Angelesben élő Sapszon Bálint írta. Elképesztő ráérzéssel és hihetetlen nagy szakmai tudással fantasztikus filmzenét írt a filmhez. Nagyszerű volt vele dolgozni a 10 ezer kilométer távolság ellenére is. A Születés Jogán! című új dokumentumfilmem zenéjét pedig ismét Budai László írta. Egészen csodálatos élményeket szerzett nekem a zenéjével. Ez egy közös folyamat, a rendező és a zeneszerző között különleges kapcsolat alakul ki. Élveztem minden percét.

Visó: A Sorsunk Van című filmet 2009 januárjában készítettétek az AXN filmfesztiválra. Mit tudhatunk erről az alkotásról?

Árpád: A Sorsunk Van több szempontból érdekes rövidfilm. Például, egyetlen színész sem  játszott benne. A baráti társaság tagjai vállalták a filmbeli szereplést. Mindenki amatőr volt, csak a világítás, a hang és én mint operatőr, vágó, rendező voltunk szakmai stáb. Nagyon jól szórakoztunk a forgatáson és a vágáson. Ma visszatekintve erre a filmre: remekül visszaadja azt a baráti légkört, társaságot, amiben készült, ezt bizonyítja az a werk klip is, amit a forgatásról összevágtam. Az AXN Filmfesztiválon bekerültünk a legjobb 15-be és ezzel a Sony Pictures le is kötötte a film jogait 3 évre. Vetítette a világon 8 országban működtetett saját televízióiban, és amikor visszakaptam a jogokat, nagyon megörültem. Egy burleszk-változatot készítettem belőle 2015-ben, Charlie Chaplin emlékére, és Burleszk kategóriában, a II. Savaria Filmszemlén Külön-díjat kaptam érte.

Visó: 4 évvel ezelőtt az “Control (of death)” című munkád a biztonságos motorozásról szól. Mi adta az alapötletet ehhez a filmedhez? Úgy tudom, hogy a rendőrség is nagyon örült ennek. A zenéjét vásárhelyi zenekar tagjai írták.

Árpád: Juhász Szabolcs barátom, aki Svájcban élt és dolgozott, időnként hazajárt, panaszkodott az egyik alkalommal, hogy mennyi ostoba ember van az utakon. Rájuk kellene szólni, hogy nagyobb figyelemmel közlekedjenek. Kitaláltunk egy rövidfilm ötletet, amiben szerepet kap a halál is, mint megjelenített alak. A következő nyáron, amikor hazajött, akkor hozott hozzá kellékeket. Érdekes az volt a film előkészületei és a forgatás során, hogy akikkel beszéltünk, mindenki ingyen és bérmentve odaállt a film mellé. Jó ügyet szolgáltunk és az emberek azonnal megérezték, megértették és segítették a munkánkat. A film zenéjét a vásárhelyi T-34 zenekar írta, ők is az ügy mellé álltak. Szükség volt útlezárásra a forgatás miatt, amit a rendőrség, amikor megtudta, milyen filmet forgatunk, azonnal biztosította. 4 napig forgattuk a 2 perc 40 másodperces rövidfilmet, amit a magyarországi mozik is megkaptak és vetítettek a filmek előtt, mint baleset megelőzési közérdekű kisfilmet. Átadtuk a rendőrségnek is és ők is használják a filmet különböző rendezvényeiken. A filmszemlén Filmetűd, rövidfilm kategóriában első díjat nyert 2015-ben. Ennek is készítettünk egy werket, aminek a zenéjét szintén a T-34 vásárhelyi zenekar írta.

Visó: Sajnos nincs már közöttünk Czene Ferenc, az ’56-os forradalmár- és szabadságharcos, A Születés Jogán! című, 108 perces filmed „főszereplője”. Gazdag, tartalmas életútja igencsak figyelemreméltó, példaértékű lehetne mindenki számára. A dokumentumfilmet bemutattad a szülővárosában Kunágotán, majd Gyulán és Vásárhelyen is a moziban. Azt gondolom, hogy egyedülállót, forradalmit alkottál. 8 évet kellett várni arra, hogy teljes egészében láthassa a közönség. Mi tartott ennyi ideig? Kik segítettek filmed létrejöttében? Mekkora visszhangot szült szakmai berkeken belül és a közönségtől vannak már visszajelzések?

Árpád: Czene Ferenc, akiről korábban már beszéltem, 29 évig, a haláláig volt nagyon jó barátom. Neki köszönhetek nagyon sok mindent, az első Los Angeles-i utamat, a demokrácia megismerését és a szemléletemet, aminek a kialakulásában sok szerepet játszott a vele folytatott beszélgetések mindegyike. Minden alkalommal tanultam tőle valamit. 2011-ben, amikor Los Angelesbe utaztam és találkoztam vele, megbeszéltük, hogy elkezdem feldolgozni az életét és egy dokumentumfilmet készítek róla. Azért tartott ez 8 évig, és szinte minden évben forgattam vele itthon is és Los Angelesben is, mert ez 60 év emigrációs történelem. Időközben elkészítettem a Máriás Ferenc erdész: Életem, A Tábori Levelezőlapok Erdővárosból és A Los Angeles-i Kárpátok története című dokumentumfilmjeimet. Mindegyik filmmel valamilyen díjat nyertem. De a Czene Ferenc élete annyira gazdag volt eseményekben és annyira nehéz munka is egyben, hogy sokszor azt éreztem, ebből nem lesz film. Egy dokumentumfilm nem úgy készül, hogy valaki leül és elmeséli az életét, persze ez is része a filmnek, hanem úgy, hogy dokumentumokkal bemutatjuk, illusztráljuk és bizonyítjuk azt, amit mond. A 8 év alatt több ezer fotót szedtem össze és 17 óra riportot forgattam vele Kunágotán, Gyulán és Los Angelesben. A film teljes adatbázisa 3,5 Terra byte. Tavaly,  két és fél hónapra kiutaztam Los Angelesbe, a filmhez további anyagokat gyűjteni. 8 ezer kilométert vezettem úgy Los Angelesben, hogy nem hagytam el a várost. Sok segítséget kaptam a családjától, a barátoktól és az archívumoktól, könyvtáraktól, múzeumoktól. Két esetet szívesen osztok meg a kultkocsma.hu olvasóival. Az egyik: még 2014-ben történt, amikor találkoztam Zsigmond Vilmossal, akit régóta ismertem és jó barátja volt Czene Ferencnek. Akkor, 2014-ben tudta meg, hogy filmet készítek Czene Ferenc életéről és azt mondta: mindenben segít nekem és ezt a filmet nagyon szeretné látni. Még abban az évben kaptam tőle egy 16 mm-es filmtekercset, amit 1958-ban fényképezett Kovács Lászlóval együtt a forradalom utáni Los Angelesben megtartott első bálon. Ezen a filmfelvételen Czene Ferenc is rajta volt. Ez a 16 mm-es filmtekercs ma is nálam van.

A képhez tartozó alt jellemző üres; Ronald_Reagan_Proclamation_ImageHDStudio.jpg a fájlnév

Árpád: A másik eset tavaly történt Los Angelesben, amikor elmentünk anyagot gyűjteni a Ronald Reagan elnöki könyvtárba, hiszen a Szabadságharcos Szövetség vezetőjeként, tagjaként Czene Ferenc kapcsolatban állt Ronald Reagannel. A könyvtárba egy hosszú listával mentem és sok mindent meg is találtunk, azonban volt egy elnöki “Proclamation”, amiben Ronald Reagan Magyar Nappá nyilvánítja október 23-át az Egyesült Államokban. A kutató, aki segített nekünk a kutatásban és a könyvtár alkalmazottja volt, azt mondta, hogy az eredeti “Proclamation” nagy és nem fér bele a szkennerbe. Mondtam, hogy akkor baj van, mert ez nekem kellene. Azt felelte, kihozza, hogy fotózzam le. Mondtam neki, hogy nincs nálam fényképező, a telefonnal készített fotó meg nekem nem lesz jó. Erre a reakciója: pár perc türelmet kér és elment hátra az irattárba. Amikor kijött onnan, kezében a dokumentummal és azt mondta, hogy ezt nekem adja ajándékba, azt hittem leesek a székről. Ugyanis annak idején Ronald Reagan 15-20 ilyen “Proclamation” aláírt és maradt a könyvtárnak belőle kettő, de nekik elég egy, hiszen 65 millió dokumentumot őriznek az elnök 8 évéből. Ez az eredeti Ronald Reagan által aláírt dokumentum ma az egyik legértékesebb dísze a szobám falának.

Visó: Ha most így számba vettük eddig életutadat, alkotói kiteljesedésedet, felvetődik bennem a kérdés: vajon mi hajt még, mi az a hajtóerő, ami visz még előre a filmszakmában? Tudsz és akarsz is még a filmvásznakra varázsolni mozgóképeket?

Árpád: Az elmúlt 5 évben 5 különböző Filmszemlén, 5 különböző filmemmel, 5 különböző díjat nyertem. A legmeghatóbb számomra mégis az a két oklevél, amit az Arany János Kultúrkör és a Korvina Kultúrkörtől kaptam Los Angelesben, ami arról szól, hogy 32 éves munkásságommal a magyar szó megtartásáért sokat tettem az Egyesült Államokban. Az okleveleket ’56-os hősök adták át nekem a Los Angeles-i Kárpátok története című dokumentumfilmem Los Angeles-i bemutatóján. Ezek az elismerések rendkívül fontosak számomra, fontos volt a visszaigazolás, hogy jó az, amit csinálok. De nem ezek hajtottak és ma sem a díjak motiválnak. Fontosak, de nem a legfontosabbak. A legfontosabb az, hogy én higgyek abban a témában, amibe belevágok.

A képhez tartozó alt jellemző üres; Oklevel_Korvina_LA_2017_600.jpg a fájlnév

Árpád: Két vásárhelyi vonatkozású dokumentumfilmtervem van, amit szeretnék elkészíteni a jövőben és van egy nagyjátékfilm tervem is. Ezek motiválnak, visznek előre. Nem szeretek tétlenül ülni. Rengeteget gondolkodom, kutatok egy-egy témában. Az egyik barátnőm egyszer azt mondta, hogy ha benyit a szobámba és lát az ágyon fekve, biztosan nem lustálkodom, mert lehet, hogy éppen egy filmforgatókönyvet írok a fejemben. Nincs megállás, amíg van az embernek mondanivalója, addig megy előre és csinálja. Rengeteg dolgom van még! Az eddig készített filmjeimből, munkáimból tökéletesen kiderül, hogy milyen ember vagyok és mi a hitvallásom és én erre törekszem továbbra is.

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll és közeliVisnyei Ferenc/Visó

Linkek:

http://imagehdstudio.com/blog

http://imagehdstudio.com/studionkrol

http://imagehdstudio.com/filmjeink

http://imagehdstudio.com/Dokumentumfilm

http://imagehdstudio.com/Klip