Akit a rossz dolgok is tudnak tanítani, segíteni – Nem szokványos beszélgetés Vitáris Ivánnal, az Ivan the Parazol együttes énekes-frontemberével 

Iván: „El kell engedni a kételyeket, az tesz tönkre sok mindent.”

A képen a következők lehetnek: 1 személy, állás és túra/szabadtéri

 

Azt gondolom, hogy az optimizmus bélyegét hordozza magán Vitáris Iván, az Iván and The Parazol együttes énekes-frontembere, aki nem pazarolja el idejét, arra fordítja, amit szeret, nem engedi veszni képességeit. Olyan csomagot hordoz lelki puttonyában, amiket megmutat a világnak, jobbá téve azt… Olyan értékhalmazt közvetít zenéjével – elrepít egy élhetőbb világba, mintha az idő, tér nem lenne akadálya ennek az utazásnak -, amelyek nem minden mai fiatal zenei tehetségnek, zenekarnak a sajátja. Iván mondhatni a szerencse fia. Elképesztő belső erő hajtja, amely révén beteljesítheti sorsát. Biztos vagyok abban, hogy mindennek az előnyös oldalát tartja szem előtt, keresi a jó dolgokat és révbe is ér. Azért mehet neki olyan könnyen, mert semmit sem néz objektív szemmel. Édesanyja filmfordításokat készített, édesapja meg keramikus művész volt. Nem véletlen, hogy gyermeküket valami egészen más művészeti irány, a rockzene ejtette rabul. Az értelmiségi szülök nem éppen kitörő örömmel fogadták Iván zenei pálya felé való vonzódását. A csapágyak világában találta magát ugyan, elvégezte a műszaki egyetemet, de sohasem gondolta, hogy ezzel a tudással majd forintokat keres. Azt gondoltam, hogy lányok egész hadserege támadja le koncerteken, közösségi oldalakon is a 28 éves sztárénekest, de…

 

Visó: Generációs szakadék tátong közöttünk, ennek ellenére – vagy pont ezért? -, valamiért több olyan dolog ragadott meg Ivánban, amelyek arra ösztönöztek, hogy jobban is megismerjem, nemcsak az interjúnk miatt. Nem gondolom, hogy az Ivan and The Parazollal való mélyebb foglalkozásom pazarló időtöltéseim közé tartozott, mi több, pazar dolgokra bukkantam Ivan és együttese révén. Ha nem így tettem volna, minden bizonnyal elpazaroltam volna mindazt, amiről számot kéne most adnom. 

Kedves Iván! Szeretettel köszöntelek magazinunk Látogatói előtt, igazán megtiszteltél bennünket, hogy elfogadtad felkérésünket! Úgy érzem, hogy ösztönösen és szubjektíven értelmezed a világot, annak ellenére is az előnyös oldalát fedezed fel, ha nem éppen kellemes eseményekről van szó. Mindig optimizmus vezérelt? Az éremnek mindkét oldalát látod. A rossznak is örülni tudsz?

A zenekar énekese, Vitáris Iván, 2014-benIván 5 évvel ezelőtt/Wikipédia

Iván: Nagyon szívesen, én is köszönöm szépen a felkérést! Mindennek más formában örül az ember, de ha meg tudja tartani az alkotó kedvét – esetemben ez főleg talán fontosnak mondható, akkor akár a rossz dolgok is tudnak tanítani, segíteni.

Saját sorsod kegyeltjének tartod magad? Hiszel a vonzás törvényében?

Az élet szerintem találkozásokról szól. Rengeteg találkozás, és abból induló beszélgetés, ami újabb találkozásokat okoz, és ez így megy körbe.

Valamiért azt érzem, hogy fontos lehet számodra a reális, földi világ, és az idealisztikus, égi világ között egyensúly megteremtése. Tisztában vagy saját sorsoddal, lényegeddel, helyesebben LÉNYeddel. Nem jól gondolom?

Nagyon sok minden érdekel a világban, fontosnak tartom azt is, hogy megpróbáljak valahogy megismerkedni, vagy ha az nem sikerül, legalább elfogadni az anyagi világon túli dolgokat. Ez sokszor nehéz feladat, de szívesen birkózom vele.

Mennyire vonz ez az anyagi világ? A művészetben rejlő szépség, a szellemi régiók szerintem elrepítenek lelked legszebb rétegeibe. Mindenütt ott vagy, ahol történik valami, ahol valakinek szüksége van rád, mert nyílt, emberszerető, segítőkész, érdeklődő tulajdonságokkal bírsz. Cáfolj meg, ha nem így van!

Nem cáfollak meg.

Mindenben rugalmas vagy, jól tudsz alkalmazkodni? Viseled, keresed is a változásokat, a kalandokat? Próbára teszed magad, azzal a tudattal, hogy úgyis elérsz mindent, amit akarsz? H. Ford mondta: „Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.”

Az embert a kételyek sokszor tudják kerülő utakra terelni, és ezek a kételyek a rugalmasságot is sokszor akadályozzák. Tehát saját magadat csalod csapdába, ahelyett, hogy mondjuk, alkalmazkodnál az adott helyzethez, vagy körültekintőbb lennél. Hiszek abban, hogy ha valamit az ember kitalál, megálmodik, és aztán dolgozik is rajta, akkor az úgy lesz. El kell engedni a kételyeket, az tesz tönkre sok mindent.

Nem érhető el leírás a fényképhez.

Biztos vagyok abban, hogy csak akkor érzed jól magad, amikor olyan lehetsz, amilyen a lelked mélyén vagy, ha azokat a képességeket használni tudod és felhasználni, melyek alapvetően jellemvonásaidban fellelhetők.

Ez így van.

Ez most egy megérzés részemről. Azt gondolom, hogy valami törés ért téged kamaszkorodban, vagy még korábban? (Szüleid válása?) Orvosi vélekedés, hogy akik kommunikációval fejezik ki magukat: tanár, pszichológus, művész, főként a beszéd, a szavak mestere – így az énekesek, zenészek is -, hatalmas elfojtást hordoznak magukban. Talán úgy lehetnek egészek, ha kiadják magukból azokat a vélt, vagy valós dolgokból fakadó sérelmeiket, fájdalmaikat, kellemetlen érzéseiket, gondolataikat, amelyeket lelkük mélyén hordoznak. Ha odaadják magukat másoknak, oldanak érzelmi blokkjukon. Nem jól gondolom? Biztos vagyok abban, hogy a zenéteken, szövegeiteken keresztül segítitek, ideológiátokkal hitet adtok, előremozdítjátok a bátortalanokat, lelküket emelitek. Szinte biztos vagyok abban is, hogy amit művelsz, azt nemcsak öncélúan teszed, a magad, MAGod, lelked megvillantása a célod, hanem sokkal magasztosabb dolog visz előre.

Az önkifejezésnek mindig is voltak ilyen okai természetesen, szóval ez egy jó meglátás. De a pontos döntésre, hogy valaki zenész, színész, író, festő, szobrász és bármilyen művész legyen, nehéz egzakt választ adni, én sem tudom 100%-an megmondani, hogy miért pont ez lett 2010-ben. Miért pont egy zenekart alapítottunk, nem színházi társulatot, vagy bármi mást. De ennek is megvan biztos az oka, azt majd nálam okosabb emberek 50 év múlva vastag keményborítású könyvekben le fogják írni. Én meg majd röhöghetek a sok hülyeségen!

Nem gondolom, hogy az állandóság jellemző rád. A helyzetek változnak, ezért te is.

Az élet az állandó változások körforgása. Ha nincs változás, nincs élet.

A szerelem, az igazi kapcsolat híve vagy? Akkor vagy boldog, ha szabad vagy – nemcsak zeneileg -, de fontos, hogy másokat is szabadnak láss? A családi élet eléggé nagy kötöttséget jelentene számodra. Készen állnál erre?

Készen állnék, de persze ezt sokszor nehéz ezzel az életmóddal összeegyeztetni, ezért úgy érzem, várnom kell még egy keveset azzal, hogy családot alapítsak.

Fotó: Éder Krisztián

Barátaid szeretnek a közeledben lenni, mert tőled mindig kapnak valami pluszt. Azért vannak irigyeid is?

Irigyek nélkül nem lehet nagy dolgokat létrehozni. Az irigykedés jelzi, hogy elért az illető már valamit az életben.

Képes vagy kiállni, harcolni egy jó ügyért? No, nem a fanatizmusoddal, hanem az optimizmusoddal. Az életedbe vetett bizalmadat hogyan erősíted? Ezt szokás Istenhitnek is mondani.

Fotó: Éder Krisztián

Sokszor nehéz kiállni, nehéz menni a széllel szemben, meg küzdeni is nehéz. De valahol ez a küzdelem a legszebb az egészben, a mászás fel a hegyre. Mert ott ülni a tetején, az már lehet nem is lesz annyira érdekes, mint amennyire az út volt az felfelé.

Hiszem azt, hogy a rockzene hirdetője vagy! Tereld is a haladás útjára az embereket, tanítsd őket a jóra, hiszen ez az egyik fő feladatod, amiért jöttél ennek a világnak szédítő dilijébe!

Legyen úgy, ahogy mondtad.

 

Forrás: Wikipédia, Éder Krisztián, Vitáris Iván facebook

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll, fa, túra/szabadtéri, közeli és természet

Visnyei Ferenc/Visó

 

FILM – INTERJÚ – Mit teszünk, amikor van lehetőségünk megúszni egy bűnt? – Beszélgetés Hartung Attilával és Kerékgyártó Yvonne-nal a FOMO-ról

A Z-generáció filmjeként üdvözölték Hartung Attila Inkubátor Programban megvalósult első nagyjátékfilmjét, a FOMO-t, az alkotók szerint azonban ennél többről van szó, bűnt ugyanis nem csak a fiatalok követnek el. A budapesti éjszakában játszódó film ötlete régóta foglalkoztatta a rendezőt, a forgatókönyvet végül Kerékgyártó Yvonne-nal (Free Entry) írták másfél év intenzív munkával. Az alkotópárossal többek között arról beszélgettünk, hogy miért dobta vissza egy ízben a forgatókönyvet a Magyar Nemzeti Filmalap, miért jó, ha kötekednek a színészek a forgatáson, és miért volt fontos számukra az elkövető szemszöge.

Hogy kezdtetek el a témán együtt dolgozni? Attila, a korábbi filmjeidben volt egy visszatérő partnered, Csaba Bálint, úgyhogy neked ez váltás…

Hartung Attila: A felelősségvállalás tematikájával akartam foglalkozni, viszont az előző forgatókönyv, meg az előző partnerségem Csaba Bálinttal, és az a történet, amit fejlesztettünk odáig, zsákutcába futott. Mindketten más irányba akartuk továbbvinni a történetet, én el voltam veszve, viszont tudtam, hogy a felelősségvállalás az, ami érdekel. Yvonne-nal az első hónapban nem írtunk forgatókönyvet, hanem ő kikérdezett azzal kapcsolatban, hogy mik a központi motívumok, milyen képsorokat látok a szemem előtt, milyen karakterek érdekelnek, mik azok a személyes tapasztalatok a közvetett vagy közvetlen környezetemből, amikből táplálkozom, ami megtetszett, és ez miért van így.

Engem is érdekelne, hogy mi volt a személyes motivációd, a környezetedben mi volt az, ami éppen efelé a téma felé terelt?

HA: Mi, amikor ilyen szempontból beszélgetünk, akkor lemegyünk olyan pszichológiai mélységekig, amiket nem feltétlenül szeretnék megosztani. Ez egy alkotói folyamat volt. Ami viszont fontos, hogy fiatalok vagyunk, nem áll tőlünk távol ez a korcsoport, az evidencia volt, hogy sok szexista megnyilvánulással, határátlépéssel, provokatív helyzettel találkoztunk a hétköznapokban, sok olyan pillanattal, amikor a nemek közti egyenlőség abszolút elveszett. És akkor még hozzájött ehhez, hogy tapasztaltuk, hogy milyen gimis házibulik világa, a budapesti éjszakai élet, és ebből lett egy csokor, ami összeállt egy történetté.

Kerékgyártó Yvonne: Azért fontos ez a személyesség, mert ez Attila első nagyjátékfilmje, és mint ilyen, egy névjegy, amit letesz, nemcsak a szakma, hanem a nézők elé is. A közös munka elején többször elmondtam, hogy azért nagyon fontos, hogy ő mondja ki, miről szól ez a film, mert ebben a helyzetben a rendezőt az alkotótársai segítik ugyan a film felé vezető úton, de nem szabad, hogy az író átvegye az irányítást teljesen. Amikor Attila kimondta, hogy a felelősségvállalás a téma, két-három hónappal azután, hogy elkezdtünk együtt dolgozni, akkor tudtunk a konkrét konfliktusokra jobban rámenni, akkor kezdtük el gyűjteni ezeket a történeteket – egyrészt a saját történeteinket, meg azokat is, amiket az ismerőseinktől hallottunk.

A felelősség olyan dolog, amit talán a fiatalok életkoruknál fogva lazábban vesznek, a Z-generáció esetében pedig az internet felerősítheti ezt a sajátosságot. Mit gondoltok a közösségi média szerepéről? Yvonne, neked voltak korábban is ezzel kapcsolatos projektjeid.

KY: Amikor a YouTube elindult a 2000-es évek elején, már akkor elképesztően érdekelt. A YouTube-bal gyakorlatilag ablakok nyílnak a világ bármely táján élő emberek lakásába és életébe. Ahová ez azóta eljutott, az szerintem nagyon érdekes. Azt nagyon hosszú lenne kifejteni, hogy mi a szerepe az internetnek a felelősségvállalás eltűnésében, de amikor beszélgettünk erről a filmről, akkor szóba került, hogy ma nem csak a fiataloknak, de az idősebb generációnak is az egyik nagy problémája, hogy semmiért nem kell felelősséget vállalnia, nagyon kevés olyan helyzet van, ahol tényleg azt érezzük, hogy mi irányítjuk az életünket, és tényleg van súlya annak, amit teszünk. A nagyszüleink generációjában ez egészen máshogy volt. A felelősségvállalást azért tartottam erős témának, mert a fiatalokon kívül a felnőtteket is érinti. Ez a film arról szól, hogy mit teszünk akkor, amikor van lehetőségünk megúszni egy bűnt.

HA: Nekem mindig problémát okoz az, hogy kategorikusan kijelentünk valamit a generációkról, topikokat meg lábjegyzeteket teszünk melléjük. Bizonyos szempontból nyilván van értelme így vizsgálni generációkat, más szempontból viszont a beskatulyázás káros tud lenni. Az online térben való folyamatos megújulás, meg a viselkedési normák és ezek kezelése a mindennapokban, ez a Z-generáció egyik elsődleges problémaköre manapság, és ez nem volt jellemző az idősebbekre. Ennek következménye lehet pozitív értelemben az is, hogy eljut hozzájuk az információ pár másodperc alatt, de az is, hogy bullying-helyzetben félinformációk alapján ítélkeznek. Ami a legnehezebb talán, hogy ezzel az online generációval a szülők már nem tudnak rendesen kommunikálni, mert más nyelvet használnak.

Egyébként nincs egyértelműen rossz véleményünk az online térrel kapcsolatban, azért a youtuberek között is van nagyon jó, ahogy felháborítóan, botrányosan, kellemetlenül káros is, akik iszonyatos anyagokat pakolnak fel lerészegedésekről és undorító prankekről, nyilván a filmbeli csapatunk ehhez a táborhoz tartozik. De az emberek megtalálják a jót is, például Pamkutyára végképp nem mondható, hogy negatív, rosszindulatú vagy kártékony, és egymillió felett van a követőbázisuk.

Az online tér, a telefonos felvételek hangsúlyosan megjelennek látványban is. Forgatókönyvírói, illetve színészvezetési szempontból milyen kihívást jelentett ez?

KY: Maga a forgatókönyv tele van olyan montázsleírásokkal, amelyekkel azok, akik a hagyományos forgatókönyvekhez vannak szokva, nem nagyon tudtak mit kezdeni. Mi egy hagyományos filmalapos fejlesztésben vettünk részt, ami sokat segített a könyvnek. Emlékszem, hogy az első két-három verziónál még el kellett magyaráznunk, hogy ezeket a montázsokat milyen ritmusban képzeljük el, például amikor leírunk fél oldalon keresztül egy hülyéskedést, ami a filmben pár másodperc. Ez nagyon érdekes tapasztalat volt, hiszen Attila, mivel ő rendezőként képekben gondolkozik, már írás közben folyamatosan jelezte, hogy milyen vizuális eszközöket szeretne használni. Jeleznünk kellett sokszor azt, hogy mi az, ami telefonokon, különböző felületeken keresztül jelenik meg. Olvasni ezt nehéz lehetett, nézni viszont nagyon frissítő, hogy sokféle felületet lát a néző.

HA: Miután megíródott a forgatókönyv, elkezdtünk különböző jeleneteket gyakorolni, meg karakterjellemzéseket csinálni a színészekkel, akik amatőrök. Szerencsére arra lettek szocializálva a próbákon, hogy kötekedjenek, folyamatosan eljutottunk oda, hogy Bouquet Gergő, aki Patrikot játssza, lecsapta a forgatókönyvet földre, hogy ő ezt így nem tudja elmondani – ami a legjobb dolog, mert azt jelenti, hogy érdekli és jót akar csinálni. Mondtam neki, hogy tényleg hitelesebb, ahogy te mondod, de információban viszont annak kellene először elhangzania, hogy… Úgy éreztem, hogy ezt a fajta habitust végig képviseli a főszereplők nyolcvan százaléka. Hirtelen elkezdett özönleni a vélemény… hogy amikor egyikük egy házibuliban volt, akkor bizony az ilyen ujjszopás úgy történt, hogy… meg egy borösszefaszozás az bizony necces, mert a múltkor kipróbáltam… özönlöttek az információk és ez iszonyatosan fontos volt, mert úgy akartuk megcsinálni a filmet, hogy közben ők is érezzék, hogy ez a film a sajátjuk és hiteles.

Mennyire volt nehéz megakadályozni, hogy a sok vélemény, improvizáció ellenére ne folyjon szét az egész?

HA: Két fontos szempont volt a szereplőválogatásnál a jó arcon és színészi tehetségen túl: hogy jól elemezzenek, értsék a szöveget, ami előttük van, tudjanak róla beszélni, tudják megfogalmazni a gondolataikat, a másik pedig, hogy tudjanak csapatban gondolkodni, dolgozni. Ebből fakadóan pontosan tudták, hogy hol a helyük, mi a feladatuk, meddig mehetnek el.

Valahol úgy nyilatkoztál, hogy a főszereplőkről a „színészkedést” le kellett fejteni. Ez hogy sikerült, és mennyire jelent mást telefonos, illetve profi kamerás felvételek esetében?

HA: Végig arra törekedtünk, hogy a telefonkamerás és a mozikamerás felvételek között ne legyen színészi különbség. M. Deák Kristóffal (a film operatőre) oda redukáltuk folyamatosan a világítást, meg mindent, hogy minél szabadabbnak érezzék magukat abban a jelenetben. Mivel iPhone-nal forgattunk sokat az elején, meg a próbákon, ott éreztek rá a stílusra, s ezt tudták tovább vinni a filmkamerás felvételeknél is. Közben Iványi Petra producerrel és Lente Viktor hangmérnökkel is arra törekedtünk, hogy minél kevésbé zavarjuk őket abban, hogy elhiggyék, házibuliban vagy kocsmában vannak.

Ez azt jelenti, hogy minden partikellék autentikus volt, az alkoholt is beleértve?

HA: Vinnai Petra látványtervezővel és Schreiter Lilla jelmeztervezővel sokat beszélgettünk, és terveztük a stílust és a hangulatot. Minél inkább a realista, koszosabb, magyaros házibulit szerettük volna bemutatni. Ebből egy dolog maradt ki, az igazi alkohol elfogyasztása. Mindig alkoholmentes sörök voltak a kezükben, vagy előre bekevert löttyök. Ezeket jóval kevésbé szerették inni a színészek, de megértették, hogy így helyes.

Miért hoztátok azt a döntést, hogy az elkövetőt választjátok főszereplőnek, és nem az áldozatot?

HA: Valójában nagyon sokat alakult, hogy ez a két szál hogyan fut párhuzamosan. De végül a felelősségvállalásra akartunk erősebben fókuszálni, és ezen keresztül megmutatni a konkrét bűncselekményt, nem elmismásolva, hanem nagyon konkrétan szembesülve ezzel a dologgal, és felvállalva, hogy súlyos azonosulási problémák lesznek a főszereplővel, akit nem véletlenül nevezünk főszereplőnek, és nem főhősnek a történetben. Hiszen, lehet akármilyen helyes a főszereplő, akárhányszor kérhet elnézést, ez nem ad okot a felmentésére, vagy arra, hogy meg nem történtnek minősítsük a tettét.

A szubjektív felvételek, meg az a trükk, hogy a főszereplő körül hirtelen megmerevedik a környezete, ugyanakkor szinte erőltetik a nézői azonosulást.

HA: Ez szándékos volt, hogy legyen válság a nézőben ezzel kapcsolatban: olyan dolog után vagyunk, hogy nem lehet azonosulni ezzel a szereplővel. Meg szerettünk volna mutatni egy háromdimenziós karaktert, nem fekete-fehéren, hanem árnyaltan, és ezzel egyfajta provokációt akartunk elérni, hogy a film után is lehessen beszélni a témakörről. Ez nem azt jelenti, hogy fel akartuk menteni, a történetben nagyon sok olyan pillanat van, ami az áldozathibáztatást vagy a fiú felmentését teljes mértékig elutasítja, viszont az volt a célunk, hogy ne egy fekete-fehér történetet csináljunk, ahol a bűn elkövetője egy gázmaszkos szörnyeteg, hanem mint az esetek többségében is előfordul, egy elsőre ártatlannak tűnő srác. Létezik olyan elkövető, akit egy ilyen tett nem érintene meg érzelmileg, és lelkiismeret-furdalást sem okozna neki, vagy elhitetné magával, ő miért nem hibás, és olyan is, aki képes szembesülni a tettei súlyával, következményével – miközben tudjuk, ez nem menti fel egy pillanatra sem. A mi karakterünk az utóbbi.

KY: Az is fontos volt, hogy mi a főszereplőnk nézőpontjával megyünk, de ezzel a női főhősre tekintünk rá. És azzal, hogy követjük, hogy ez a fiú hogyan látja a történet elején ezt a lányt, és hogyan látja őt a történet végén, be tudunk mutatni egy változást, ami nem menti őt fel az alól, amit tett, viszont a néző megkapja a teljes képet, illetve azáltal, hogy Gergő szemében egy megalázható, gyakorlatilag tárgyként kezelhető lányból hős lesz, igazságot tudunk szolgáltatni az áldozatnak. Ezért volt fontos a nézőpont, nem azért, hogy megszerettessük a bűnöst. Miközben a forgatókönyvet írtuk, bevontunk pszichológust is, olyan embereket, akik foglalkoznak nemi erőszakot túlélt, traumatizált emberekkel, és megpróbáltuk megnézni, hogy mennyire ábrázoljuk hitelesen a folyamatot, mert nagyon nehéz megmutatni azt, hogy egy szereplő hogyan tud túllépni egy traumán, amin valójában nem tud túllépni. Nem mutathatunk egy olyan reakciót, ami nem igaz, vagy akár bántó azokra nézve, akik már hasonlót átéltek.

A forgatókönyv fejlesztésében volt egy pont, amikor visszadobták amiatt, hogy túl erkölcstelen. Pontosan miért is?

KY: Fontos elmondani, hogy miközben ezt a könyvet írtuk, sok minden történt a világban, például a #metoo-botrány is akkor tetőzött, ezért érthető okokból sokkal nagyobb figyelem irányult arra, hogy itt milyen nyelven szólalunk meg ezzel a témával kapcsolatban, és mivel állami pénzből készül a film, még akkor is, ha kisebb költségvetésből, ezért felmerültek azok a kérdések, amik egy kicsit visszavették a könyvet. De ezt sikerült megoldanunk, egyrészt mert meg tudtunk indokolni, hogy miért nem öncélú ez a történet. De ahhoz, hogy a könyvet el tudjuk fogadtatni, a nyelvezetén nagyon sokat kellett dolgozni. Ezek apróságok, egy természetesnek tűnő káromkodás lehet, hogy a filmben jól mutat, olvasva viszont inkább irritáló.

Tehát inkább forgatókönyv-szinten kötöttetek kompromisszumot, ami aztán úgyis másképp alakult a forgatáson?

KY: Nem. Kaptunk bár egy visszautasítást, de át tudtuk dolgozni úgy a könyvet, hogy ne sérüljön maga a történet, nyelvileg finomítottunk rajta, ezt dialógus-szinten Attila a próbák során helyre tudta rakni. A történet, amit elfogadtattunk az ugyanez volt, és végül a könyv azt hiszem, egy jelenet híján leforgott. Ez ritka egyébként.

HA: Ez igaz, igazából csak jelenetszakaszokat vágtunk ki a filmből, teljes jelenetet csak egy-kettőt.

KY: Néha egy jelenetet sokkal kimondósabbra kell írni ahhoz, hogy mindenki megértse, hogy miről van ott szó. Amikor a színészek elmondják a próbán, kiderül, hogy sokkal kevesebb mondat bőven elég, mert a gesztusok sokkal kifejezőbbek. Ugyanakkor forgatókönyvben igenis jó az a plusz pár mondat, mert az, aki olvassa, és mondjuk nem egy forgatókönyvet olvas el egy héten, az világosan érti, hogy mi a helyzet. Egyébként, amikor ezt a könyvet elfogadták végül, akkor az például mellette szólt, hogy abszolút érthető volt, hogy mi nem a bűnelkövetőt akarjuk felmenteni. Ha ez nem lett volna világos, akkor biztosan nem tud továbbmenni a film.

Mennyire volt nehéz megtalálni a megfelelő helyszíneket az éjszakai Budapesten, esetleg megváltoztatni az adott helyszíneket úgy, hogy a filmnek megfeleljen?

HA: Olyan szempontból könnyű volt, hogy amikor elmentünk éjszaka gondolkodni a forgatókönyvön, és beültünk valahova, tudtuk is sorolni, hogy a történethez milyen hangulatú helyszínek passzolnak, de közben meg olyan szempontból nagyon nehéz volt Iványi Petra producernek, hogy kevés pénzünk volt, tehát könyörögnünk kellett a helyek tulajdonosainak, hogy odaadják ezeket.

KY: Az is külön történet, hogy a producer hogyan tudta megoldani azt, hogy villamoson, buszon tudjon forgatni a stáb, de fontos volt, hogy ahogyan mi tizenévesként a tömegközlekedési eszközökön éltünk szociális életet, ugyanúgy ezek a gyerekek sem a szobájukban ülnek, nagyon kevés lakásbelsőt látni a filmben. Nagyon jó volt, hogy írás közben sokat beszéltünk a helyszínekről és eleve oda tudtuk írni a jeleneteket. A film csúcsjelenete nagyon költséges volt pont a helyszín miatt, kaszkadőr-biztosítás is kellett hozzá, mert nagyon veszélyes helyzet, amibe a két főszereplő kerül. Emlékszem, hogy az volt az a jelenet és helyszín, amihez ragaszkodtam, nagyon fontos volt, hogy a hétköznapi helyszínekből elmenjünk egy olyan helyre, amit mindannyian ismerünk, de olyan helyzetben lássuk a főszereplőket, amilyenben viszont mi még nem voltunk.

HA: Az egyik legnehezebb feladat egyébként az volt, hogy a helyszínek miatt a film nyolcvan százalékában van zene, ami nem normális, a néző agya ezektől bizonyos helyzetekben ledobja a láncot. A főfő-zenefelelős Konsiczky Dávid volt, a Csaknekedkislány zenekar zeneszerzője, ő kilenc hangulataláfestő számot írt, ezen kívül még válogatott a film jeleneteihez passzoló bulizenéket, különböző magyar és külföldi zenekaroktól. A főcímdalt és a betétdalt a Fran Palermo énekese és dalszerzője, Henri Gonzo írta.

Több beharangozó sajtóanyag lehozta a film eredeti címét, ami az volt, hogy Senki nem megy sehová. Mikor változtattatok FOMO-ra (fear of missing out)?

HA: A cím a vágás utolsó szakaszában jött, addig ezt a kifejezést csak futólag ismertem. Viszont rájöttem arra, Yvonne-nak meg Duszka Péter Gábor vágónak köszönhetően, hogy a fogalom a történetben nagyon sok mindennek a mozgatórugója. Például FOMO-nak nevezhető az, hogy a lány miért megy el a buliba, FOMO az, hogy leitatják, hogy a csapat tagjai egy csikkmegivást azért tesznek meg, mert ciki, ha nem.

Ha jól tudom, a filmet iskolákban is fogjátok vetíteni.

HA: Igen, a téma érzékeny, a feldolgozás provokatív, mert bicskanyitogató, ahogy a srácok reagálnak dolgokra, és ahogy a karakterek áldozathibáztatnak, ahogy az egész a tű fokán táncol, ezért azt gondoltuk, hogy jó lenne, ha gimnazistákhoz eljutna. Ehhez szükségünk volt egy szakértők által összerakott anyagra is, ami segíti a tanárokat, az értelmezést, ezért létrehoztuk a fearofmissingout.hu-t, ezzel kapcsolatos fontos információkkal.

Voltak már vetítések?

HA: Volt egy olyan helyzet, hogy a tanárnő kiborult és hiteltelennek tartotta a nyelvezetet, a káromkodást, a túlzott alkoholfogyasztást, a Falka viselkedését, mondván, hogy az ő diákjai nem ilyenek, de a 17 éves diákok felháborodtak és éles szavakkal jelezték, hogy nincs igaza, számukra ez reális történetnek tűnt.

filmtett.ro

Életmód – Könyv – A SZERENCSE RABJAI – Beszélgetés Dr. Tessényi Judit közgazdász-pszichológussal a szerencsejátékról – azt is megtudhatjuk a téma szakavatott ismerőjétől, hogy vannak a szerencsejátéknak pozitív hozadékai is

„… attól, hogy valaki játszik szerencsejátékot, még nem feltétlen lesz szenvedélybeteg! – állítja Dr. Tessényi Judit közgazdász-pszichológus

Igen, bevallom: szeretek játszani… Ki nem? Emlékszem, hogy kisgyermekkoromban mennyire incselkedtem cicáinkkal. Bizonyára nem voltam ezzel egyedül, hiszen biztos, hogy akik egy madzagra papírgolyót kötöttek és húzták a macskák előtt, talán egy kicsit odaadták magukat a játéknak. A cél: örömforrást találni, az időt egy darabig így is csapdába ejtettem (anélkül, hogy tudtam volna, hogy mekkora kincs is nekem egy-egy pillanat) látva, hogy a cicusok is belefeledkeznek tevékenységükbe, rohangálnak, abban bízva, hogy sikerül elkapni a madzaggal átkötött papírgolyót. Persze, néha összejött nekik is, így kettős győzelemmel ért fel – legalábbis számomra – az, ha a „szőrös” állatkáink is elégedetten nyúltak ki a játék végén, de én is önelégülten kerestem más játékot. Miért is? Az ember mindig is keresgél, állandóan újabb és újabb örömöket űzve, mert a vágyak egyre csak követelőznek. A játék egész életünkben jelen van, ha akarjuk, ha nem, kitörölhetetlenül ott kullog előttünk, utánunk, mögöttünk. Nem engedi, hogy lazítsunk, fogva tart, azt kívánja, hogy adjuk át magunkat annak a valaminek, amit éppen szeretünk, hogy behajtsa kegyetlenül majd a sarcot. Az a baj, hogy az egyéb szerencsejátékok sokszor bekebeleznek, amikor már nincs segítség, a legnagyobb isteni ajándékunk, a SZABAD AKARAT is elhagy, olyan erők mozgatnak, amelyek nemkívánatos energiákat szabadítanak fel belőlünk, nincs meg a kontrollunk, nem lehetünk önmagunk. Sokszor nem is tudjuk, hogy mit és miért teszünk szenvedélyes játékunk alkalmával. Valójában egész életünk is egy nagy JÁTÉK. Nem mindegy, hogy ebben a játékban mit teszünk, mi az, ami éppen beindítja fantáziánkat, amelyik felemel, értelemmel gazdagít, amelyik nem döngöl a pokol mélyére. Olyan játékot keressünk, amelyik a végén nem okoz fájdalmat, szenvedést, azonban, ha azt sejteti, sőt mutatja meg nekünk, hogy ez nem az a játék, amit űznünk kell, akkor másik felé tereljük magunkat. Ha ez nem sikerül, akkor nehéz életünknek értelmet találni, beszűkülünk, átadjuk magunkat, nem a játék örömeinek, hanem az őrült izgatottságnak, beteges képzeteinknek, a szenvedélynek, amelyek szenvedéssé, vadállattá idomulnak. Ez a vad bizony arra készteti az egót, hogy addig játsszunk, amíg nem nyerünk. Így azonban elveszíthetjük anyagi javainkat, sőt sajnos szeretteinket is. Testünk, lelkünk is megmutatja energiahiányos arcát, amelyik beráncosodik, sebesedik, segítségért kiált. Sajnos családok, egyének sora lesz rabja a szerencsejátéknak. Az a legnagyobb baj, hogy sajnos sokszor az egyén, a társadalom is sokszor már tehetetlen, későn érkezik meg a szakszerű segítség, így a szenvedélybetegségből való szabadulás merő illúzió marad. Tényleg így van ez? Ennek a nem éppen egyszerű kérdésnek járok utána. Bizonyára megvannak a megfelelő válaszok. Mit tehet a család, a társadalom, maga a bajbajutott, az egyén annak érdekében, hogy a játékszenvedély (szerencsejáték) egy másikba váltson át, mert azt gondolom, hogy csak egy másik játékkal, másik szenvedéllyel lehet igazából elérni azt, hogy a testet, szellemet, lelket és az anyagi javakat is meg lehessen menteni. Dr. Tessényi Judit két könyvében is közgazdász-pszichológiai megközelítésben teszi megvilágításának tárgyává a szerencsejáték kérdését.

Visnyei Ferenc/Visó: Kedves Judit! Nagyon szépen köszönöm, hogy a kultkocsma.hu Látogatói számára betekintést engedsz a szerencsejáték témájába, közgazdász- pszichológai szemmel vizsgálva. Komoly, elemző könyveiddel kiket kívánsz megszólítani?

Dr. Tessényi Judit: Először is köszönöm a lehetőséget, mindig öröm, hogyha megoszthatom a véleményemet ebben a témában! Másodsoron muszáj, hogy egy kicsi határt húzzak a fenti vélekedésben a játék és a szerencsejáték között, hiszen az ártalmatlan gyermeki játszadozás nagyon- nagyon más, mint a szenvedély vagy a szerencsejáték! Kétségtelenül vannak közös elemek, ezért is van néha keveredés és fogalmi összemosás. A könyveim mindenkinek szólnak, aki a téma iránt érdeklődik: a problémás szerencsejátékos környezete, barátai, családtagjai talán tanulhatnak belőle, de maga a szenvedélybeteg is találhat megoldást vagy javaslatokat a problémájára.

Nagyon kíváncsivá tettél, hogy vajon milyen játékok kötöttek le kiskorodban, tiniként, fiatal felnőttként, illetve most? Van valamilyen komoly szenvedélyed? A szerencsejáték nem kísértetett meg valamikor? Azt tudom – láttam is már néhány alkotásodat -, hogy az ecsetekkel is jól bánsz, nemcsak a szavakkal, hiszen a vásznaidra olyan érzések, gondolatok kérnek teret maguknak, amelyek igaz valódból fakadnak, és bizony hatást gyakorolsz másokra. Olykor megfested azok lelkét is, akik szomjúhozzák a szépet, vevők a kellemes élményre, illetve mintha másképpen láttatnád velük világukat.

Köszönöm, nagyon kedves vagy! Valóban ráéreztél, hogy mi az én valódi felnőtt játékom, hobbim, szenvedélyem. Míg a szerencsejáték kutatása inkább a szakmámhoz és a korábbi munkámhoz kapcsolódik, addig a festészet számomra az önkifejezés “másik” módja. Egyébként egyre népszerűbb a művészetterápia, ami pont arról szól, hogy különböző problémáinkat megfestve – vagy bármilyen más módon kifejezve -, levezethetünk olyan belső feszültségeket, melyeket 1000 dolog okozhat. Leginkább festés közben tudom átélni azt a Flow-t, ami az időtlenséget, a teljes felszabadulást és kikapcsolódást jelenti. Tényleg nagyon hasonlít egy önfeledt játékhoz.

A kommunikáció bármilyen formájáról is legyen szó, otthonosan mozogsz mindegyikben. Hogyan született meg két könyved? Mi indított az írásra? Ki segítette a megjelenést? Hol lehet hozzájutni?

Életem első 45 évében komolyan vettem a Lenini tanítást: tanulni, tanulni, tanulni… Így a közgazdasági egyetem után elvégeztem a jogot és a PR szakirányt, majd gazdaság-pszichológiát kezdtem tanulni a szegedi egyetemen. A doktori iskola felvételi elbeszélgetésen az első kérdés az volt, hogy mi a kutatási területem. Mivel ekkor már évek óta a Szerencsejáték Zrt.-nél dolgoztam és valóban foglalkoztatott a felelős vállalati magatartás és ehhez kapcsolódóan a túlzott szenvedéllyel játszók problémája, kapásból rávágtam, hogy ezt szeretném kutatni. Ez nagyon megtetszett Hámori Balázs professzornak a felvételi bizottságban, így ott rögtön elvállalta a téma-vezetésemet. Ez igazán nagy szó volt, hiszen nagy szaktekintélyről van szó, aki gazdaságpszichológiai jellegű doktori kutatásokért volt felelős anno’. Ez a momentum alapvetően meghatározta a későbbi kutatásaimat, publikációimat és a könyvek születését. Végig az évek alatt terelgetett, javította kezdeti ügyetlen írásaimat és rengeteg tanáccsal látott el. Ő volt, aki a doktori védésem során felvetette, hogy szerinte méltó a disszertációm szélesebb körben való közzétételre. Sajnos hamarosan időm is akadt, hogy átdolgozzam könyvvé ezt az alapanyagot. Azt javasolta, hogy igyekezzek a közérthetőség felé alakítani, mert egy tudományos munka kevésbé olvasmányos. Egy év alatt sikerült gyakorlatilag teljesen újraírni azt a kilenc kutatást, amit a doktori képzés alatt magam végeztem. Jó néhány helyre pályáztam a megjelentetés támogatására- sikertelenül. Ezért bekullogtam egy kis magán kiadóhoz, akik nyomtatással és könyvkötéssel is foglalkoztak és megfinanszíroztam a tördelőt, a szerkesztőt, a nyelvi lektort és a nyomdát. Mindenképp meg szeretném említeni a szakmai lektoromat is, Farkas Gergelyt, aki nélkül tényleg nem ilyen tartalmú könyv született volna. Ha jól emlékszem, több mint 260 megjegyzést fűzött a soraim mellé. Iszonyatosan boldog voltam, hogy valami “maradandót alkottam” és rengeteg példányt elosztogattam volt kollégáknak, barátoknak, érdeklődőknek. Mire elfogyott az első kiadás kellő mennyiségű friss tapasztalattal, újabb kutatások és visszajelzések érkeztek hozzám ahhoz, hogy újra gondoljam, és újra írjam az egészet. A második kötet tulajdonképpen az első alapjain, azt jelentősen kiegészítve és újabb fejezetekkel megtoldva született. Még 2016-ban olvastam a publishdrive.com sikeréről, ezért magam is az e-book megjelentetés mellett döntöttem. A nyomtatott példányok Szegeden az Írott szó könyvesboltban érhetők el (Horváth Mihály utcában), de bárki letöltheti elektronikusan is, aki nem idegenkedik a papírkímélő módozattól.

Bizonyára fontos, hogy az egyén milyen nevelésben részesül, hogyan tud megküzdeni a nehézségekkel, mennyire alkalmazkodik embertársaihoz, a környezetéhez, tisztában van –e önmagával, egyáltalán mit szeretne életében tenni. Amikor nem találja a helyét, a depresszió, a félelem ott csücsül minden megélt pillanatában, akkor a küzdelem hiánya, a feladás könyörtelenül a pokol fenekére juttathatja. Így menekül, űzött vadként támadja meg a „sorsjegykapirgálás” és társai: online szerencsejátékok. Abban biztos vagyok, ha nem találunk a nagy nyüzsiben, ennek a világnak az anyagi fertőjében örömforrást, akkor addig keressük, amíg meg is találjuk, de az nem biztos, hogy kielégít. Több ismerősöm is már szenvedélyeinek rabjává vált, nem érkezett segítség, így sajnos széthullott családjuk, öngyilkosságba menekültek, mert mindenüket eljátszották. Sajnos én is szenvedélyesen játszottam egy időben: félkarúztam, nyomtam a gyümölcsös gépet ezerrel, meg a tippmixet is rendületlenül ikszelgettem.  Nekem a látvány okozott némi kielégülést: az, hogy csörgött a pénz a gépekből, láttam, ahogyan beadja a gyümölcskosarat a másik gép. Fontos volt számomra mixeléskor, hogy mennyi meccset tudok eltalálni és persze az is, hogy nyerjek. Amikor fogyott a pénzem, avagy veszítettem, aztán már azért folytattam, hogy legalább visszanyerjem azt, amit elbuktam. Nem mindig sikerült nyernem, sőt, mínuszba is kerültem, azonban mára kicsit másképpen fogom fel, nem merülök annyira bele, mit anno’, így nem érzem, hogy a rabja lennék. A játék egy ösztönös, ősi valami – még az embernél is idősebb -, de amikor már nem okoz örömforrást, akkor mégis, miért folytatják? Milyen okok vezethetnek oda, hogy egy ember belefeledkezik szenvedélyébe? Milyen mély gyökereket lehet tetten érni?

Milyen érdekes és elgondolkodtató: egy hasonló tartalmú beszélgetésnél – bárhol, bármikor -, találkozom olyan emberekkel, akik maguk is érintettek. Valóban a legdrasztikusabb következménye a túlzásba vitt szerencsejátéknak az öngyilkosságba való menekülés – sajnos ilyen esetet is többet ismerek. A „belekeveredésben” is a két legfontosabb motívumot ragadtad meg: egyrészt a nyerni akarást, másrészt pedig az izgalmat, szórakozást, amit akár a csilingelés, akár a színek, a szagok, a pörgés kiválthat. Mint mondtam, lényeges megkülönböztetünk a gyermeki játékot – vagy akár az állatok közötti játékot, ami a szocializálódás nagyon-nagyon fontos eleme – a szerencsejátéktól, ami viszont kimondottan üzleti Jellegű, meghatározott szabályok szerint folytatott, nyeremény elérése érdekében zajlik. Ez a túlzott belefeledkezés a szerencsejátékba is többrétű: a szenvedélybetegek, ha visszaemlékeznek, szinte mindig az első nyerési aktusra emlékeznek vissza. Lehetséges, hogy előtte már próbálkoztak és nem nyertek semmit, de az teljes egészében törlődik a memóriájukból, de az első jelentősebb nyeremény borzasztóan mély nyomot hagy. Az interjúk során mindenki ezzel kezdte a történetét, hogy nyert. A másik jól tetten érhető ok az unalom: ha nincs hobbim, nem köt le a munkám, nem kielégítő a családi- vagy magánéletem, szívesen elmegyek egy olyan társaságba, ahol megbeszéljük pl. a focit és megtesszük a tétjeinket. A nyerési vágy, vagy a teljesen természetes szórakozás igény mellett azonban megfigyelhető a kockázat keresési magatartás, ezért mondják, hogy a férfiak hajlamosabbak a szerencsejátékkal kapcsolatos problémákra. Ha az igazán mély gyökeret keressük, akkor meghatározó lehet az apai minta: ha a gyermek azt látta, hogy apa iszik és játszik, nagyobb valószínűséggel fog ő is ilyen magatartási mintákat követni.

Biztos vagyok abban, hogy a szülői, nagyszülői minta mély nyomot hagy a gyermekben, ha éppen előszeretettel vették az ősök a szemük láttára a kaparósat, meg egyebeket. Így szinte törvényszerű lehet, hogy később a szerencsejáték rabjává válik a felnövekvő gyermek? Gondolom, hogy a számítógépes játékok sem kedveznek az egyénnek, ugyanis nagyobb esélye lehet annak, hogy szerencsejáték-függővé válik előbb-utóbb.

Azt azért nem mondanám, hogy törvényszerű, hiszen számos kutatás azt bizonyítja, hogy éppen a negatív szülői mintát igyekszik az utód elkerülni vagy az ellenkezőjét csinálni. Persze ez nagyon sok esetben nem sikerül. A számítógépes játékokkal való függés és annak vizsgálata – bár rövidebb múltra tekint vissza – nagyon hasonló mintázatot mutat, mint a hagyományos játékok függőségei. Különösen aggasztónak tartom, hogy míg a hagyományos szerencsejátéknak azért volt “látszatja”, volt olyan emberi interakció, amely lehetőséget adott a figyelemfelkeltésre vagy akár a figyelmeztetésre, addig a “fotelból játszók” sokkal inkább inkognitóban tudnak maradni. Mivel egyre több embert köt a munkája számítógéphez, csak egy laza kis kikapcsolódásnak, egyetlen mozdulatnak a következtében máris egy játék platformon találhatja magát és belefeledkezhet, még kevésbé kontrolláltan, hisz még a lottózó vagy a kaszinó azért időnként bezárt, itt 0-24-ben lehet tolni a játékot. Teljesen elképesztő, hogy két-három éves gyerek kezébe adnak mobiltelefont vagy tabletet, kimondottan azzal a céllal, hogy lekössék, eltereljék a figyelmét. Fogalmuk sincsen a szülőknek, hogy milyen visszafordíthatatlan agyi átstrukturálódást érhetnek el ezzel!

Mi a tapasztalat? A függők beismerik szenvedélyüket? Az igazi függő mindenre képes lehet, hogy folytassa a játékot. Pénzt szerez, bárhonnan is, akár azt is megteszi, amit talán egyszer megbán: hazudik, lop, csal, bűnözővé is válik. Nyílván a viselkedészavarban, egyéb szenvedélybetegségben szenvedők hajlamosabbak talán a szerencsejáték művelésére.

A beismerés már egy nagyon komoly előrelépési fázisa a szerencsejáték szenvedélynek, a tagadási fázis akár 5-10 évig is eltarthat, aminek része a hazudozás – elsősorban a játékosnak önmaga számára. Gyakori, hogy nincsen betegségtudat és nagyon kései a segítségkérés. Egy 15 éves kutatás sorozattal éppen arra igyekeztünk rámutatni, hogy a börtönbe kerülésnek is jelentősen megnő az esélye, ha valaki szenvedélybeteg. Itt valóban nagyon komoly összefüggés található az alkohollal, a droggal vagy akár a korábbi büntetett előélettel. Azt is kimutatták például, hogy egy szenvedélyes szerencsejátékos az átlagosnál többet iszik – játék közben is -, és gyakrabban dohányos.

Lehetséges, hogy a szerencsejáték pozitív hozadékkal ajándékozza meg az egyént, az államot, illetve csökkentheti a negatív hatásait?

Ez egy nagyon fontos és nagyon okos kérdés: igen, vannak a szerencsejátéknak pozitív hozadékai is. A legtriviálisabb az a jelentős állami bevétel, amit adók formájában produkál, de ugyanilyen lényeges az egyénnek az a rekreációs tevékenysége, amely számos feszültséget levezetésére alkalmas, attól hogy valaki játszik szerencsejátékot, még nem feltétlen lesz szenvedélybeteg!

Szerinted az állam mindent megtesz az egyénért? Iskola, közösségek, barátok? Az egyén? A család? Egyáltalán milyen kiút van? Az alkohol, a cigi mellett ez is óriási, összetett feladatot igényel mindenki részéről.

Véleményem szerint vajmi kevés az állami intézkedés, sokkal jobb példákat találhatunk az iskolai, alapítványi kezdeményezésekben. Hiszek abban, hogy a prevenció sokkal eredményesebb lehet, ha az teljesen következetes, hosszútávon menedzselt és megfelelő forrásokkal rendelkezik. Leginkább ezt hiányolom. Bár maga a szerencsejáték szervező is finanszíroz kutatásokat, ezek mégsem kellőképpen objektívek.

Meg lehet egyáltalán előzni?

Természetesen: erre már nagyon jó nemzetközi, hosszútávú példák akadnak. A megelőzés – vagy más szóval prevenció – sikerét szintén az adott országban előforduló függők számának alakulásával lehet legegyszerűbben visszamérni.

Milyen stratégiák, módszerek léteznek, amelyekkel el lehet érni valamit?

A nulladik lépés a kutatás, hogy tudjuk hol is állunk: mennyien is érintettek a valóságban, az első lépés pedig a tájékoztatás. Idézném Funk Sándort (neves addiktológus – a szerk.): “az igazi prevenció, hogy játszani tanítjuk meg a fiatalokat, amennyiben a helyes játék megtanulásával megtanulják, hogy ne játszanak helytelenül“. Második lépésnek tekinthetnénk az intézményesített szűrést pl. kritikus munkakörökben, vagy a forgalmazásban közreműködő képzését. Ebben a tekintetben a játékoskártya bevezetése is komoly lépésnek tekinthető. A skandináv államokban pl. az internetes játéknál – a személyes regisztrációból kifolyólag – direkt kontaktot ápolnak az ügyféllel, folyamatosan visszajelzések mennek a játékos felé a játékszokásait, illetve azok esetleges változását jelezve.

Ki lehet gyógyulni a szenvedélybetegségekből?

Erre vonatkozott a két egymással ellentétes szakmai vélekedés él: szerintem nem.

A kor, a műveltség és egyéb paraméterek mérvadóak lehetnek a szenvedélybetegségek kialakulásában?

A fiatalok sokkal kitettebbek, két-háromszor magasabb a szenvedélybetegség kialakulásának kockázata, mint idősebb korban. A műveltség szintén mutat összefüggést kutatások szerint, bár én úgy tapasztaltam, hogy művészeink, jogászaink és más értelmiségi körökben is nagyon drasztikus példákat találni.

Hogyan fogadták könyvedet? Szakmailag? Laikusok? Kaptál már kritikát valamelyik részről?

Folyamatosan kapok visszajelzéseket azoktól, akik már olvasták és a téma rendszeresen megtalál nemcsak az új publikációk formájában, hanem az utcán is. A mai napig aktív kapcsolatban vagyok a szegedi Névtelen Szerencsejátékosok csoportjával. A szakmai elismerés még bizonyos értelemben várat magára: titkos álmom, hogy előbb-utóbb valamennyi volt kollégám kezében megfordul egy-egy példány. A rendszeres meghívások és előadások, a publikációim idézése és letöltési aránya viszont tekinthető szakmai sikernek.

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll, fa, túra/szabadtéri, közeli és természet

Visnyei Ferenc/Visó

Mitől is laza a Laza? – Beszélgetés BobyTooval, a Laza Rádió Online egyik alapító tulajdonosával

Egy laza Rádiós család, akik tényleg a hallgatókért dolgoznak

 

A rádió feltalálása talán vitatható: Tesla, Marconi vagy Popov? Az viszont egyértelmű, hogy megnyíltak szerte a világon az éteri csatornák, amelyeken keresztül emberi hangok, zenék szólalnak meg, immáron közel 100 éve. Gyermekkori, nem kellemes rádiós élményeim közé tartozik, hogy hallgatnunk kellett, szinte kötelező jelleggel a Jó ebédhez szól a nóta című műsort (Talán Petőfi Rádió), amellyel el lehetett kergetni a világból, de ízlések és pofonok. Persze, vannak magyar nóták, amelyek a szívemhez nőttek, talán mert nagy kötődésem van: nagyanyám, nagyapám is szerették. Kedvencem a Ki nyer ma? – zenei műsor volt, főleg amikor Czigány György vezette. Folytathatom a sort a 1959-től 2500 epizódon át 2007 – ig futó családi szappanoperával. A Szabó család is lekötötte figyelmemet, a rádiójátékok, a minden este közvetített mesefelolvasás is – ez még máig hallgatható-, a szilveszter estéjén főszerepet kapó rádiókabaré, melyen a rendszerrel kapcsolatban is többet volt szabad kimondani, mint máskor, s ez a feszültségek egyfajta társadalmi szelepjeként funkcionált. Ha jól emlékszem, ezek a Kossuth Rádióban váltak sokunk számára hallgathatóvá. A Petőfi ifjúsági adásokat adott le; a hetente egyszer sugárzott 3 órás kívánságműsort. A hétvégi élő körkapcsolásos közvetítés az NBI labdarúgó-mérkőzésekről, bizony kedvelt időtöltéseim közé tartoztak. A 80-as években tűnt fel először a hazai éterben a zenei rádiók nyugaton általánosan ismert stílusa. A magyar hallgatók először a Szabad Európából ismerhették meg a Teenager Party (1959-92) c. (mv: Cseke László, Ekecs Géza néven) műsorban a nyugati rock and roll zenéket, ugyanezt ugyanekkor hazai pályán Komjáthy György Csak fiataloknak! c. műsora, majd a 80-as évek végén már a diszkó stílusban, a Poptarisznya c. vasárnap délutáni adás töltötte be a Petőfin. Ez volt az első kortárs tánczenét és friss információkat egyesítő élő műsor, melynek stílusát alapvetően meghatározta a műsorvezetői személyisége is. A kilencvenes években elindult valami hazánkban is, hiszen egyre több kereskedelmi rádióadó indult útjára. Hódmezővásárhelyen is hallatták hangjukat rádiók: Image, Régió Rádió, RádióX, majd Rádió7, utóbbi most is üzemel. Az első háromban nemcsak vendégként, hanem zenei és irodalmi műsor vezetőjeként is debütálhattam. Az internet világa számos lehetőséget hordoz magában, így sorra szerveződnek és működnek az online rádiók. Kedves vendégünk, BobyToo, a kecskeméti székhelyű, Laza Rádió Online egyik alapító tulajdonosa, akit arról kérdezek, hogyan is indította el világhálós rádióját. Ja, már majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy BobyToo annyira laza, amikor kívántam valamit – pedig nem volt kívánságműsor – , méghozzá a Dimash Dears Hungary Társalgó Csoport tagjaként, teljesítette. Dimash Kudaibergentől a Screaming című dalt játszotta le pillanatokon belül. Magyar, de még online rádió sem játszott soha dalt a 25 éves csodasztártól, a Hangtól. Nem mellékes, hogy BobyToo nemcsak a rádiózás szerelmese, hanem teszi a dolgát spirituális területen is: többek közt angyali erőket közvetít, de erről majd egy másik interjúban mesél nekünk.

 

A Laza egyik fészke 

Visó: Ha jól tudom, akkor közel 14 évvel ezelőtt kerültél szerelmeddel, későbbi pároddal a magyar online rádiótörténet élvonalába. Na, de ne menjünk annyira előre, hiszen nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hallgattál annak idején, amikor még kislány voltál? Tilos Rádiót? Egyáltalán hogyan kerültél kapcsolatba az éteri hullámokkal?

BobyToo: Nos, kislányként helyi rádiót hallgattam, kazettát, későbbiek folyamán cd-t, de mindig is vonzott a zene. Mikor bulizni jártunk, figyeltem a zenei palettát, érdekelt, hogy mi is van a színfalak mögött. Később marketing- és reklám szakon végeztem, ami nagyon jól jön a mai napig is. 2005-ben megismertem az akkori páromat SunFighter-t, aki belevitt az internet rádiózás rejtelmeibe. Eleinte alig mertem megszólalni a mikrofonba, lámpalázas voltam, azóta viszont be sem áll a szám. 😀 Lényegében a Laza Rádiót Sunnal együtt alapítottuk, persze teljesen lazán… Annyi történt, hogy gondoltunk egyet, hogy csináljunk egy rádiót, így ez megvalósult. 🙂

Miért is vagy BobyToo?

A képen a következők lehetnek: Ablaka Erzsébet Hermina, közeli

A BobyToo név egyik keresztnevemből adódik, eredetileg BöbyToo volt, de az ékezet miatt módosítottam. 

Azt tudom, hogy nagyon, nagyon, mondhatni túlságosan szerethető vagy! 🙂

Ezt nagyon szépen köszönöm, egyik alapelvem, hogy nagyon embercentrikus vagyok. A Laza Rádió tényleg az emberekért van, kimondottan a szórakoztatás az alapelvünk.

Kezdetben hogyan osztottátok fel a feladatokat?

Nagyon egyszerűen, Sun mivel programozó, így a weboldal részét ő csinálta, én mivel könnyen szót értek az emberekkel, a műsorvezetőket intéztem. J

A műsorvezetők kiválasztása sem lehetett egyszerű feladat.

Valóban nem az, nagyon nehéz olyan kollégát találni, akiben ott az a bizonyos plusz és még jó műsort is tud vezetni. Teljesen átlagemberek vagyunk, akik szeretik a zenét. Egyre kevesebb olyan társunk van, akik a kezdetek óta velünk tartanak. Ugye az élet közbeszól és változnak az élethelyzetek. Volt, akit az évek folyamán el is veszítettünk, ez még mindig nagyon fájó pont a csapat számára. De nem is csapatnak nevezném a lazásokat, hanem inkább családnak. Imádjuk egymást, megadjuk a kellő tiszteletet a másiknak, segítjük egymás munkáját és magánéletét egyaránt.

Már induláskor is konkrét műsortervetek volt? Mesélnél a jelenlegi műsoraitokról, kollégáidról?  Azt tudom, hogy te is beülsz műsort vezetni, méghozzá a mulatós zene a szakterületed. 

Csajszee, PeetR, Csoszi, Borisz, Feri bácsi és BobyToo

Minden teljesen spontán alakult, de a főirányzat a szórakoztatás volt. Én pl. nagyon szeretem a mulatós zenéket, ez a fő irányvonala a műsoromnak, ebből kifolyólag azt játszom, amit maximálisan át tudok adni a hallgatóknak. Jelenleg többféle tematikájú műsor fut a Lazában: van a délelőtti magazinműsor, vannak a délutáni úgynevezett lazítós műsorok, amelyben a különböző témák felhozatala mellett elsősorban a jó zenéké a főszerep. Aztán szerepelnek a retro zenei adások is, és mint minden rádióban, a Lazában is van kívánságműsor, amiben a hallgatók zenei kérései kerülnek előtérbe. Színes a műsorfelhozatal, mint ahogy a műsorvezetők személyisége is. De itt nálunk elsődleges szempont, hogy olyan műsorokat adjunk a hallgatóknak, amelyek a vidámságra épülnek, hisz a Laza Rádió nevéhez hűen igyekszik laza, néha szókimondó lenni, és ezt műsorvezetőink valamint a zenék is biztosítják a hallgatók részére. Talán ebben is áll a rádió népszerűsége. Igyekeztünk úgy összeválogatni a kollégákat, hogy ők is hasonlóképpen gondolkozzanak, és legyen bennük valami plusz, ami megfogja a hallgatókat, és a vidámságukkal tudjanak szórakozást nyújtani az őket hallgató embereknek. Szinte minden korosztály képviselteti magát műsorvezetőink közt. Színes egyéniségek, akik hétről hétre igyekeznek a legjobbat kihozni magukból, és igazi kikapcsolódást nyújtanak a hallgatóknak a mindennapokban.   

„Terjedünk, mint a vírus!” – szól a szlogenetek. Ez tényleg így van, látom a face oldalatokon is. Mekkora a hallgatottságotok?

Szerencsére manapság egyre több hallgatónk van, és egyre többen találnak rá a rádióra. Naponta 300-400 egyidejű IP között mozog az arány, ami napi szinten több ezer felcsatlakozást jelent. Minél több műsor van, annál nagyobb a hallgatottság is. Aztán vannak visszatérő hallgatók, akik egy időre eltűnnek, majd újra előbukkannak, ami nekünk mindig nagy öröm. És vannak olyanok is, akik egy-egy műsorra „kattannak” ránk és ez is nagyon jó. Szeretjük a hallgatókat és amennyire lehet kapcsolatban állunk velük, hisz nélkülük az ő visszajelzésük nélkül nem nagyon lenne laza a Laza rádió.

Hogyan tudjátok működtetni a Laza Rádiót?  Helyi vállalkozók, magánszemélyek segítenek, vagy országosan is keresitek a hirdetőket, támogatókat?

A rádió non-profit, tehát mindent saját magunk oldunk meg.

Látom, hogy vannak partnereitek is, akik segítik munkátokat. Itt köszönöm meg kollégáim nevében is, hogy lazán befogadtatok minket is, a kultkocsma.hu oldalunkat.

Vannak bizony, ezek általában kölcsönös partnerkapcsolatok, amikből remélhetőleg még többre számíthatunk az idők folyamán. Örülünk, hogy a partnereink között tudhatunk Benneteket. 

MC Hawer és BobyToo jó hangulatban, csak úgy lazán

Igazán kedves vagy, köszönjük szépen! A változtatás, az újítás mindenütt jelen van, gondolom, hogy te is így vagy ezzel. Gondolom, minél több olyan elemmel szeretnéd gazdagítani a műsorstruktúrát, amellyel egyre több hallgatót tudtok magatok mögött. Sok laza, Laza Hallgatót kívánok nektek!

Igen, a jövőben szeretnénk új, minél változatosabb műsorokat és zenéket szolgáltatni a minket hallgató embereknek. Törekedünk arra, hogy egyre színvonalasabbak legyünk, de közben megmaradjunk kötetlen rádiónak, akiket szívesen hallgat bárki. Mert a mai világban fontos, hogy legyen egy olyan biztos pont az embernek, ami igazán szórakoztatja, és kicsit kirántja a rossz dolgokból. Ezért is van a Laza Rádió és reméljük, még sokáig lehetünk a hallgatókért.  

 

Forrás: http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/indexfbd6-2.html?option=com_tanelem&id_tanelem=553&tip=0

 

A képen a következők lehetnek: Visnyei Ferenc, szakáll, fa, túra/szabadtéri, közeli és természet

Visnyei Ferenc/Visó

http://lazaradio.com

Az orosz kultúra lovagja: interjú Emelianov Anatolijjal, a Royal Moscow Balett alapítójával

A kitartás személyes megtestesítője, akit az orosz kultúrához való hozzájárulásért lovaggá is ütöttek, balett-táncosként kezdte. A hattyúk tava című balettelőadását 2019-ben két alkalommal is láthatja a magyar közönség.

Az orosz kultúra lovagja: interjú Emelianov Anatolijjal, a Royal Moscow Balett alapítójával

Az orosz kultúra lovagja: interjú Emelianov Anatolijjal, a Royal Moscow Balett alapítójával

Emelianov Anatolij Oroszországban született. 1991-ben végzett a Permi Állami Koreográfia Egyetemen, és karrierjét a Nyizsnyij Novgorodi Opera és Balett Színházban kezdte. Vezető táncosként dolgozott Natalia Sats moszkvai gyermekkori színházában, Szergej Radchenko moszkvai fesztivál balettjében, Victor Smirnov-Golovanov moszkvai városi balettjában, Paul Mejia és Alekszandr Vetrov Metropolitan klasszikus balettjében az Egyesült Államokban. 2001-ben végzett az Orosz Színházi Akadémia (GITIS) koreográfia karán. Jelenleg a Moszkvai Királyi Balett Színház művészi rendezője és koreográfusa, az “Orosz balett korona”, valamint az egész orosz balettfesztivál igazgatója, “Oroszország csillagképe”. Anatolij saját produkciói között szerepel a „Rómeó és Júlia”, a „Diótörő” és a „Hamupipőke”, a „Carmen” (Biset), az „Alvó szépség” és „A hattyúk tava” (Csajkovszkij).

Ki vagy mi inspirálta pályája során?

A zene, a költészet, a történelem, a csend mind inspirál, amikor dolgozom. Természetesen más koreográfusok produkciói is inspiráltak, de csak akiket igazán szeretek. Nekem nem a konkrét balett, hanem az ebből fakadó ötletek tetszenek; ahogy nem a koreográfia, hanem a szerző szándékainak megnyilvánulásai fognak meg igazán. Minél többet látok és minél jobban elmélyülök ezekben, annál gazdagabbak a koreográfusi ötleteim. A koreográfus a tánc nyelvével fejezi ki gondolatait. A koreográfus produkciója olyan, akárcsak egy író könyve.

Mindig ezzel akart foglalkozni?

Nem. A balettiskola befejezése után balett-táncos voltam, és nem gondolkodtam a koreográfus szakmában. Ám ahogy idősödtem, láttam, ahogyan halad el előttem az élet. Rájöttem, hogy ki akarom fejezni az élet értelmét! A koreográfus szakma erre ad lehetőséget. Teljes mértékben megtaláltam azt az utat, amit Isten kijelölt a számomra. Nekem ez a boldogság: a színpadon viszontlátni lelkem legmélyét.

Mi a legnagyobb kihívás a koreográfus szakmában?

Az a periódus, amikor mélységében még nem értem úgy igazán a darabot.

Mi ösztönzi leginkább a munkája során?

Személy szerint sok tényező ösztönöz. Néha elég egy rövid kávészünet is ahhoz, hogy új műremek születhessen. Furcsa módon a politika, az országom története és az élet szellemi értékei is megihletnek, de főként a zene. Úgy vélem, minden abból származik. Munkám lényege a hosszú távú értékek és az örök emlékek műbe foglalása. Szellemi gyógyítóként méltóságteljesnek kell lennem a közönséghez, akik azért jönnek el, hogy minket lássanak. Időnként a „szünetek” gyönyörű balettekké érik ki magukat.

Min dolgozik éppen?

Sok projektem van, és gyakran születnek újak is. Kár, hogy nincs elég időm arra, hogy mindegyiket végre tudjam hajtani.

Milyen tanácsot adna azoknak a fiatal táncosoknak/előadóművészeknek, akik szakemberekké akarnak válni?

Legyenek nagyon céltudatosak. A balettben csak a kemény munka számít. Ez különbözteti meg a művészetben a sima táncost a profitól. Emellett fejlesszék magukat lelkileg is. Fontos, hogy inspirálódjanak a tánc által.

***

A tavalyi hatalmas sikerre való tekintettel idén újra Budapestre látogat a Moszkvai Balett, hogy – kétszer is – bemutassák a klasszikus tánchagyományok legszebb gyöngyszemét. 

Jegyek itt

 Royal Moscow BalettEmelianov AnatolijHattyúk tavainterjú

koncert.hu

Rendhagyó ÉLŐ és kicsit sem hagyományos beszélgetés a 100 éves BÁLINT GAZDÁVAL.

Megannyi titok az Embertől, akiért egy ország rajong♥️ FRISSÍTÉS. Bálint Gyuri bácsi mesélt: -Regényes életéről, gyerekkoráról, szeretett édesapjáról -Arról, hogy hogyan élte túl a munkaszolgálatot, majd a mauthauseni koncentrációs tábort, ahonnan 42 kilósan szabadult -Miért nem beszélt erről 70 évig és miért nyílt meg később…

Rendhagyó ÉLŐ és kicsit sem hagyományos beszélgetés a 100 éves BÁLINT GAZDÁVAL. Megannyi titok az Embertől, akiért egy ország rajong♥️FRISSÍTÉS. Bálint Gyuri bácsi mesélt:-Regényes életéről, gyerekkoráról, szeretett édesapjáról-Arról, hogy hogyan élte túl a munkaszolgálatot, majd a mauthauseni koncentrációs tábort, ahonnan 42 kilósan szabadult-Miért nem beszélt erről 70 évig és miért nyílt meg később…-Hogyan fedezték fel Őt nyugdíjas életének elején-Kitől kapta -teljesen véletlenül- a Bálint Gazda-nevet-Milyen jövőbeni tervei vannak-Hogyan létezik az, hogy 100 évesen is ennyire friss és fiatalos-Mi mozgatja, mi ad erőt Neki…Megannyi titok, megannyi bölcsesség, megannyi melegség, BÁLINT GYÖRGYTŐL, és az interjú a lugasból, tőlem, Nektek, szeretettel…♥️Tvrtko

Közzétette: Vujity Tvrtko – 2019. augusztus 3., szombat

-Hogyan fedezték fel Őt nyugdíjas életének elején -Kitől kapta -teljesen véletlenül- a Bálint Gazda-nevet -Milyen jövőbeni tervei vannak -Hogyan létezik az, hogy 100 évesen is ennyire friss és fiatalos -Mi mozgatja, mi ad erőt Neki… Megannyi titok, megannyi bölcsesség, megannyi melegség, BÁLINT GYÖRGYTŐL, és az interjú a lugasból, tőlem, Nektek, szeretettel…♥️ Tvrtko

 

Forrás:

FILMKRITIKA – „Hogy operatőr legyél, túl kell élned pár betegséget Kongóban”

Írta: Soós Tamás

Beszélgetés Győri Márk operatőrrel

Dolgozott Nolan színészfelfedezettjével, Todd Haynes operatőrével, és a legmagyarabb angollal, Peter Stricklanddel is. Ő az első magyar operatőr, aki netflixes filmet fényképezett, a „skót Gyilkos túrát”, a Calibre-t, ami még Stephen Kingre is a frászt hozta. Élete első interjújában fegyveres kongói forgatásról, keresztény háziwoodstockról és Erdélyhez fűződő, bennfentes viszonyáról is mesélt.

Az interjú előtt azt mondtad, hogy az Erdélyben forgatott Varga Katalin balladájának köszönheted a karrieredet.

Peter Stricklanddel egy barátom, Seres Bálint hozott össze, aki kamerákat adott bérbe Peter projektjeihez. Peternek volt egy kis örökölt pénze, amiből leforgattuk a Varga Katalin balladáját, de az utómunkára már elfogyott, így a rendelkezésére bocsájtottam a pici stúdiónkat, amit még a SZFE-s évek alatt raktunk össze az ilyen projektek támogatására. Peter itt összevágta az első verziót, és a munkakópiával házaltunk a magyar producereknél, de senkit nem érdekelt a film. Végül kivitte egy fesztiválra, ahol egy román producer, Tudor Giurgiu annyira beleszeretett, hogy szerzett 63 000 eurót a végleges kópia elkészítésére, majd benevezte a Berlini Filmfesztiválra.

Mivel ez nem magyar film volt, hanem román-angol koprodukció, így kreditértéke lett számomra Angliában, és egy csomó megkeresést kaptam. Felhívott például Ed Lachman, a Carol, a Ken Park és az Öngyilkos szüzek operatőre, hogy forgassak vele Kongóban egy dokumentumfilmet. Nehéz volt vele együtt dolgozni, mert nagyon mást gondoltunk a dokumentumfilmekről. Ha például elsírta magát az interjúalany, én rázoomoltam volna, ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk totálban, és majd külön csinálunk közeliket. Akadémista volt, de rengeteget tanultam tőle.

Mit forgattatok?

Egy dokumentumfilmet a diabéteszről. Kongóban többen halnak meg cukorbetegségben, mint AIDS-ben. Úgy forgattunk, hogy két fegyveres testőr jött mellettem, és közben az út szélén állók érdekes megjegyzéseket kiabáltak rám. Emlékezetes élmény volt.

Calibre rendezőjével is a Varga Katalin balladája hozott össze?

Igen. Matt Palmer az Edinburgh-i Filmfesztiválon látta a filmet. Azt mondta, roppant nyugtalanító hangulatúak a képei. Matt főként horrorban gondolkodik. Egynapos filmfesztivált is szervez Edinburghban All Night Horror Madness néven, ahol A-, B- és ZS-kategóriás horrorokat vetít, nem ritkán 35 mm-s kópiákról. Először egy kisfilmre hívott el.

A gázszerelős horrorra?

Igen. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, nem értettem, mi akar ez lenni, mert mi a Filmműn művészfilmes beöntést kaptunk. Teljesen más alapokon álló képi megoldások és szimbólumrendszerek hatottak ránk, és a történeteink is mögöttes tartalmakkal teleszőtt, kisrealista munkák voltak. A Gas Man viszont arról szól, hogy egy nőhöz kijön a gázszerelő, majd este felhívja, hogy valamit otthagyott neki ajándékba. A nő zajokat hall, elővesz egy ollót, lemerészkedik a földszintre, ahol találkozik egy fickóval. Beledöfi az ollót a lábába, majd elmenekül, és amikor kinyitja az ajtót, ott áll a gas man. A horrorfanok élvezik az ilyen filmeket. Nálunk nem értékelnék annyira, mert ennek a műfajnak itt nincs nagy hagyománya. Más hatások működnek Angliában és Kelet-Európában. Ott a thriller és a horror egy szórakoztatóipari termék, amivel nem filozófiát akarnak közvetíteni, hanem izgalmat. A nézők pedig szeretik, mert olyan személyiségfejlődést élhetnek át bennük, amit a saját életükben nem: gyilkossá, áldozattá válhatnak. A rendezőknek ennek megfelelően az az erényük, hogy pontosan méretre tudják szabni a hatásmechanizmusokat.

Ez a Calibre-re is igaz.

Igen, de odáig el kellett jutni. Ez volt Matt első filmje. Nyolc évig dolgozott rajta, mire kapott támogatást. Angliában több szervezet is finanszíroz filmeket, de évente csak 3-4-et, és annyira drága a stáb, hogy kétmillió font csóróságnak számít. A Calibre kb. 1,6 millió fontba került, ebből olyan 800-at adott a Creative Scotland, de csak úgy, ha előre megállapodnak egy forgalmazóval, ugyanis gyakran a forgalmazónak vagy a magánbefektetőknek kell állnia a költségvetés fennmaradó részét. A mi esetünkben ez egy német cég volt, amelyik aztán eladta a filmet minden jogával együtt a Netflixnek.

Sikerült megcsípnetek Jack Lowdent, aki azóta a Dunkirköt forgatta Christopher Nolannel és a Családi bunyót Dwayne Johnsonnal. Látszott, hogy filmsztár lesz belőle?

Bevallom, a Calibre előtt nem tudtam, ki ő, de messzemenőkig túlszárnyalta az elképzeléseimet. Feltörekvő sztárként csíptük el, miután a Dunkirköt leforgatta, de mielőtt megfizethetetlen lett volna számunkra. Az angoloknál egyébként a rendező nem azért izgul, hogy melyik színészt, hanem hogy melyik casting directort kapja meg. Fél siker, ha nagynevűt talál, mert az olyan színészeket is meg tud szerezni, akire a rendező nem gondolna. Matt például egy magas, nemes származású britet képzelt el Markus szerepére, a casting director viszont egy köpcös, alacsony embert választott, és csak a forgatáson értettük meg, hogy tűpontos volt a megérzése.

Kihívás volt olyan tájat – a skót felföldet – fényképezni, amit nem ismersz behatóan?

Teljesen máshogy képzeltem el Skóciát. Sötétebbnek, Twin Peaks-esnek. Az igazi Skócia viszont úgy néz ki, mint a Calibre-ben: ez a film jól tükrözi az angol vidék leszakadt oldalát. Persze kellett igazítani a forgatókönyvön. Úgy kezdődött, hogy „lassú svenk, hatalmas tájkép, kaledóniai fenyőkkel”. Csakhogy Skóciában nemhogy kaledóniai fenyő nincs, hanem erdő is alig. Több száz km-t autóztunk Edinburghtól északra, mert Matt pár éve arrafelé kirándult egy erdőben – ott született meg a film ötlete –, de nem láttunk sehol fákat. Jó fél órája mehettünk egy tarvágáson, amikor megkérdeztem: nem erre az erdőre gondoltál? Végül egy kutyafuttató parkban forgattunk Glasgow környékén, amit könnyedén be lehetett járni.

Az véletlen, hogy a Víkend és a Calibre is thriller, részben erdőben játszódik, és a városiak ellen fordulnak a helyiek?

Az. Matt nem tudott a Víkendről, csak a forgatás végén mutattam meg neki. Az viszont igaz, hogy a Víkend hatott arra, ahogy felvettem a Calibre-t. Ott tanultam meg, hogy a műfaji film másfajta hozzáállást kíván. Mi művészfilmes közegből jövünk, nincsenek sablonjaink a zsánerekhez, ezért rendszerint túlbeszéljük, túlagyaljuk vagy túlkamerázzuk a műfaji filmeket. Azért vettem a Calibre-t puritánra, lassúra, mert a Víkendnél rájöttem, hogy a kevesebb több lett volna. Majdnem végig egy optikát használtam, kránt egyáltalán nem, és nem snitteltük agyon a filmet. A Víkendet viszont azután forgattuk, hogy sokat dolgoztam nagy külföldi és magyar filmek akciócsapatában. Úgy próbáltuk felépíteni, mint egy amerikai filmet, csak túllőttünk a célon. De büszke vagyok rá, mert jó próbálkozás volt, és megvolt a respektje annak, hogy elkezdtünk kicsit másfajta, nem teljesen populáris, de nem is művészfilmeket csinálni.

Calibre-ben oda nyúltatok inspirációért, ahová sejtjük: Hitchcockhoz, Gyilkos túrához?

Abszolút. A Gyilkos túra kamerakezelése roppant egyszerű, de van benne egy-két snitt, amely hatalmas hatású. Például amikor átkenuznak egy híd alatt, és felnéznek a bendzsós kisfiúra, Zsigmond Vilmos kamerája pedig valami hihetetlenül vészjósló módon fordul a fiú után. Mivel az egész film visszafogott, egy-egy ilyen megoldás elemi erejű tud lenni. Ha viszont folyton látványos perspektívákban adagolsz képeket, az kizökkentheti a nézőt, mert az artisztikus beállítás azt sugallja a tudatalattinak, hogy ez egy film. Már egy egyszerű plánváltás is komoly turbulenciát okoz: a nézőben sokszor nem is tudatosul, de ilyenkor agyban újra össze kell raknia a teret. Manapság, amikor az operatőri munkától a látványos képeket követeli a világ, fokozottan figyelek arra, hogy a történetmesélés maradjon az elsődleges szempont.

Víkendet és a Varga Katalin balladáját is Erdélyben forgattátok. Milyen viszony fűz Erdélyhez?

Vidéki gyerek vagyok, nekem ez a környezet otthonos. Egy Nógrád megyei faluban nőttem fel, ahol a főtéren lévő kurblis telefon jelentette a kapcsolatot a külvilággal. Filmmel is csak édesapám révén találkoztam. Erdély ehhez képest még vadregényesebb, és magán hordozza az ezeréves hagyományaink és kultúránk folytonosságát. Hiába jöttek történelmi változások, és hiába vannak feszültségek a románok és a magyarok között, a közös kultúrgyökerek összehozzák az embereket. Skóciában egy román lány volt a másodasszisztens, nekem ő jelentette a hazai kötődést. Mi ketten szotyiztunk a forgatáson, a skótok pedig csak álltak és néztek, nem tudtak mit kezdeni ezzel.

Édesapád filmes volt?

Evangélikus „hippilelkész”. Filmezett, rockzenélt, és volt egy házi filmlaborja is. Óriási archívuma van a 60-as évekig visszamenőleg az egyházi eseményekről. Sokszor én is beálltam a kamera mögé, de apám szárnyai alól került ki Tóth Zsolt is, aki többek között A vizsgát fényképezte. Külföldről kapott bibliai témájú filmeket is szinkronizált, és ezeket istentiszteleteken vetítette. A kertünk végében pedig rockzenei fesztiválokat rendezett, az egész megyéből és Budapestről is oda jártak a fiatalok, dúlt a Woodstock-hangulat.

Kik léptek fel?

Keresztény zenekarok. Apám, Győri János Sámuel alapította az egyik első keresztény rockbandát, a Hermonst. Klipjeik is voltak, és rendszeresen koncerteztek, pedig ennek a műfajnak az átkosban sok ellenzője volt az egyházügyi hivatalnál.

Illegálisan játszottak?

Nem voltak betiltva. Templomokban játszották a rock and rollt. Apám annak a generációnak tagja, amelyik a hatvanas években elkezdte a beatzenét, és maga barkácsolta a hangszereit. Volt úgy, hogy a nagymamám írta nekik a dalszövegeket.

Politikailag üldözték a családotokat?

Apám azt szokta mondani, hogy amit akkoriban el szeretett volna érni, azt mind megvalósította. Pakolgatták jobbra-balra az országban, de mindig volt, aki mellé állt. Jámbor ember, nem tudott fennakadni ezen. Kiskőrösön kezdte a lelkészi pályafutását, de áthelyezték, miután az ifjúsági körben összeállított és sokszorosított egy beszámoló füzetet. Az éjszaka leple alatt kellett elköltöznie Békéscsabára, ahol az egyik legnagyobb evangélikus közösség élt. Én ott születtem, de onnan is tovább kellett költöznünk, mert a fiatalok nem a KISZ-be, hanem keresztény rockzenei estekre jártak. Választás elé állították: vagy befejezi a lelkészséget, vagy elmegy egy 300 fős kis faluba Nógrádban. Ahol persze folytatódott minden: a végén még az úttörőtábor lakói is hozzánk jártak.

Mellette találtad ki, hogy operatőr leszel?

Én tehénpásztor akartam lenni. Aztán állatorvos. Biológiaszakra jártam, de kamaszként rám tört a művészkorszak. Faltam a régi filmeket, fotózgattam. Az utolsó évben már be se nagyon jártam a gimibe, mert hajnalig laboráltam.

Nem bántad meg, hogy nem állatorvos lettél?

Mindig megbánja az ember, hogy nem valami más lett. Lehetnék kvantumfizikus vagy biológus, aki a tudomány határait feszegeti. De most élvezem, hogy operatőrként feljöttem nullára.

Nullára?

Mindenki mínuszról indul. Ha már szereztél annyi rutint, hogy csípőből tüzelj, és ne a technikai problémák kössék le az agyadat, akkor tudsz a mögöttes tartalmakról gondolkodni. Én most jutottam el ide.

Calibre óta többet csöng a telefonod?

Itthon nem. A Víkendért Aranyszem-díjat kaptam, utána egy évig nem hívott senki. Nálunk elsősorban az alkotói kapcsolatok és barátságok számítanak, külföldön viszont jó kreditje van egy olyan filmnek, mint a Calibre. Invitáltak egy japán horrorfilmbe, aminek szuper volt a forgatókönyve, de sajnos nem valósult meg, így végül egy másik filmet forgatok októbertől Londonban. A szabadúszásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is: a magad ura vagy, de nem tudod, mit hoz a holnap. Szűkös és bő esztendők váltogatják egymást. Hogy operatőr legyél, túl kell élned pár betegséget Kongóban.

Válogatott filmográfia:
Gigor Attila: Rossz helyen szálltunk le (2005, vizsgafilm)
Bogdán Árpád: Boldog új élet (2007)
Peter Strickland: Varga Katalin balladája (2009)
Sopsits Árpád: A hetedik kör (2009)
Mátyássy Áron: Átok (2010-2012, sorozat)
Mátyássy Áron: Víkend (2015)
Matt Palmer: Calibre (2018)
Moll Zoltán: Engedetlen (2018)
Kasvinszki Attila: Paraziták a Paradicsomban (2018)
Grosan Cristina: A legjobb dolgokon bőgni kell (2020)

Miért kellett öt év, hogy a Víkend után megint filmalapos játékfilmet – Groșan Cristinával A legjobb dolgokon bőgni kell-t – forgass?

Korábban főként Mátyássy Áronnal dolgoztam, aki az elmúlt években az Aranyéletet rendezte Dyga Zsombor mellett, akinek viszont Marosi Gábor az állandó operatőre. Az HBO felajánlotta, hogy legyek a B kamerán, de én csak úgy akartam vállalni, ha én leszek a vezető operatőr azokban a részekben, amiket Áron rendez. Mivel az volt az HBO policy-je, hogy egy vezető operatőr vigye végig a sorozatot, erre nem volt lehetőség, én pedig vettem egy nagy levegőt, és nemet mondtam. Ekkor azt hittem, nem nagyon lesznek munkáim, de sok más rendező is elkezdett dolgozni velem, és rengeteg reklámfilm is megtalált hirtelen, amik korábban valamiért elkerültek.

Kívülről nagyon szerteágazónak tűnik a pályád. Forgattál neves rendezőkkel, Mátyássy Áronnal, Sopsits Árpáddal, Peter Stricklanddel, legutóbb pedig egy olyan netflixes filmet fényképeztél, aminek még Stephen King is dicsérte a feszültségteremtését. Viszont vállalsz olyan no budget filmeket is, mint a Paraziták a paradicsomban, amely pocsék kritikákat kapott.

Paraziták egy érdekes kísérlet volt, félig film, félig színház, amelyből sokat tanultam, és 6500-an úgy is megnézték, hogy saját forgalmazásban vetítették a mozik. El szoktam vállalni vizsgafilmeket is szívességből, barátságból, vagy egyszerűen kíváncsiságból, hogy drámát is forgassak a reklámok között. Ha nem beszélsz egy nyelvet, elfelejted. Sopsits szokta mondani, hogy hétévente nem lehet filmet rendezni. Én nem szerteágazónak látom a pályámat, hanem olyannak, mint egy inka piramis, amelyben vannak apró és nagy összecsiszolt kövek is, amik együtt légmentesen zárnak.

Az Aranyélet sem hiányzik közülük? Nem bántad meg, hogy nem vettél részt benne?

Egyáltalán nem.

Azután se, hogy láttad, milyen jó lett?

Nem. Ugyanis nem akartam B kamerán dolgozni egy olyan rendezővel, akivel összeszokott alkotópáros voltunk. Marosi Gábornak is kellemetlen lett volna, ha az oldalvonalról beleszólok az egészbe.

Most, hogy megszaporodtak a külföldi munkáid, nem gondoltál rá, hogy kiköltözz Angliába?

Az operatőrök nincsenek helyhez kötve, oda repülnek, ahol a forgatás lesz. Magyarország ráadásul filmes Kánaán. Ha Los Angelesbe születek, lehet, soha nem jutok el erre a szintre, mert ott sokkal nagyobb a merítés. Itthon viszont részt vehettem az itt forgatott hollywoodi produkciókban, és a magyar filmek finanszírozása is rendben van jelenleg. Olyan filmek is megvalósulhattak, mint a Saul fia. Egy profitorientált rendszerben nem tudott volna kicsírázni egy olyan koncepció, amelyben szinte végig az egy plánban tartott főszereplő visz végig minket a történeten. Az egészben az a legszebb, hogy utána pont ebből a filmből lesz világsiker.

filmtett.ro

Táncművészet – Interjú – “A harmónia a természet törvényszerűsége.” – tartja Zachár Lóránd, a táncművész, a koreográfus, az oktató

” keresés… önigazolás… álom… “

Színpad. Sok gyermek álma. Nekem is tetszett, és a reflektorok tüzében magam is álmodoztam kicsit, hisz abban az évben jelentette be az oktatóm a gála előadásunkon, hogy a búcsúzó évfolyam egyik tagja a táncművészetire megy tovább. Csodáltam, hisz az egyetlen fiú volt a sok-sok lány között. Nem a motorok, vagy a foci volt a zsánere, hanem a jazz-balett. Nem követtem napi szinten, de tudtam, hogy a tanulmányai végeztével a Nemzeti Színház tánckarához került. Belül büszke voltam, hogy egykor egy színpadon álltam vele. És most Visnyei Ferenc felkért, hogy készítsek interjút… na nem. Nem vele… csak…. olvassák inkább… Koreográfus, táncművész, oktató. Beszélgetőtársam, Zachár Lóránd Gyöngyösön született, és a Tálentum néptánc és népzenei akadémián tanult.

Hol a határ táncos és koreográfus között? Elkülönül-e ez a művész lelkében egyáltalán?

Úgy hiszem, ez lélekben nem különül el, mint inkább gondolkodásmódban. Másképp használom az agyam koreográfusként, mint táncosként. Ezt akkor veszem észre magamon, mikor néha visszatérek a színpadra és kell némi idő arra, hogy az agy újra visszaálljon táncos üzemmódba.

Klasszikus , modern, absztrakt, kortárs . A műfajok sokszínűségéből melyik a kedvesebb? Tánctechnikák közül sokat alkalmazza a kortárs stílust. Miért?

Megmondom őszintén, számomra mindegy, hogy milyen stílus az, amit épp látok. A minőség számomra a legfontosabb, a mondanivalóval karöltve. Igazán azt sem tudom, hogy én milyen stílust képviselek, mert amit az órákon és koreográfiáimban adok, az belőlem fakad. Nem is szívesen kategorizálom magam ezért…

Koreográfiáiban a fluiditás /folytonosság/ mindig jelen van. Törekszik a harmóniára vele, vagy más okból alkalmazza?

A harmónia számomra nagyon fontos. Mindenben az eklektikában is azt keresem. A fizikális egyensúly miatt egyébként is jelen van, meg akkor is, ha nem tűnik balanszáltnak a mozdulatsor. A harmónia a természet törvényszerűsége.

Vígszínház, Madách, Pécsi balett…. csak néhány a sorból, majd egyszer csak Djazz-ex, Dancworks, Rotterdam Táncakadémia. Mesélne erről az olvasóinknak?

Igen, pályám elején rengeteg helyen dolgozhattam. A Talentum elvégzése után a Budapest Táncegyüttes tagja lettem, ezt követte a Rock Színház, Madách Színház, az akkor frissen alakult Budapest Balett. Voltam tagja a Veszprémi Táncműhelynek is, majd a Budapest Táncszínház következett, ahol kilenc évet töltöttem. Mindezek után, egy rövid időre a Pécsi Baletthez kerültem, majd Hollandia felé véve az irányt, előbb a Djazz-ex majd a Danceworks Rotterdam fogadott sorai közé, ahol végül mint táncos befejeztem pályafutásomat. De Hollandiával máig nem szakadt meg a kapcsolatom, minden évben visszatérek Rotterdamba, hogy tanítsak és koreografáljak a Codarts-on, mint vendégtanár.

A tánc egyetemes nyelv, érzéseink, vágyaink, és álmaink kifejezője, de lehet kapcsolat is kultúrák között?

Szerintem minden művészeti alkotás a lélek kifejezőerején alapul. Függetlenül attól, hogy a mű a világ mely részén születik, kapcsolatban van más kultúrák alkotásaival, hiszen az emberi lélek egyetemes természete köti őket össze.

Úgy tudom tanít is. Egy ön által megálmodott koreográfiát kinek könnyebb „betanítani”? Kikkel könnyebb színpadra vinni? Kiforrott, képzett táncosokkal, akiknek a vérében van a szakma, vagy lelkes, ám még kiforratlan amatőr csapattal, akikben még nincsenek blokkok és gátak?

A koreografálás társas vállalkozás, aminek a legfőbb összetevője az egymásba vetett hit és nyitottság. Amint ez megvan, az alkotói folyamat szárnyra kap és ez a lendület később érezhető a kész koreográfián is.

Blokk. Gát. Van ami megtorpantja, vagy megállítja, lelassítja, mint alkotót, mint művészt?

Számomra leginkább a napi gondok tudjak útját állni a töretlen művészi folyamatnak. Ahhoz, hogy jól menjen a munka, ki kell zárni a külvilágot, mert az alkotásoknak megvan a saját élete, világa és ezt nem rongálhatják külső tényezők.

És most, ha szabadna zárásul valami személyesebbet. Megkérdezhetem ki Zachár Lóránd, amikor legördül a függöny, és kialszanak a fények?

Azt hiszem, hogy azon túl, hogy két gyermek apja vagyok és van egy hobbim, ami kitölti az életemet, az évek rohanása nem volt más számomra, mint önmagam keresése. Az életben fogalmam sincs, hogy ki vagyok. Azt tudom, hogy a színpadon Zachár Lóránd vagyok.

Képek: Zachár Lóránd

A képen a következők lehetnek: Szakál Magdolna, égbolt, hegy, túra/szabadtéri és természet

Szakál Magdolna

Interjú a Szécsényen élő Vincze Ferenccel, a Korda Racing Klub tehetséges rallyversenyzőjével

A vadász, aki kipárnázott ülésen, magánutakon tanult autót vezetni

„Mindenkire felnézek, aki kellő alázattal és eredményesen tud versenyezni.” – mondja az „aszfalt ördöge”

A képhez tartozó alt jellemző üres; Vincze-Ferenc.jpg a fájlnév

Azt gondolom, hogy a szenvedély, a kitartás, a gyakorlás nem elég ahhoz, hogy valakiből rallyversenyző lehessen, sokkal összetettebb dolgok is kellenek, hogy valaki úgy művelje ezt a sportot, mint Vincze Ferenc, aki 28 évesen egyre több sikert ér el ebben a „száguldó világban”.

Képtalálat a következőre: „Interjú a Szécsényen élő Vincze Ferenccel, a Korda Racing Klub tehetséges rallyversenyzőjével”

Nagyon szerettem volna kisgyermekként egy lábbal hajtós kisautót kapni, de sajnos, nem futotta rá, irigykedtem is unokaöcsémre, mert neki volt. Ki ne játszott volna olyat, hogy ki kellett találnunk, hogy az utcán éppen milyen autó robog el mellettünk az aszfalton? Ja, meg kellett mondani a típusát, a maximális sebességét, a lóerőt is, meg még ki tudja milyen paramétereket, ugyanúgy, ahogyan az autóskártyás játéknál. Imádtam barátaimmal, unokatestvéreimmel mindkettőt játszani, azonban egy idő után, egyre inkább kezdtem eltávolodni az autók, motorok világától, mert rájöttem: nem kötnek le úgy, mint  a zene, az irodalom, ők lettek hű társaim, a mai napig így van ez. Annak ellenére sem, hogy a sebesség mindig rabul ejtett, a mai napig imádott dolog nálam mindkettő, viszont maradok inkább utasnak. A foci mellett kedvenc időtöltéseim közé tartoznak az autóversenyek, motoros bajnokságok nézése a tévében. Abban biztos vagyok, hogy kedves interjúalanyom, Vincze Ferenc – aki Balassagyarmaton látta meg a napvilágot – rallyversenyző nem úgy kezdte, ahogyan én, hiszen sorra nyeri a különböző versenyeket, például első abszolút győzelmét 20 évesen érte el, amiért keményen meg kellett dolgoznia csapatával együtt. Ebben a szezonban már 3 győzelmet aratott, a bajnokságban több ponttal is vezeti a főtáblát.

Visnyei Ferenc/Visó: Mi volt előbb nálad, a természet szeretete vagy az autóversenyzés? Nagyon sok kisfiút az autók, a motorok világa bekebelez, gondolom, téged is. Ha jól tudom, a gokarttal kezdted az autósport nem túl egyszerű művelését.

Képtalálat a következőre: „Interjú a Szécsényen élő Vincze Ferenccel, a Korda Racing Klub tehetséges rallyversenyzőjével”

Vincze Ferenc: Húúú, ezzel a kérdéssel egyből megfogtál, ugyanis olyan régen volt, hogy nem is nagyon emlékszem rá, hogyan láttam a világot akkoriban. 4-5 éves koromban már érezhetően nagyon érdekeltek az autók. Mindig vezetni szerettem volna, és erre volt is lehetőségem, ugyanis apukám, nagypapám rajongtak az autókért, és gondolták, hogy megtanítanak vezetni. Ez sikerült is nekik, és szinte mindennapossá vált, hogy magánutakon egyedül vezettem, persze jól kipárnázott üléssel. Ekkoriban kaptam egy gokarot is apukámtól, gondolom, látott bennem valami fantáziát. Ezután 6 éves koromban indult el a gokartversenyzői pályafutásom.

Valami eleve belülről hajtott téged, hogy kimondottan rallyversenyző legyél?

Eleinte Forma 1-es versenyző szerettem volna lenni, de ezt a nagy álmot gyorsan el is kellett engedni, reálisan semmi esély nem volt rá. Sokat jártam a szüleimmel akkoriban rallyversenyekre, és nagyon megtetszett.  Arról álmodoztam, hogy bárcsak egyszer én is úgy tudnék versenyezni, mint a “nagyok”.

Szécsényben lakik, itt is érettségizett, majd erdésztechnikusként végzett a festői szépségű, heves megyei hegyvidéki üdülőhelyen, Mátrafüreden. Klubja, a Korda Racing Budapesten található.

Családodban valaki támogatta indulásodat? Nem csak anyagi értelemben gondoltam.

A gokartozás teljes mértékben a szüleim zsebéből ment, szinte mindenüket erre költötték, hogy ezt űzhessem, nagyon hálás vagyok nekik ezért. Mindenki nagyon féltett, de közben örültek a sikereknek.

A képen a következők lehetnek: autó és túra/szabadtéri

18 évesen szerezted meg pályafutásod első abszolút győzelmét. Mesélnél erről és későbbi sikereidről? Kikkel dolgoztál együtt? Kik voltak a navigátoraid?

Igen, akkoriban Az Országos- és Közép- Európai Szlalom Bajnokságban indultam, és sikerült mindkettőt megnyerni abszolútban. 2 év szünet után tértem vissza a versenyzéshez, ekkor már rallyban. 2013- ban az Országos Rally Túrabajnokság abszolút bajnoka lettem, az első teljes évemben. Ekkor döntöttem azt el, hogy itt még nem állhatok meg, és próbálok feljebb lépni, ami persze nálam és sok más kollégánál is, csak a hátteren múlt. 2016-ban egy Mitsubishi Lancer Evo IX R4-el lettem Rally I. osztályban abszolút 3. 2017-ben haladtunk a korral és váltottunk egy Skoda Fabia R5-re. Első évemben ezzel az autóval szintén 3. lettem. 2018-ban meg szerettem volna nyerni a bajnokságot, nagyon sok dolog hátráltatott minket év közben, így megint be kellett érni a 3. hellyel. Navigátoraim: Kuti Péterrel 2013-tól 2016-ig versenyeztem. Bazsó Attilával 2016-2017 között mentem. 2018-ban 4 különböző navigátorral indultam, sorrendben: Bazsó Attila, Farnadi Ágnes, Holczer Dániel, Bacigál Igor. Ez is egy hátráltató tényező volt, amit korábban mondtam, ugyanis nem lehet egyik versenyről a másikra 100%-osan összeszokni.

A képen a következők lehetnek: éjszaka, autó és túra/szabadtéri

Sok tényező kell ahhoz, hogy topon maradjál. A szerencse mellett mi szükséges még, hogy mindig dobogón, avagy közelében találd magad?

Nagyon fontos a technika megbízhatósága, jól működjön minden, mellette elengedhetetlen az is, hogy az autó beállításai maximálisan személyre legyenek szabva. A pilótának és a navigátornak az egész verseny ideje alatt ott kell lenni teljesen fejben és koncentrálni. A csapatnak és a szerelőknek is topon kell lenni. Sok összetevős történet ez.

Ha jól láttam, akkor a magyar bajnokságban szinte majdnem dupla ponttal előrébb vagy a második helyezettől, tehát, jelentősen vezeted a tabellát. Néztem, hogy több riválisod, pályatársad Skodával versenyez: Mi lehet ennek az oka? Milyen típusú autóval döngetted a kilométereket eddig?

Az első 3 versenyt meg tudtuk nyerni, aminek köszönhető volt ez a nagy előny. Minden várakozásunkat felülmúlta, hogy így tudtuk kezdeni a szezont. A nemzeti bajnokságokban a top autók manapság az R5-ös autók. A Skoda, Ford, Citroen, Volkswagen, Hyundai gyárt ilyen autókat. Mindegyik nagyjából egyforma erőt képvisel, csak be kell tudni őket jól állítani. A Skodából és Fordból gyártották a legtöbb darabszámot, és ezek a legelterjedtebbek a világon. Ha megnézzük a nemzetközi eredményeket, akkor látszik, hogy bármelyik márkával lehet nyerni.

Melyik a kedvenced: az aszfalt vagy a murva? A csapatod technikai személyzete gyorsan át tudja alakítani autódat, ha mondjuk, egy murvás verseny után nem sokkal egy aszfaltos történet következik? Netalán két autód is van?

A képen a következők lehetnek: autó és túra/szabadtéri

Az aszfalt közelebb áll szívemhez, talán azért is, mert murván eddig kb. 5 futamon indultam, nem mondanám magam valami rutinosnak. Egy autóval versenyzem, körülbelül 1-2 óra hossza átalakítani az autót.

Legutóbbi versenyetek azonban nem úgy sikerült, ahogyan szerettétek volna. Mi történt? Milyen gyakori hibák fordulhatnak elő, amelyek teljesen megváltoztathatják a mezőny állását?

Igen, sajnos nagyon szerencsétlenek voltunk Veszprémben, ahogy eddig minden évben. Remélem, hogy jövőre már elmúlik ez a veszprémi átok. Kaptunk egy defektet a 21 km-es gyorsasági kb. felénél, és nem álltunk meg kicserélni, mert úgy gondoltuk azzal többet veszítünk, majd a szakasz vége felé széttört a felni, ami beszorult a féktárcsához és így kb. 5-6 perc volt, amíg le bírtuk szedni, és ilyen hátránnyal nem lett volna értelme a folytatásnak. Igazából technikai sport, itt bármi megtörténhet.

A képen a következők lehetnek: autó, égbolt és túra/szabadtéri

Melyik verseny fogott ki leginkább rajtad és a csapatodon? Hadik András címvédőnek valamiért peches időszaka van. Ennyire forgandó ebben a versenyben a SZERENCSE?  Szerencse és szerencsétlenség jellemzi ezt a sportot? Hiába versenyzel jól, ha valamiért ott egy defekt vagy bármilyen technikai probléma, ami miatt nem sikerül elérned azt, amit szeretnél. Hű, nem semmi sport!

A tavalyi veszprémi nagy bukásunk nem kellett volna, azt sajnálom a legjobbam. Ez a Veszprém mindig kifog rajtunk valamiért, de jövőre ennek máshogy kell már lennie. Azt nem mondanám, hogy a szerencséről és a szerencsétlenségről szólna, ugyanis az elmúlt 4 évben most először kellett feladnom technikai hiba miatt a versenyt és egyszer törtem össze az autónkat, a többi versenyen célba értünk. Andrisnak tavaly is volt ilyen szériája, akkor is felállt belőle, idén is biztosan sikerül.

Mindig az aktuális versenyre tesztelünk, és mindig máshol, ami éppen hasonlít arra.”

A képen a következők lehetnek: fa, autó, növény, túra/szabadtéri és természet

A növények, állatok vadvilága hogyan érintett meg? Miért éppen az erdészet tudományát tanultad?

Szinte az egész család vadász, így nőttem fel és talán a gének bennem vannak. Erdész lettem, de sajnos nem tudok a szakmában dolgozni egyelőre, mert nincs rá időm, de majd egyszer még lehetséges, hogy eljutok odáig.

A képen a következők lehetnek: 1 személy, kalap, túra/szabadtéri és közeli

A kemény edzések hogyan oszlanak el egy héten? Jut időd a közösségi életre?

Fizikai edzésemet lecsökkentettem a korábbi évekhez képest, viszont az étkezésre jobban figyelek, így az edzéseim nem annyira kemények. Teniszezem és crossmotorozom hobbi szinten, amik annyi energiát tudnak adni, hogy fizikailag rendben legyek.

Honnan van benned az őserő, az az önbizalom, amely egyre csak hajt téged előre?

Erre a kérdésedre nem tudok válaszolni, viszont nagy motiváció van bennem, hogy előrébb és előrébb lépjek.

Ki az, akire a mai napig felnézel ebben a sportágban? Kinek köszönheted előrejutásodat?

Mindenkire felnézek, aki kellő alázattal és eredményesen tud versenyezni. Elsősorban a családomnak köszönhetem, és nem utolsó sorban a támogatóimnak, akik nélkül nem tudnék „pályára” kerülni.

A képen a következők lehetnek: 11 ember, , mosolygó emberek, autó és túra/szabadtéri

Milyen közeli, távoli célt szeretnél elérni ebben a sportban?

Közeli terveim között a Magyar bajnoki cím szerepel, távoli célok között pedig ki szeretnék majd jutni Eb versenyekre, hogy ott is megméressem magam. Ennek egyelőre csak anyagi hiányosságai vannak.

Fotók: Vincze Ferenc facebook oldala

Képtalálat a következőre: „Interjú a Szécsényen élő Vincze Ferenccel, a Korda Racing Klub tehetséges rallyversenyzőjével”

Visnyei Ferenc/Visó

 

FEL TUDTUNK NŐNI ERRE A SZINTRE, EZ NEM JELENT ROSSZAT

Dibusz Dénes a kivédett 11-esről, a továbbjutásról és a folytatásról is beszélt. Interjú.

– A lefújás után rögtön azt mondtad Leónak, hogy végülis három panenkás 11-esből kettőt már megfogtál.

– Igen, de ha jobban belegondolok, az lehet, hogy négyből kettő, mert a kupadöntőn kétszer is „böktek”, előtte pedig ugye volt az a BL-meccs az albánokkal. Mindezzel együtt nem számítottam rá, hogy megint ez lesz.

– Tudtad, hogy a bolgárok játékosa szokott ilyen 11-eseket lőni?

– Igen, a videózás miatt tudtam, ezzel együtt a kiélezett helyzet miatt elsőre nem számítottam erre. Pedig nem is csinálta rosszul, mert a léc alá jött a labda, szerencsém volt, hogy annyira fel tutam jönni a földről, hogy kiüssem. Nagy lendülettel futott, ezért tőlem is gyors reakció kellett, de az utolsó lépésnél nagyon lefékezett. Akkor gondoltam, hogy mi következhet, bár én is elindítottam már a mozgást, meg tudtam annyira fogni a lendületemet, hogy még egy kontramozgásra is képes voltam. Visszagondolva, kulcsfontosságú volt.

– Beugrott rögtön az az albánok elleni BL-meccs?

– Utána igen, mert akkor sokan támadtak, de ez már mindegy. A jelenben élünk, az a meccs három éve volt, nem kell azzal foglalkozni már. A mai találkozó a fontos, ahogy a csapat küzdött, ahogy játszott, és ahogy mindenki szeme előtt a továbbjutás lebegett. Voltak szituációk, amikor szerencsénk volt. Az első félidőben szabadrúgásból lett egy kapufájuk, mi meg a kirúgás után rögtön rárúgtuk a második találatunkat. Ezek olyan fordulópontok voltak, amelyek a mi oldalunkra billentették a meccset. Hasonló volt a második félidején szerzett megpattanós gólunk is. Azzal talán eldőltek a nyitott kérdések. De végig koncentrálni kellett, mindenki nagyot küzdött.

– Szerinted mi az, amiért most sikerült egy nagy bravúr, míg az előző években, nemzetközi porondon nem sikerült jól szerepelni? Úgy tűnik, mindenki jobban hisz a jó nemzetközi teljesítményben, ez köszönhető talán Sergei Rebrovnak is.

– Igen, hiszen olyan edzőnk van, aki szerepelt a csapatával már BL-csoportkörben, és jó eredményeket ért el. Érződik rajta, hogy tudja, hogyan lehet eredményes a csapatunk. Mindkét találkozón bizonyítottuk is, hogy fel tudunk nőni a Ludogorec szintjére. Ez nem jelent rosszat, hiszen a bolgárok az elmúlt években rendszeresen BL- vagy EL-csoportkörben szerepeltek. Ez az eredmény tehát biztató a jövőre nézve. Adhat ez az egész egy olyan lökést, megerősítést, hogy sikerrel tudjuk venni a következő akadályokat is. Most mindenesetre a máltaiakra kell koncentrálnunk, ahogy hazaérünk, mindenkinek a fejében ez forog majd. Reméljük, hogy a szurkolóink megtöltik a stadiont, és jó eredményt tudunk elérni. A drukkereink nagy segítséget adtak most is, az odavágón, valamint nagyon sokan elkísértek minket Bulgáriába is. Ezúton is köszönjük ezt nekik. Bízom benne, hogy a támogatásukkal, jövő héten olyan eredményt fogunk elérni, amivel megalapozhatjuk az újabb továbbjutást.  

– Nézted már, hány gratuláló üzenet érkezett a telefonodra?

– Van néhány. Ilyenkor sokkal több jön, mint amikor esetleg nem kell annyit hozzátennem a meccshez. Ez tényleg egy nagy eredmény, otthon is mindenki nagyon boldog. Az egész magyar focinak is jót tesz, hiszen tavaly a Vidi menetelt, és jó lenne, ha idén is lennének ilyen magyar csapatok. Ezzel meghálálhatjuk azt a bizalmat, amit az emberektől kaptunk.

Forrás: fradi.hu